A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-10 / 19. szám
kiderült, felemelte a fejét és sunyin elvigyorodott:- Bizony ilyesmi is megtörténik az emberrel, Alekszandr Nyikolajevics, - kezdte rá és megvakarta a füle tövét. — Egyszer kifüstöltük a germánokat egy tanyából. Egy kis hordó maradt ott utánuk. No, hát mi elkezdtünk vitatkozni, mi lehet a hordóban, vodka-e vagy denaturált szesz? Ugyan, mit veszekedjünk, mondom a cimboráknak, én feláldozom magamat, kár lenne értetek, házas emberek vagytok. Jó kiadós kortyot húztam belőle, mondom, ha meg van mérgezve, ne kínlódjak sokáig. Hát, csak könnybe lábad a szemem, torkomba szorul a lélegzet, alig hápogok — a cimborák meg egyre nyaggatnak, mondd már, Sztyepan, vodka-e vagy spiritusz? Az anyjuk fasiszta keservit, gam is gondoltam erre. Fjodorovot ajánlanám. Tapasztalt, régi párttag... Ö, a párt, az minden - sóhajtott fel kis idő múlva. - Mit gondolsz - tért rá hirtelen a tegeződésre —, hogy a párt nélkül megszületett volna Repkin? Nem, soha! Csak ott nőhettek fel ilyen emberek, ahol a párt él és működik. Én sem kaptam pontos instrukciókat, mit tegyek; de te még kevésbé. Ugyanakkor azonban - tárta szét a karját - megálltuk a helyünket és egymásra találtunk, mert mindkettőnket ugyanaz az eszme vezérel! Száraz, fojtó köhögés tört fel a torkából, aztán folytatta :- A tagsági bejelentő lapodat felküldöm Moszkvába. A ti elvtársaitokhoz. Az ajtó hirtelen felpattant, és egy nagy cserépfazékkal JÖVÖK hát nem politúrt tettek abba a hordóba! Szaburov hörpintett a vodkából és nevetve mondta:- No, eredj, keresd meg azt a kandúrt! Besötétedett. Nálepka rágyújtott a pipájára, letette a szemüvegét és Szaburovhoz fordult: — Még valami nyomja a szívemet, tábornok elvtárs. Mikor tanítóskodtam, hébekorba jól esett megbeszélni ezt-amazt a régi kommunistákkal. Látta a csodálkozást Szaburov arcán, és élénken hozzátette :- Nehogy azt higgye, tábornok elvtórs, nem félek a felelősségtől, de szeretném, ha egy politikai megbízottat rendelne mellém. Egy szovjet embert. Szaburov gyöngéd, meleg pillantást vetett rá és megszorította a kezét: — Jól van, Ján, már maaz ölében az ünnepélyesen mosolygó Sztyepan döcögött be a szobába. A hold éppen akkor kacsintott be az ablakon, és Szaburov tréfás fenyegetésre emelte fel az ujját:- Ejnye, ejnye, Sztyepan, úgy látom, hogy te nem is a kandúr, hanem a hold után igazodsz - bökött fejével az ablak felé.- Meglett ám a kandúr! - jelentette Sztyepan büszkén és elégedetten. — Mikor Mongóliában jártam ... Szaburov hangos nevetésre fakadt: — Mit akarsz mindig azzal a Mongóliával.. . ? Megint bekapta valami hal a lovadat? — Ilyesmi is megesett már az emberekkel - komolyodott el Sztyepan —, de most nem lódítok, tábornok elvtárs. Élt ott, tetszik tudni, egy igen öreg asszony, talán százötven esztendős is lehetett már akkor, és mindig csak holdvilágnál vacsorázott. Nos hát, gondoltam, magának is elkelne az ilyen hosszú élet. Szaburov Náiepkára nézett és egyszerre mindketten olyan harsány hahotára fakadtak, hogy rengett belé a szobácska. (részlet) (Soós István fordítása) 1980. március 31-én elhunyt Vladimír Hőtan, a huszadik századi cseh költészet kiemelkedő alakja. VLADIMÍR HOLAN versei Szavak barlangja Csak akkor Büntetlenül a bátor fényhozó fiú Nem rémített a démon, nem léphet a szavak barlangjába. Azt se tudja, ha köröm este, karom virradata. hova került. Fiatal és nem tud a fájdalomról. Megszökik, idétlen mester, nem jut be soha, s arról dadog, hogy kiskorú még e század . Szavak barlangja! Mert csupán az igazi vállalja el a szörnyű próbát odabenn: a szárnyakat a gravitáció ellen feszíteni, s kímélni azt, akit lehúz a föld ... Szavak barlangja! Csak az igazi tér vissza majd a benti némaságból, megöregedve, s a nyílás előtt rálel a világ kitett gyerekére ... Nem rémített az angyal, ha önmagát festette önmagára. Az antik isten a trágyadomb fölött nem volt félelmetes. A fenevadak jámborak voltak és ismerősek, nem tagolta érzelmeit a féreg. Szelídségem akkor vadult csak el, mikor megismerte az embert. A költő halála Utolsó vágya nem volt bonyolult: mint egy gyerek, a kéményseprőtől kunyorólt volna levelet. Utolsó mozdulata egészen egyszerű volt: ledobta a kórházi lepedőt, amelybe egy terpeszben álló nő figurája volt beleszőve. Utolsó meztelensége egészen egyszerű volt: nem csókolta meg senki, erre már nem adtak ki koldulási engedélyt sem. Utolsó tekintete egészen egyszerű volt: olyan beismerő, hogy nem volt bátorsága senkinek megmondani, hogy minden férges az idén. Utolsó emléke egy valaha és valahol látott, ködös, szeptemberi reggel emléke volt, a ködből előbukkanó, befejezetlen, állandó, leghűségesebb vöröses meggyfagally ... Székely Magda fordítása Fotó: E. MEŠKOVA 11
