A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-31 / 22. szám
FEKETE GYULA Fekete Gyula (1922) annak a „középnemzedéknek" erőteljes képviselője, amely körül oly sok vita folyt az elmúlt egy-két évtizedben a magyar irodalomban. Tagjai jórészt a személyi kultusz elmúltával, az 1956-os ellenforradalom után bontakoztatták ki írói egyéniségüket. Ilyenformán a szocializmus minden hamisságtól megtisztított igazságának lehettek ábrázolói és szószólói. Ezt a nemzedéket az irodalmi viták során nem kevesen olyan kritikákkal illették, hogy még további írói pályájuk, előrehaladásuk útját is megkérdőjelezték. Pedig a nemzedék írói mindennél erősebben kötődtek a szocialista építés korszakához, az átalakuló Magyarország viszonylataihoz. Ahogyan Fekete Gyula egyik nyilatkozatában megfogalmazta: — Gazdának érzem magam itthon... nincs értelme bolygatni, mennyire voltam-vagyok ténylegesen itt gazda, ha egyszer annak érzem magam. Én nem mehetek is innen, mondhatnám Veres Péterrel. Fia ott tartanánk már, hogy nem osztódnék fel latifundiumokra és magunkforma nadrágszíj parcellákra a világ, akkor is ez volna az egyetlen darab föld, s az egyetlen nép, amelyhez idekötöz éppen annyi jog, amennyi kötelesség. Nemcsak a belátható múlt felől, de a belátható jövő felől is: a gyerekeim is itt akarnak élni és megöregedni. Fekete Gyula Borsod megyei parasztcsalád sarja, a Miskolc és a Tisza közti gabonatermelő síkság szülötte. Paraszthőseinek modelljei erről a vidékről származnak, legújabb regényciklusában is a falu 1944-45-ös változásainak ábrázolására vállalkozott - a történelmet formáló idők visszaidézésére. Írásainak két fő témája van: a társadalom változásainak „kitapogatása" és az emberi sorsok, jellemek felmutatása a régivel kíméletlen harcot folytató új erkölcs kialakítása sodrában. Legérettebb művében, a megfilmesített Az orvos halála című kisregényben is az imént említett két téma kibontakoztatása kapott szerepet. A történet látszólag egyszerű: egy falu idős orvosa nyugdíjba vonul, s várja kijelölt utódját, a fiatal orvost. Ám mielőtt még az új doktor megérkezne, váratlan szüléshez hívják ki, a messzi tanyákra. A szülést levezeti a már megfáradt és szívére panaszkodó öreg orvos, de a váratlan izgalom felkavarja, s egy szívroham végez vele. Életet — életért, mondhatnánk a regény summájaként. De nemcsak egyszerű emberi dráma az orvos halála, hanem az orvos életének kibontása is, a falusi emberekkel való kapcsolatai, amikor például azok 1944-ben nem mertek közösséget vállalni az üldözött orvossal és családjával. Az orvos 1945-ben mégis visszatért q falusiak közé, akiknek megbocsátott és gyógyításukra mindhalálig vállalkozott. Fekete Gyula szociográfiai munkássága is jelentős, főként a demográfiai kérdésekről, a népszaporulatról, az anyák és gyermekek helyzetéről írott bátor cikkei — amelyek a Magyarország felfedezése sorozat kötetében is napvilágot láttak — keltettek országos feltűnést és vitát. Most következő elbeszélése egy novellafüzérből való, amelyet az író egy balatoni üdülőcsoport tagjairól vázolt fel, akik a kéthetes üdülés közben, sorban egymás után, a csillaghullásos nyári éjszakákon elmondják életük legemlékezetesebb történetét. TÓBIÁS ÁRON A nagy árvíz idején két hetet töltöttem a gáton, el sem tudnám hirtelen sorolni, hányféle beosztásban. Jártam északon is, ott értem meg a legnehezebb napokat. Egész falukat öntött el az ár o szigeten és tovább emelkedett, óráról órára. Aznap estére vártuk a tetézést - vagyis a legmagasabb vízszintet -, amikor Inzsellér barátommal összeakadtam. Kora reggel találkoztunk, a gáton. Váltásra készülődtünk mindketten, de még a láthatáron sem mutatkoztak a dereglyék. Zúgott, zakatolt körülöttünk a világ, kocsik, teherautók, vontatók, dömperek jötték-mentek, ameddig a kövesúton elláttunk. Nem messzire tőlünk, egy kanyarban az előző este szivárogni kezdett a gát, s egész hadosztály vívta azóta a vízi háborút. Kétezer homokzsákkal és vagy százötven tonna kővel támogatták meg a töltést, s méq reggel is dolgozott háromszáz ember, szódpaMókat vertek le a víz felől. Langyos, kellemes reggel volt, sehol az égen felhő, de köröskörül a láthatáron ködös, párás szürkeség. Mi egy rögtönzött fabódé mellett kiültünk a nyúlgátra, s szinte éreztük, milyen irtózatos erővel nyomja a töltést alattunk a beláthatatlan víztömeg. Beszélgettünk. Jártam én olyan helyen — Pest fölött, egy kisvárosban -, ahol vasárnapi puccban korzóztak a helybeliek, s nevettek bennünket, hogy építjük a qátat. Találkoztam olyan önkéntes munkással, aki vacsora előtt jött, vacsora után ment, nem óm üresen, hanem két zsákkal a kabátja alatt. De százzal és ezerrel találkoztam, aki napokig nem aludt, duzzadó, gyulladt szemhéjjal szaladozott, rendelkezett, intézte a dolgát. InzseMér félig mentő volt, félig maga is menekült, ott lakott ugyanis, abbal a faluban, ahonnan a dereglyét vártuk. Két évvel ezelőtt került oda, a tanácsházára. Valamikor szobatársak voltunk az iskolán; gyors eszű, határozott, kicsit akaratos fiú volt, és mindig az elsők egyike, ha jelentkezőt kértek vizet hordani, fát hasogatni, vagy éppen kiselőadást tartani. Kicsit megcsendesedett azóta, öregesebben — talán kényelmesebben — mozgott, de a világról, az emberekről éppen olyan sziaorú véleménye volt, mint azelőtt. Elhúzta a száját a történeteimre. — Rahammunkázni, azt tudunk. Először a világon mi csinálnánk meg a kommunizmust, ha rohammunkával meg lehetne csinálni... Vagy futballcipővel. .. Azt hittem, cinikus lett a fiú, de nem, csak a keserűség beszélt belőle. Hiába járt házrólhózra, hiába kért, agitált, ijesztgette a parasztokat, amikor a vontatók, teherkocsik még szárazon elszállíthatták volna a holmit. Tessék, most .víz alatt a falu, hát kinek volt igaza? Higgadtan, csendesen beszélt, mozdulatlan arccal, biztos meggyőződéssel az igazában.- Mit tudunk mi? De most komolyan. Féfbenmaradt minden forradalmunk. Mátyás óta minden háborút elvesztettünk, mert igenis a törököket a németek zavarták ki innen, a németeket pedig a szovjet. Én azt mondom, nem tud a magyar se szeretni, se gyűlölni igazán, és ez a baja. Engem a búsmagyarkodásra könnyen elfog a türelmetlenség. — Ez a sovinizmus visszája. Inzsellér elvtársi Az indulatnak halvány szikrája sem rezdült a hangjában: - Sajnos, ismerem a történeímet. — Nem jól. Mert konok nép vagyunk mi, szívós természet. Lehet, hogy néha a jó szándékra is konok, de ne felejtsd el: a rossz szándékra is. A vízben gugolló falombok közül előtűntek a dereglyék. — Hé, váltás! Ébresztő! Felkászálódtak a többiek is, kiálltunk sorban a gátra, integettünk a közeledőknek. Mindhárom dereglye farán csónakmotor dolgozott, de elég lomhán mozogtak a megterhelés miatt. Az elsőn hátul két mentőszolgálatos, elöl két megilletődött öregember ült. Egyikük púpos asztrahán sapkában, ünneplő, fekete kabátban, s a lába közt összekötözött csirkéket tartott, a másik ciródás aranykeretes szentképet hozott az ölében, s szabad kezével egy kisborjú fejét nyomta lefelé. Segítettünk a kirakodásban. A borjúval küzködtünk legtovább, mert először felállni nem akart, aztán megcsökönyösödött, nem mozdult se előre, se hátra, majd felvágta a farát, kirúgott, s belebukott fejjel a vízbe, kevés híján a gazdáját is maga után rántotta. Fogta a kötelet az öreg, s kihúztuk a borjút a partra. Kiadogattuk azután a holmit, ágyneműt, lószerszámot, kornyító malacokat egy zsákban, féloldal szalonnát, füstölt sonkát, félzsák kukoricát, faliórát, szóval amit hirtelenében összekapkodnak az emberek. Egy községbeli tanító volt a dereglyés, szürke, gyűrött arccal, fáradtan, utolsónak szállt ki. — Inzsellér elvtárs, a Deákportára menjen először, a temetőszélre, mert a víz ott mór az ablakpárkánnyal szintek Kiabált utánam az öregasszony, de nem bírtuk felvenni. — Tegnapelőtt még ő vo1' az okosabb. — Ne azt keressük most, Inzsellér elvtárs, mert akkor akár el se induljunk. Egy csónakba szálltam Inzsellérrel. Bekapcsolta a motort, kiúsztunk a vízre, s leálltunk, hogy megvárjuk a többieket. Inzsellér ott folytatta, ahol én befejeztem. — Hallottad az üzenetet? Konok ám az ember, míg meg nem ijed.. . — Akár te. Te is mindig belemagyarázod a magadét. Míg egyszer meg nem ijedsz. Fáradtan mosolygott, aztán elkomolyodott megint. — Azt mondd meg, mért van, hogy az emberek a hangsúlyra jobban figyelnek, mint magára a szóra, sőt - merem mondani -, hogy csak a hangsúlyra figyelnek. Hiába a jó szándék, elvtárs (mindig elkerülte a nevem, azt hiszem, nem is emlékezett rá), hiába a legjobb szándék, mert itt nem az a fontos, mit, hanem: hogyan? Számít az, hogy mit akarsz, mit kérsz, mit beszélsz? Fenét. Csakis egy számít ^csomagolás. Sajnos. Ez a mi bajunk, sajnos. Megszakadt a beszélgetésünk, mert indultak a dereglyék, s minden figyelmünket a kormányzás foglalta le. Nem faggattam Inzseliért, mert ennyiből is megértettem, hogy sokat próbálhatott az elmúlt két esztendőben, és elvekkel jobban győzi a próbát, mint hittel. Furcsa érzés a vízbe süllyedt bokrok és kukoricatáblák fölött elcsónakázni. Vannak pillanatok, amikor az ember a levegőben érzi magát, és szinte a madarak szemével néz körül: innen a juhar lombjától a nyárfa koronájáiq csak egy ugrás.. . Eltörpülnek még a topolyák is a vízben, s a fűzfák úgy borulnak a piszkos tükör fölé, mint a szétbontott hajú, fürdő asszonyok. Van valami félelmetes a tengerré vált vidékben, de csak az első félórában, mert az ember éppúgy megszokja a roppant víztömeget, mint a levegőt átitató iszapszagot Hanem magát a látványt, a vízből kimaradt tárgyak látványát nem lehet megszokni. Talán, mert úgy megyünk el mellettük máskor, hogy pillantásra se méltatjuk őket. Mi néznivaló is volna egy közönséges vadkörtefán, kútgémen, búzakereszten? Egészen más így, derékig vízben a kútgém is, szinte alakot vált, s úgy kell ráismerni, mint valakire az álarcos bálon. — Kecskés gazdához megyünk — mondta Inzsellér. Abban az időben, amikor idekerült, hallotta, hogy egyik-másik gazda túlad a tehénen, s kecskét vásárol. Volt, aki két-három kecskét is bekötött az istállóba, (gy tejben sem szűkölködött, s mentesült a beadás alól is. — Törtem a fejem, mit tehetnék, hiszen nem szabad volna ez engedni, hová jutunk? Az intézkedés késett, tehát összeírattam a kecskés gazdák nevét, és kiraktam őket a községházán a fekete táblára. Meg írtam egy verset is fölé, bizonyisten életemben az elsőt: Kecskés gazdák vagyunk, kecsketejet iszunk! Földet kaptunk, — ez a hála: kopjon fel az állam óllal Zsemlye, Riska nem kell nekünk, mi már csak bakkecskét fejünk.-.Nevettek a parasztok. Hát nem volt igazam? Sürgönydrótok feszültek előttünk, jelezvén, hogy itt vezet el 10
