A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-31 / 22. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV így élt Stromfeld Aurél Szakosíts Árpád a Szocialista Demokrata Párt vezetőségének tagja és központi párttitkár Stromfeld' Aurél temetésén így jellemezte a kiváló hadvezért és pártmunkást: „Hittek benned, mert nem álltái szobortalapzatra, hanem együtt végezted a toborzást, az építés munkáját azokkal, akik az egész világ ellen harcolnak a maguk felszabadításáért." Egy polgári politikus azt mondta beszédében: „Te voltál az utolsó magyar győzelmes hadvezér!" Stromfeld Aurél a Magyar Tanácsköztársaság vezérkari tisztje végigharcolta az I. világháborút. Később kinevezték a Ludovika Akadémia parancsnokává, volt hadügyi államtitkár, s 1918-tól az SZDP tagjaként is aktívan tevékenykedett. Nagy érdemeket szerzett a Tanácsköztársaság idején, jelentős része volt a Vörös Hadsereg sikereiben. Hazafias hittel, szándékkal, életét kockáztatva, szinte a lelkét is kiteszi a siker érdekében. A Tiszántúli Vörös Hadsereg tagjai közt akadtak olyanok is, akik kijelentették: nem harcolnak a kommunizmusért! Ezeknek a vezérkari főnök ezt válaszolta: „A hazát mindenáron meg kell védeni. Aki ezt nem érti meg, jobb is, ha rögtön lelép". A többség e szavak súlyát mérlegelve megértette Stromfeld Aurél igazát. Voltak persze olyanok is, akik eltávoztak, de néhány óra múlva szégyenkezve visszatértek és elfoglalták helyüket. A győzelmes csapatok visszavonulásának elrendelésekor lemondott. Az ellenforradalmi katonai bíróság felségsértés és hazaárulás címén háromévi börtönre ítélte, megfosztva ezredesi rangjától, kitüntetéseitől, nyugdíjától. Kiszabadulása után raktárnok, majd magántisztviselő volt, s aktív tevékenységet fejtett ki az SZDP-ben. 1923-tól kapcsolatban állt az illegális Kommunista Párttal. 1945-ben a felszabadult Magyarország kormánya - halála után 18 esztendővel — a hadvezéri tehetségének és igaz hazafiságának kijáró, akkor legmagasabb katonai rendfokozatot adja meg neki, vezérezredessé léptetve őt elő. Földes Péter több mint két évtizede „A túlsó partról" címmel már megírta Stromfeld Aurél életrajzát. A forradalmár hazaszeretete, harcos és követésre méltó életútja azonban újabb kiadványt „követelt". Földes mostani könyvében méltó emléket állít a hadvezérnek, politikusnak, proletárnak, s nem utolsósorban az embernek. Ábel Gábor Lomb Kató: Egy tolmács a világ körül Bizonyára ötven, vagy talán még húsz évvel ezelőtt is felfedezés, szenzáció számba ment volna ez a könyv. De most és így megírva már kevésbé tartogat számunkra izgalmas, eddig még nem tudott, nem ismert olvasnivalót. Bár a tartalma váltakozó színvonalú: sokhelyütt egyegy fejezetből akár a háromnegyede is kimaradhatott volna. Másutt meg, például a Polinézia szigetvilágáról írott fejezet kicsit még mindig felfedezésszámba megy. De miről is tudósít, mesél a világ körül utazgató tolmács, aki ötven valahány országban fordult már meg s egyebek között ír, olvas kínaiul és japánul is. Hogy a „menő" nyelveket már ne is említsem. Ir Vietnamról és Kaliforniáról; elmeséli szibériai ismerősével kapcsolatos élményeit, és kínai barátairól vall. Aztán Mexikóba kalauzol el, hogy onnan Indiába és még tovább, Japánba „ugorhassunk". De a szerző ezekben az országokban már valóban csak a tolmács szemével néz körül, imitt-amott lát csak többet annál, mint amit megmutatnak neki vendéglátói és a prospektusok. És éppenséggel az a pechje, hogy erről a világról, ezekről az országokról az általa leírtak nagy részét már az is tudja, aki újságot olvas, tévét néz, aki soha ki nem mozdult a szobából. Bár kétségtelen, hogy szerzőnk kimondottan művelt, valóban világlátott ember, csakhogy ez egy úti-riportkönyv-féle élménybeszámoló megírásához kevés. Ismétlések burjánzónak a kötetben; azt viszont meg kell hagyni, hogy Lomb Kató humora, nőies szemlélete részleteiben érdekessé teszi a már ismert mondanivalót is. Mindenesetre, mint minden könyv, ez is jó valamire: nevezetesen arra, hogy kedvet csináljon az úthoz, utazáshoz, hogy néhány jó tanáccsal lásson el, és hogy egy kicsit ki is ábrándítson — még elindulás előtt. Értem azt arra, hogy utazni kicsit más „optikájú szemüvegben" is lehet, sőt kell, mint azt szerzőnk tette.-zolcxer-SZlNHÁZ Musical mint társadalomkritika Déry Tibor „Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról" című regényének a tartalma néhány mondatban könnyűszerrel összefoglalható, mondanivalója azonban annál több: tömény társadalomkritika - a kapitalista társadalom perifériájára szorult fiatalok céltalanságán, elesettségén keresztül kifejtve -, tehát nem egy rock-koncert körüli rajzást megörökítő hősköltemény, ahogy azt sokan a könyv címe alapján gondolnák. De az alábbiakat már nem a könyv nyújtja, hanem a könyv alapján, azonos címmel készült kétrészes musical, amelyet a Győri Kisfaludy Színház művészgárdája vitt színre Komáromban (Komárno) a Lehár-fesztivál keretében, 1980. április 23-án. A regény színpadra való átdolgozása alapos és átgondolt munka. A történet egyetlen lényeges fordulata, sőt, mozzanata sem hiányzott a színpadról. Szex, kábulat, őrjöngés - szinte a téboly határán mozognak azok a topis, társadalmunknak hátat fordított fiatalok, akik azért jöttek Montanába, a Rolling Stones együttes koncertjére, hogy a zene által feláldozást, s életfelfogásuknak valamiféle „igazolását" nyerjék. Ezt a reményüket azonban elmossa az eső. Mick Jagger hangja a reményekkel együtt sárba vész, és kételkednünk kell, hogy a „beteljesülésnek" egyáltalán a zene lenne a feltétele... A játék hőseinek szerelmi válsága eleinte a levegőben lóg, később azonban kiderül, hogy nagyon messzire, egészen a nyilasok által uralt Magyarországra nyúlnak vissza annak szálai. A kataklizma emlékeit magában hordozó, emigrációban élő magyar házaspár közös életének teljes válsága ebben a közegben válik érthetővé. A díszlettervezőnek aránylag könnyű dolga volt: a zenét szolgáltató új Wagner együttes lenyűgöző felszerelése egyúttal kulisszának is megfelelt; sok múlott viszont a jelmeztervező és a rendező fantáziáján, akik sok tekintetben bebizonyították szakértelmüket. Gondolunk itt a darab egységére, a balett-betét helyénvalóságára, bár Déry kimunkált szövege itt-ott furcsán hangzott a megjelenésükben mást demonstráló „rockerek“ szájából. (A korabeli hippi-mozgalom egy szép garnitúrája vált a fény- és mozgástechnika következtében a szemünk láttára hatalmas tömeggé. A betétdalok szövege szervesen illeszkedett a darabba (itt derül csak ki, hogy némelyik miért olyan semmitmondó slágerecske, mikor a darabtól függetlenül hangzik fel.) Dicséretet érdemelnek a nem profi énekesek, akik bizony egyik-másik táncdalénekesre nézve megszégyenítő teljesítményt nyújtottak. Cuth János HANGLEMEZ Mozart: Don Giovanni Művelődéstörténeti közhely, hogy a Don Giovanni az operák operája. Valami olyan a zenedrámában, mint a költészetben az Isteni Színjáték vagy a Faust. A Hanglemezklub jóvoltából immár több, mint tíz esztendeje gyönyörködhetünk e Mozart-remekmű talán mindmáig legadekvátabb és legpa-rádésabb lemez-produkciójában, melyet Kari Böhm készített a prágai Nemzeti Színház ének- és zenekarának közreműködésével. Olyan művészek énekelték a fontosabb szerepeket, mint Dietrich Fischler- Dieskau, Birgit Nilsson, Peter Schreiert, Martti Talvela stb. Akik járatosak a jelenkori zenei előadóművészetben, tudják, hogy mindmáig nehezen képzelhető el ennél színvonalasabb előadógárda a „minden idők legjobb" zenedrámájának „életre" keltésére. S ezt az életrekeltést nemcsak szimbolikusan értem, hiszen Adorno óta tudjuk, hogy az operát talán épp a sztereo lemez mentette meg az elavulástól azzal, hogy mentesítette élvezetét a sablonos „történettől", a többé-kevésbé naiv operamesétől s az idejétmúlt dekorativitástól, mindent a legfontosabbra bízva: az énekhangra. Nos, a Böhm-féle lemezprodukció a legelsőrendű igazolása Adorno elméletének. E sorok írója, tíz esztendő alatt legalább százszor bizonyosan leforgatta már a négy lemezből álló albumot, s ugyancsak fölcsillant a szeme, amikor ismét megpillantotta a hanglemezboltok kirakataiban a tönkre-hallgatatt fölvétel reedícióját. íme, a valóságos csoda: olyannyira kapacitás-hiányban szenvedő hanglemezgyártásunknak futotta az erejéből újra megjelentetni a tíz évvel ezelőtti Don Giovanni-felvételt, de nemcsak ezt, hanem más remekműveknek, példának okáért a Klecki-féle Beethovensorozatnak, Gounod „Faust"-jának vagy legutóbb, a Don Giovannival szinte egyidőben Händel „Messiásának" Kari Richterféle fölvételét is. Aligha szükséges annak a bizonygatása, milyen nagyjelentőségű művelődéspolitikai esemény egy ilyen remekmű tömeges terjesztése egy világszínvonalú előadógárda produkciójában. (cselényi) ONNAN Philip Poole angol úriember szenvedélye a tollgyűjtés. De nem lúdtolfat, hanem irótollakat gyűjt. A tintatartó, tolltartó, tollszár, írótoll egyre inkább kimegy a divatból - pedig milyen szépek voltak, s milyen szépen írtak velük nem is olyan régen. A régi kinézésű telefonok az ufai Kirov Müvekben készültek. Némelyiket beépített óra egészíti ki. 8
