A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-03 / 18. szám
ingét a mellemen, a zubbonyom alatt őriztem; csők most van a párnám alatt... Te nem is tudod, nem érted meg, milyen könnyű lehet meghalni, milyen mohóan, és milyen tiszta elmével halsz meg, amikor a haza zászlaja alatt indulsz a halálba, és ez a haza ott él a szivedben, mint az igazság, mint Lenin, és te úgy szorítod magadhoz, mint a drága anyád szegény ingét... Mégis, halála előtt néha sajnálja az ember ezt a gyönyörű, meseszerű életet! De te ezt nem érted meg, te aligha áldoztad fel magadat. \.. — Megértem - válaszoltam. — Nem érted meg — mondta Szilin —, és nem is fogod megérteni!... Hát velem meg így történt — hallottál a Pronya folyóról? — Éppen a legrövidebb éjszaka után, reggel keltünk át a Pronyán; tehát negyvennégy június huszonkettedikén. Légierőnk egész éjjel működött, hajnalban lecsapott a tüzérség, aztán elindultunk mi. Átjutottunk a peremsávon, ezen a Pronya folyón, megyünk előre, beérünk az áttörési övezetbe — én vezetem a harckocsit, a toronylövész célpontokra tüzel — szabályosan folyik a harc. Az ütközet közepette gyorsan repült az idő s mi buzgón verekedtünk. Hirtelen odaszól a parancsnok: a lőszerkészlet elfogyott, nincs mivel tüzelni. De a harcból nem vonnak ki bennünket, a feladat végrehajtása még folyik, az ellenség megingott és visszavonultan, de még él. A harcból való kiválásra nincsen parancs — hát üldözésbe megyünk át. Én vezetem a tankot, és egyszer csak egy sebtében körülkerített, gyatra, de még működő, ellenséges zöld faerődöt látok: nehézgéppuska pörköl onnan, hirtelen tűzcsíkot látok, látom, amint a géppuska irányítja a csövét a figyelőrésben. És tudom is, hová tüzel — a gyalogságunkra. A gyalogságban pedig Lenin ugyanolyan gyermekei vannak, amilyen én is vagyok, és nekik is volt anyjuk, aki szintén meghagyta nekik, hogy sokáig, örökké éljenek. De hogyan örökké - amikor mindjárt elvágja életük fonalát a tűz! Lehunytam a szememet és kinyitottam: valamiért őzt gondoltam — talán abbahagyja a tüzelést az ellenséges géppuska ebben a percben, talán túlhevül a csöve, vagy a mieink odasóznak. De a géppuska csak pörköl, mi meg nem tudunk tüzelni. Odaszól a parancsnok: látod, mi a helyzet! Felelem: látom! Félelem, szégyen fogott el. A parancsnok: rajta! Én megértettem; ugyanazt gondolta, amit én, végszükségben az emberek hasonlítanak egymáshoz. Megfordítottam a harckocsit, egyenest a kísérőd felé vezettem — mindjárt szétzúzom! És megint látom a géppuskájukat: közvetlen közelből puhítja tüzével gyalogságunk kellős közepét, és csatárláncaink lehasalnak. Ekkor úgy elhatalmasodott bennem a düh, és úgy elragadott, mintha az egész élet benne rejlene. Attól a dühtől olyan lettem, mint valami mesebeli dalia... Megérintettem a mellemet, ott volt, mélyen a kezeslábas alatt, anyám inge. „Édesanyám - gondoltam - látod!" - és nekihajtottam az ellenségnek. A harckocsi megakadt a földben levő gerendák között, erre még emlékszem, meg arra is, hogy hirtelen teljes fordulatszámmal felbőgött a motor — azután nem emlékszem, mi történt. — Vége? — kérdeztem. — Nincsen vége, nem ám. — Én is érzem, hogy nincsen vége! — Ugyan, mit érzel te! -mondta Szilin. - Hiába érzed, hiszen nem tudod, mi történt velem ... Kivergődni hát kivergődtem, és lehasaltam a harckocsi mellett: az ellenség hevesen tüzelt. Nem messze, kissé odább látom, ott fekszik a parancsnokom és mellette a toronylövészünk, Nyikolaj Verzij; kézifegyverükből tüzeltek. Körülnéztem és rájöttem: az ellenség ellentámadást intéz, tiszta sor. Szökellve akartam odajutni a parancsnokomhoz. Fel is emelkedtem kissé, de mindjárt megperzselt valami. Meleg támadt a mellemben, aztán üresség és hideg, én pedig újra a földhöz tapadtam, és olyan gyenge lettem, mintha álmos volnék. És akkor a föld alól két német ront rám — a föld körös-körül feltúrva, még aki közel van, azt se lehet látni — és rám rontanak ... És ugyanabban a pillanatban, volt-nincs — mind a ketten a földre buknak. Leterítette őket valaki, a mi katonáink közül, és nem is lehetett hallani, hogy mivel; felemelkedett fölibém, és azt mondta: élj csak, testvér - és továbbindult a harcba. Azután mások is látták azt a katonát, kitüntette magát állítólag ; kérdezősködtem, amikor hátraszállítottak a kórházba; de különbözőféleképpen beszéltek róla; hiszen a harc már feledésbe merült — az egyik így meséli el, a másik úgy. A nevét is mondták, de megint csak helytelenül, ilyen névre senki sem hallgat. Nem hallottál ilyenről: valami Vermiselnyik Gyemon vagy tán Gyemjan Jvanovics? — De hallottam — mondtam. — Karuszelnyikov Gyemjon Ivanovicsnak hívják. — így már jobban hangzik — állott rá Ivan Firszovics. - Ezek meg Gyemont fundáltak ki!... De hol lehet most, nem tudod? — De tudom. — Él? — Él. — Hol van — nem tudod? — Itt van - mondtam én, mert én voltam Gyemjan Karuszelnyikov. — Hol?... Te vagy az tán? Aligha! — Igenis, törzsőrmester elvtárs — én vagyok. — Nem hasonlítasz ró! - mondta Szilin. - Nem hasonlítasz arra, bár nem is vettem szemügyre, egyáltalán nem emlékszem rá... Hát így esett! - De hiszen azt mondtad: neked se apád, se anyád, hogy apátion árva vagy ... — Az anyám inge nem volt a zubbonyom alatt... De hazám van, és Leninem is, akárcsak neked. Te általuk maradtál életben, meg én is épségben, mint láthatod. Tehát én se vagyok apátion árva. Fordította: Gellert György FOTÓ: PRANDL SÁNDOR DUBA GYULA MOSOLYA „Bővített, új kiadásban jelent meg Karinthy Frigyes irodalmikarikatúra-gyűjteménye, mely annak idején annyira népszerű volt, hogy sokan csak belőle ismerték meg a legújabb magyar irodalmat, aztán a torzképek nyomán kezdtek érdeklődni az eredetiek iránt is. Sikerének okát nehéz kibogozni. Nyilvánvaló, hogy ezek a pompás cikkek tulajdonképpen műhelytitkok - szorosan az irodalmi céhre vonatkozók -, minden kacagtató külsőségek ellenére is lelkismeretes jellemzések, éles észrevételek, azaz kritikák, melyek egyszerre fölvillantják előttünk egy író arcát, és sokáig forrásmunkái maradnak azoknak, kik újabb irodalmunkkal foglalkoznak." — E sorok Kosztolányi Dezső kritikájából valók, amely 1921 februárjában, a Nyugat hasábjain látott napvilágot. Kosztolányi megállapításai — úgy vélem - ma is érvényesek, s nem csupán Karinthy Frigyes irodalmi karikatúráira vonatkoztatva, hanem minden jól és tisztességes szándékkal megírt irodalmi paródiára, még akkor is, ha a magyar irodalomban a műfaj klasszikusának számító Mestert nem lesz könnyű túlszárnyalni. Karinthy egyszerre példa és mérce, s ez módfelett megnehezíti a nyomdokaiba lépők dolgát. De időzzünk még egy kicsit Karinthynál és Kosztolányinál, hallgassunk meg egy ellenvéleményt is, a Németh Lászlóét, amely nélkül azt hiszem nem lenne teljes a kép: „Ha a művek nemessége érzékletességüktől függ: Kosztolányinak igaza lehet; ezek a torzképek a bírálatok legnemesebb fajából valók. Más kérdés, hogy valóban bírálatok-e. A hasonlóság tetszetős. Nem ösztönös ítélet-e az utánzás s nem tudatos ítélet-e, ha utánzásukkal bizonyos elemeket eltúlozunk, kiemelünk? Karinthy csakugyan odamond az íróknak: torzképeit át lehet ültetni a bírálat nyelvére. (...) S a bírálatnak mégis meglehetősen kevés a köze ezekhez a torzképekhez. A bíráló: felelős, a torzképíró: felelőtlen. Egy jó bírálat értelem és érzék lelkiismereti drámája: a jellemvonások úgy rendeződnek egymás alá, hogy egy értékítéletet igazoljanak, amelyért a bíráló jó hírével áll helyt. A torzképírót a lelkiismeretnek épp ez álól a szerkesztő munkája alól menti fel a torzítás." Vajon kinek van igaza? Kosztolányinak, aki szerint „Karinthy nálunk a rendszeres bírálat hiányát pótolta" vagy talán Németh Lászlónak, aki a harmincas évek elején a kritikaírást küldetésként fogta fel és elképesztő rendszerességgel és termékenységgel ontotta bírálatait? Azt hiszem, e peres ügyben csakis salamoni döntés hozható: á maga módján mindkettőjüknek igaza van. Karinthy irodalmi karikatúrái valóban bírálatok, ugyanakkor a paródia, a torzkép nem helyettesítheti a vérbeli kritikát. Az irodalmi karikatúra is, a kritika is önálló, sajátos műfaj, s mint ilyennek megvan a maga küldetése és szerepköre. Karinthy Frigyes legtehetségesebb csehszlovákiai magyar tanítványa, Duba Gyula irodalmi karikatúráit - melyek a közelmúltban Káderezés a (zseb) Parnasszuson címmel kötetbe gyűjtve láttak napvilágot - nem kritikaként olvastam, jóllehet kritikusainkat manapság gyakran éri vád renyheségük vagy hallaatásuk miatt, s így látszólag Duba írásai is - mint Karinthy paródiái annak ideién - a rendszeres bírálat hiányát pótolhatják. Duba Gyula irodalmi karikatúrái, mint egy sajátos műfaj jellegzetes darabjai - önmagukért is helytállnak. Nincs szükségük aláducolásra, s az olvasónak sem kell zseblámpát adni a kezébe, hogy iobban megvilágíthassa az írások hátterét. Hogy ezek a karikatúrák és paródiák kritikáknak is kiválóak — az csak növeli értéküket a szememben. Ám minden tudálékos szócséplésnél többet mond, ha egyszerűen megállapítjuk: Duba Gyula irodalmi torzképei gyakran jobbak és élvezetesebbek, mint az eredeti művek. Legyünk hálásak az író mosolyáért. FIATAL KÖLTŐK A félreértések elkerülése végett: az alábbiakban nem a tíz évvel ezelőtt az Egyszemű éjszaka című antológiában bemutatkozott fiatal költőkről lesz szó. ök - így vagy úgy - már bekerültek az irodalmi élet körforgásába, tudnak verseikről, itónyveikről, tehát felhívni a figyelmet rájuk — fölösleges; beszélünk, írunk róluk, olykor meghallgatjuk vagy kikérjük a véleményüket is - bár nem lenne haszontalan, ha gyakrabban tennénk ezt - egyszóval: számontartatnak. Úgy vélem: itt az ideje már végre azokról a fiatal költőkről beszélni, akik talán még nem költők, és sokszor talán már nem is olyan fiatalok. Évek óta föl-fölbukkannak lapjaink hasábjain olyan nevek, melyek jó és kevésbé jó versek fölött (vagy alatt) egyaránt szerepelnek, olyan nevek, melyek viselőiről nemhogy az olvasók, de még az irodalmi szakma képviselői is alig tudnak valami közelebbit. Helyén való a kérdés: kik ők, mivel foglalkoznak, istápolja-e, buzdítja-e, segíti-e őket valaki? Vagy csak úgy vannak, s ha olykor homlokon csókolja őket a múzsa, leülnek verset írni, s miután elkészültek vele reménykedve postára adják vagy személyesen viszik a szerkesztőségbe? Megmondom őszintén: aggaszt „költői utánpótlásunk" helyzete. Annak idején Tőzsér Árpád az Irodalmi Szemlében eléggé nem méltányolt igyekezettel írói műhelyt tartott fenn költő- és prózaírótanoncok számára, nevelgetett, tanácsokat adott, kéziratokat gyomlált. Mára ennek a műhelynek az emléke is porladóban. Elindulni az irodalom rögös útján egyáltalán nem könnyű feladat, még a vérbeli tehetségek is igen gyakran elbizonytalanodhatnak az akadályok láttán. Ezért fájlalom, hogy nem figyelünk oda eléggé ezekre a fiatalemberekre, nem buzdítjuk, nem támogatjuk őket kellőképpen. Az igaz, hogy némelyikük útját az előttük indult nemzedék képviselői egyengetik, de ez nem mindig szerencsés dolog. Egyrészt nekik még nincs annyi tapasztalatuk, hogy valóban megszívlelendő tanácsot tudjanak adni minden esetben, másrészt akaratlanul is a maguk ízlése szerint formálják a még eléggé „képlékeny" költői alkatokat (megkönnyíti ezt az oktató és a tanítvány közti elenyésző korkülönbség), s így gyakran illeti az a vád ezeket a kezdő költőket, hogy az előttük indultakat utánozzák. De talán még ez is jobb, mint szó nélkül félretenni a kéziratot, amely, meglehet gyenge és közlésre alkalmatlan. de szerzője idővel esetleg különbre is képes lehet. LACZA TIHAMÉR 15
