A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-03 / 18. szám

, Hóembert ugyan nem csinálhat- A kellemeset a hasznossal kötötte össze egy nyugatnemet haztulaj- n(jnk ebből a hóból, de síelésre

donos: virágtartókból emelt kerítése nemcsak szép, hanem az utcai annál inkább alkalmas: a 210

forgalom zaját is távoltartja. A földdel töltött betongyűrűk kiváló méter hosszú, 20 méter széles

hangszigetelők, s már a hivatalos szervek is érdeklődnek a virágos polietilén sípályán a legnagyobb

zajfogó iránt. kánikulában is síelhetnek a téli

sportok szerelmesei. A Szófia melletti Vitosa hegységben óránként 300 személyt szállító sílift, öltöző, ruhatár és zuhanyozó teszi teljessé a vendégek illúzióját.

Teaszüret szovjet Azerbajdzsánban: a gazdag termést speciális gépek segítségével takarítják be.

Új típusú mentőruhában lebegett a tengeren egy teljes napon át néhány vállalkozó kedvű angol tengerész egy nemrégiben rendezett bemutatón. Amint a mosolygó arcokról leolvasható, a „hajótöröttek" a világtengerek 85 százalékán életben maradhatnak 24 órán keresztül.

A hongkongi Semicon Electronics cég a nosztalgiahullámot lovagolja meg ezzel az aranyozott, domborművel gazdagon díszített telefonkészülékével. A régi korokra emlékeztető készülék alkatrészei azonban egyáltalán nem a Viktória-kor telefonját idézik: minden darabja a modern elektronika kis mesterműve.

Ez a felvétel Budapest alatt készült: íme, ott is folytatódik a metró építése.

A B0K0RTANVA

Aki sokat volt egyedül, olyan mélyen tapadtak meg benne az emlékek, mint a százéves fa gyökerei a földben. Milyen fáé? Nem is tudom hamarjában. Meggy, szilva vagy az akác olyan, aminek a gyökere kihajt? Minden tavasszal pár vékony csemete bújik ki a törzs közelében, s évek múltán egész erdővé duzzad. Áthatolhatatlan bozóttá. Ilyenből szokták vágni a szerszámnyélnek valót meg a petrencefát. Attól függ mi jutott eszébe az arra tévelygőnek. Néha csak azért metszett le egy-egy hajtást, hogy eljátszadozzon vele. Talán kaszafogla lesz belőle, de az is lehet, hogy csak gereblyefog. Minden görbe fában benne élt a talán, akár a gondolatban.

Elémkerül egy mondat vagy csupán egy szó. Nyúlnék utána, de nem hagyja magát megfogni. Játszik velem, mint a tarka lepke.

— Azt mondod bokortanya?

Bokortanya... — ízlelgetem,

a fülemhez tartom, nézem közelről, távolabbról, míg végül nevet találok neki: Falusziget. Névnek jól hangzik, falu forma, de mégsem egészen az. Csak aprócska sziget a rengeteg nád között.

— Egészen megbarátkoztam ezzel a pár parasztházzal. Romantikus lehetett itt az élet — magyarázza mérnök barátom.

A bokrok mögött recsegő hangon feljajdul egy gácsér. Ott valami vizes gödör lapul. Szelíd kacsa hápog, a vadnak élesebb, metszőbb a hangja. A gát tetején hosszúfarkú madár szaladgál. Barázdabillegető. Olyan mintha fémből lenne. Ha megpöccinteném az ujjammal, biztosan csilingelne is.

— Szép madár, fémmadár, ezüstszárnyú, kormos farkú! — szólítgatom. Valahol a Tátrában láttam sárga színű hegyi-billegetőket. Éppen párosodtak, mikor megpillantottam őket. Ügy libegtek egymás fölött, mint a pillangók. Sose hittem volna, hogy más színű is lehet a billegető mint szürke.

— Látod milyen tiszta a holtág? Ezt az amúrok tették. Fölzabáltak minden növényt, ami a vízben nőtt.

Nem kívánom a beszédet. Az amúr szó most messze szaladna velem.

— Andics meg a Bindics nem mindegy?

— Tessék? Hülyéskedsz?

— Nem. Kérdem én tőled, Andics meg a Bindics nem mindegy? — ismétlem meg nyomatúkkal.

— Mit tudom én — rándít a vállán az idegen. Igen, idegen. Neki ez a vidék idegen, akárcsak a vidéknek ő. Hiába tudja, hogy az amúr növényevő hal, és ő fogott is jókorát éppen ebben a holtágban.

Az ember legyőzi a természetet, felbillenti az egyensúlyát, csakhogy ennek is ára van ám. A mérnök még mindig az adatoknál tart. Csatornákról, vízátemelőkről beszél.

Más húrokon játszunk, s a két hang bántón disszonáns.

Régen volt, mikor a „kúdusbíró“ nyakára kiültek a tetvek. A tavaszi nap csalogatta ki őket.

— Gyula! Gyula te! — szólt a hentes. — Vedd a válladra ezt a gyékényszatyrot és vidd el Andics úrékhoz.

Gyula előbb jól bereggelizett és csak utána cammogott el a hússal. Későn, napnyugta után tért vissza.

— No, mit mondtak?

— Köszönik szépen.

— Csak ennyit?

— Nem tudták, miért küldte a „Bajcse ór“. — Gyula furcsán használta a magánhangzókat, ahogy senki más. I helyett e-t, ú helyett ó-t, de csak ha neki úgy tetszett.

— Te hülye, hát hová vitted?

— Faluszigetbe, Bindicsékhez.

— De ökör vagy, az Andicsék Balonyon laknak.

— Hát az Andics meg a Bindics nem mindegy? — vonta meg vállát a vén csavargó.

Vajon élhet-e még Bindics Mihály? — fordulok a tanya felé. Különben azt sem tudom melyik házban lakott.

Magamat látom, toprongyos gyereket. Elnyújtva éneklem a dicsértesséket, mint a kéregetők szokták. Kérdem: „Kácsatojásuk nincs eladó?“ — Ekkor már megjártam biciklivel Patast. Nehezen, mert a lábam nem ért le a nyeregről. Fél fenékkel a vázon ültem. Az út kavicsos volt és göröngyös. Édesanyám küldött Faluszigetbe, összeszedtem vagy félszatyorra való tojást, öt koronáért adták párját.

Akkor is tavasz volt. A zsombékok közt nyiladozott a gólyahír. Langyos szélen méhek nyargalásztak. Mocsára fölött rikkantgatott a bíbic.

A házak régies ajtaja alsó és felső szárnnyal nyílott, kilincs helyett fakallantyúval zárták.

Ostor nélküli kútgém az eget piszkálja.

„Andics meg Bindics nem mindegy?“ — járja ma is a szólásmondás.

Bindics Mihály! Jó lenne valakit megkérdezni mit tud róla, de hátha azt feleli, mi közöm hozzá.

Biztosan meg sem ismernénk egymást.

Én a tehenek láncát fogtam, édesapám az ekét tartotta. Az állatok vékonya zihált a fáradságtól. Torkunk keserű volt és száraz.

— Az az ember ott Bindics Mihály bácsi, szaladj fiam, kérjél tőle egy kis vizet!

A fekete arcú ember komoran nézett rám. Nálunk nem hordtak olyan lelógó bajuszt mint az övé. Pofacsontjai kiálltak, sovány volt és görnyedt. Mélyen az eke fölé hajolt, a tarka ökrök háta gőzölgött, pofájukról csörgött a sűrű nyál.

Egy dűlőben termett a kenyerünk.

„Mikor Mihály arkangyal kiűzte a vétkes emberpárt a paradicsomból, az Ür megátkozta Ádámot. Ezentúl véres verítékkel keresd kenyered!“ — oktatott bennünket szigorúan az öreg pap.

— Ez kegyetlen ítélet! — de kimondani nem mertem, mert kisebb vétkekért is szaporán járt a plébános pálcája.

Bindics Mihályra tapadt a verítékes ing. Homlokát a kezeszárával törülte, akárcsak én, miközben kajla kalapját hátrább tolta a fején. Szívesen megosztotta velünk a cserépkorsója poshadt vizét, talán éppen ama lázadó kútét a bokortanya közepén.

— Azt beszélik a faluban, hogy a régi parasztházakat megveszik a városiak hétvégi üdülőnek. Kicsit módosítanak a belsejükön, hogy korszerűek legyenek.

— Igen. A falakon meghalnak a cseréptányérok és az udvarok gémeskútjai sovány nyakukat az ég felé nyújtogatják.

— De Faluszigettel becsapódtak, mert itt nemsokára mindent elnyel a víz.

CSICSAY ALAJOS