A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-14 / 24. szám

belül kezdett az ellenkezőjére váltani. Attól a perctől, hogy a víz elől menekülők, a mentők, az emberek szemében a kétségbeeséssel szinte egyszerre jelent meg az új elhatározás, az új elszánás: ami pusztul, azt újra felépítjük.

Azóta élek a Csallóköz közelében. Ez a közelség természetesen nemcsak geográfiai közelség de mindenekelőtt érzelmi, ugyanakkor értelmi is. Ez a közelség azt jelenti, hogy folyamatosan szükségem van erre a tájra. Kényszerít valami, hogy rendszeresen és minél gyakrabban lássam, s ne csak a mozdulatlan tájat, a felületes közönnyel egyhangúnak, unalmasnak mondott síkságot nézzem, hanem mohó szomjúsággal legyek a tanúja szinte minden eseménynek, minden változásnak, amiből e vidék mindennapi történelme összeáll. Már végigutazni is szeretek a Csallóközben. Mert útközben nem lehet nem megállni valahol, sokhelyütt. Nem lehet kihagyni fontos élményeket, találkozásokat, beszélgetéseket.

Legalábbis nehéz elmellőzni a tábla közepén arató kombájnt, a vetőgépet, a tábla túlsó szélén „épülő" kazlakat, vagy még inkább az útmenti árokban ebédelő aratókat. Nem lehet elmellőzni a Dunát. Meg kell állni, ha csak egy rövid merengésre is. Már nem tiszta ugyan a vize, de még jó benne megfürödni, vizébe kavicsot hajítani. Jó nézni és végigérezni mindent, újragondolni mindazt, amit a jelképpé magasztosult folyam láttán újra kell gondolni — jelképeket és tényeket, a közös múltat és a kézzelfogható jelent, amely különb módon közös. És mi sem természetesebb, hogy ott, a Dunánál József Attila jut az ember eszébe — megint csak elkerülhetetlenül. Milyen megnyugvás is, hogy amit ő régebben a folyam egy alsóbb szakaszánál, a „rakodópart alsó kövén ülve" gondolt, azt most én gondolhatom utána, valahol a Csallóközben, ahol a parton füzesek hajolnak a víz fölé. Nélküle vajon gondolnám-e? „Taní-tani!"

Újabban most már azt is elkerülhetetlen, hogy ne álljon meg az ember a csallóközi Duna azon partsóvján, ahol valami gigantikus változás mutatja első tüneteit. Az épülő közös vízlépcsőrendszer. Egyelőre még csak felvonulási épületek, hatalmas erőgépek, földmunkák láthatók a helyszínen, de már maga ez a látvány is sejteti, hogy ami épül, az nem mindennapi. És megáll az ember iskolákban. ’ szövetkezetekben, intézményekben és hivatalokban, kisebb-nogyobb ipari üzemekben. Mindenütt akad ismerős, ha pedig nem, az se baj. A csallóközi ember nyílt, könnyen ismerkedő, magát megmutató fajta. Megáll az ember még akkor is, ha nem oda vezeti a dolga, ha semmi hivatalos intéznivalója nincs abban a szövetkezetben vagy intézményben. Valahogy jó meg-KESZELI FERENC

állni itt is, ott is, valahogy jó jelen lenne, látni, tud/ii, tapasztalni. Jó faggatni a fiatalokat: jelenről, önmagukról s mindenről, amit gondolnak. Jó faggatni az öregeket: múltról és jelenről, régi kenyérről és új kenyérről, verejtékről és emberre szabott életről, régi zsellérsorsról és mai hétköznapról, ünnepről — a világról. Jó őket hallgatni, mert gazdagabbá teszik az embert.

Végigutazni a Csallóközön? Tulajdonképpen ez nem jelent mást, mint a Csallóközből a Csallóközbe menni: lakhelyemtől, Bratislavától Komáromig, s közben jobbra-balra tenni néhány kitérőt. Ennyi az egész s már be is utaztam ezt a szigetet. De valóban beutaztam? Ha jól meggondolom, kiderül, hogy tizenöt esztendő alatt sem tudtam még igazán beutazni. Hiába fordultam meg mindahány falujában, hiába „csurogtam" körül víziúton, hiába tartok számon megszámlálhatatlan ismerőst, néhány jóbarátot, hiába van annyi remek emlékem — még nem ismerem igazán ezt a tájat. Még csupán szeretem. Ezért is hangzik úgy ennek az' írásnak első mondata, ahogy hangzik: szerelmes vagyok o

Cscllóközbe. Már tudom: a rámfogható pátoszt csakis akkor kerülhetem el, ha majd nemcsak szeretni, de igazán ismerni is fogom ezt a tájat. Ha %majd a hozzábilincselő érzést fenntartás nélkül írhatom le, s nem egyetlen mondatban. Az igazság az, hogy ez a bennem élő érzelmi

töltet egy ilyen jellegű írásban semmiképpen sem foglalható össze. Mert könyvbe kívánkozik. A Csallóköz nem csak érdekes, nemcsak sajátságos, nemcsak példás, több ennél. Erről kéne, hogy szóljon az a könyv. A Csallóköz múltját már írják. Elmélyült, tudós ember kezében serceg ez a toll. A Csallóköz jelenét még csak írogatjuk. Pedig ez ám az igazi téma. Mégis csak írogatjuk. Elsietett, napi írásokban, „száguldó riporteri toliakkal" — pedig halálos nagy vétek halogatni azt a szociográfiai igénnyel megírandó könyvet, vagy még inkább több író ilyen jellegű tanulmányainak gyűjteményét — amely a mai, a változó, a megváltozott Csallóköz legújabb történelmét dokumentálná, tárná fel. Szükség lenne rá, mint ahogy szükség és társadalmi igény van mindarra, ami a felszabadulás óta létesült a Csallóközben. S hogy mi minden létesült? Valóban lehetetlen felsorolni, hiszen némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy tulajdonképpen már csak a csallóközi termőföld a régi, illetve az sem igazán, mert amit az a régi föld megtermett, annak a mai Csallóköz mai földje a többszörösét adja. Megváltozott az ember, máshogyan él, máshogyan dolgozik, máshogyan gondolkodik. Jobban. És ezen belül minden megváltozott: lába alatt a talaj és feje fölött a ház, s némi jóindulatú iróniával szólva: még az ég is megváltozott o feje fölött. Merthogy az ma a fólia. Ezt a gondolatot egy agrármérnöktől hallottam néhány évvel ezelőtt, amikor gazdaságukban beindult a termálfűtéses fóliázás.

Mit szeretek tehát a Csallóközben?

Válaszképpen álljon itt néhány hirtelen felvillanó emlék-Folylatás a 14. oldalon

►