A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-12 / 2. szám
Olvasóink hozzászólásai Balia Kálmán cikkéhez i. Végre ébredezünk, tudatosítjuk létezésünket, szükségét érezzük kultúránk továbbfejlesztésének. Az utóbbi időben gyakran vetődik fel a kérdés: van-e költészetünk, magyar értelmiségünk, kultúránk? A legtöbb területen, sajnos, még csak gyermekcipőben járunk, de valahol kezdeni kell. Jó alapokra biztos várat építhetünk. Tömegszervezeteinkben, kollektíváinkban egyelőre még sok — mondhatnám: túlsúlyban van- a formalitás, a nemtörődömség, a közömbösség. Sajnos, ez a nem kívánatos dolog nem küszöbölhető ki egyik napról a másikra. Hiányzik belőlünk a meggyőződés, pedig aktív munka csak meggyőződésből fakadhat. Tudatosítanunk kell, hogy amit cselekszünk, ami jó, mindannyiunk érdekében történik. Ittott már felmutatható szép eredmény ... Hogy van-e költészetünk és irodalmunk? Bár Balia cikkét az eddigi hozzászólók megcáfolták, jó, hogy megírta a vitaindítót. így alkalom nyílt arra, hogy megmondjuk véleményünket, összegezzük íróink-költőink eddigi munkáját és feltárjuk a hiányosságokat. Nem akarok elemzést végezni, ezt már elvégezték a legilletékesebbek, Egri Viktor, Rácz Olivér stb. Most már arról van szó, hogy segítsük, karoljuk fel a fiatal tehetségeket (sokat segít ebben az Új Ifjúság hasábjain működő irodalmi tehetségkutatás). Adjunk nekik alkalmat műveik bemutatására, hiszen ők, a legfiatalabbak viszik majd tovább kultúránk stafétabotját. Dr. Molnár Éva, Hnúšťa 2. Úgy hiszem, nem közömbös előttünk „Jelenlétünk" kimutatása a történelemben. Vagyunk, és úgy kell munkálkodnunk, hogy továbbra is megmaradjunk. Semmivel sem vagyunk értéktelenebbek másoknál. Kétségbe vonni költészetünk létét, csehszlovákiai magyar mivoltunkat embertelenség. Anyanemzetünktől való elkülönültségünket pedig csupán értelmetlenség és műveletlenség vonhatja kétségbe. A már megjelent véleményektől eltekintve Rácz Olivérnek a „Jelenlét’-ben is megjelent versét idézem: „Hiszem, hogy kell a vers, hogy gyors jelent jövővel egybefonjon, és hogyha kell, vádat s mementót kongjon: emlékezz, ne felejts!“ Fóbry Zoltán meghatározása szerint „A költészet az anyanyelv: az anyanyelv: az anyaöl őrző, bujtató melege. Az anyanyelv az elsodródás horgonybiztosítéka ! (...) A költészet őrszerep, amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiállt: az az ember. Mi a költő hivatása és hivatottsága? Az igazat és jogot hirdetni." Költészetünk tagadása tehát nyelvtagádás, nem kisebb sérelem, mint egy arculcsapás. Igaz, sokan elzárkóznak az irodalomtól. Talán nem vagyunk annak megértéséhez elég műveltek? Vagy tájékozatlanok vagyunk? Szerintem a Versbarátok Körének több figyelmet kellene szentelnie a most jelentkező tehetségeknek. Ki kell használnunk a lehetőségeket. Jó, a világirodaimat is tudatosítanunk kell, de a sajátunkról sem szabad megfeledkeznünk... Drenkó István, Rozsnyó (Rožňava) 3. Szeretném megköszönni a Hét szerkesztőségének, hogy helyet adott Balia Kálmán írásának, s ezáltal egy értékes vitát indított el. Ez nagyon hiányzott nekünk, csehszlovákiai magyaroknak, irodalmunk képviselőinek és nekünk, olvasóknak is. Az, hogy költészetünk volt, van és lesz, nem vitás, éppúgy, mint az sem, hogy élünk, nemcsak álmodnak minket. Véleményem szerint a csehszlovákiai magyar irodalom alkotó eleme az egyetemes magyar irodalomnak, de az egyetemes csehszlovákiai irodalomnak is éppoly egyenértékű része, mint a cseh és a szlovák nemzeti irodalom. A szovjet irodalom is számos nemzetiségi irodalom szilárd egysége - ennek köszönhető sokszínűsége, változatossága. A szocialista realizmus lehetőségei még nincsenek kimerítve. E lehetőségekkel élni elsősorban a fiatalok feladata, de előbb „fel kellene fedezni" azokat a fiatalokat, akikben tehetség és lelkesedés szunnyad. Nem szándékozom Balia Kálmánt; az ifjú kritikust kritizálni. A hozzászólók igyekeznek visszavezetni őt arra az elvesztett útra, melyen a kritikust nagy feladatok és nem kisebb lehetőségek várják. Remélem, hogy Balia Kálmánnak ez az írása a hozzászólások által nagyon tanulságos lesz, és ő meg is hallgatja a tanácsokat. Sajnálom, hogy írásával csak a figyelmet keltette fel — egyetérteni nem lehet vele. Szeretném megjegyezni, hogy a kritika (éppúgy, mint az irodalom) mindenkié, minden dolgozóé, ezért szükséges, hogy világos és érthető legyen mindenki számára. Szép dolog, ha valaki mer kritizálni, van saját vélenaénye, nem szajkózza a másokét. De vigyázat! A realitás határain nem szabad túllépni. A kritikus nem jórhot öt centivel a föld felett, a fellegekben meg egyáltalán nem. Az író, költő átviheti hangulatát hőseire, kifejezheti pillanatnyi érzéseit, de a kritikus nem lehet rosszhiszemű, ha bánat érte; nem lehet engedékeny, ha jó a kedve. Olyan hatással volt rám Balia Kálmán írása, mintha rosszkedvében írta volna. Nem tartom ésszerűnek, hogy felháborodva a Fonod Zoltán és Zalabai Zsigmond szerkesztette versvólogatás színvonalán, képes volt egész költészetünk létezését kétségbe vonni; mivel — ha elég nehezen is — kiderült, hogy ez a válogatás bosszantotta. Jobban tette volna, ha azon az egy oldalon - ami a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészet értékelésére túl kevés — tárgyilagosan értékelte volna az antológiát, pontos képet adva az olvasónak a válogatás értékeiről és hiányosságairól. Remélem, hogy Balia Kálmán a jövőben nemcsak a hibákra figyel, hanem értéket is talál költészetünkben. Mert az igazi, maradandó értékek felfedezése is művészet: a kritikus művészete. Szabad Margit, Gömörpanyit (Gemerská Panica) 4. Mindig örvendetes tény, ha életünket, tudatunkat, öntudatunkat érintő, ezt formálni és fejleszteni kívánó viták aktív részesei (de nem passzív szenvedő alanyai) lehetünk. Ilyen néprajzi ismereteink és a gyűjtés vitája az Új Szóban, az Egy hónap, egy könyv és költészetünk vitája a Hétben. Mily sajnálatos viszont, hogy ismereteink ugyan bővülnek, de vitatkozni nem tanulunk meg. Pedig már magának a vitának is van szakirodalma, de a szakirodalom gyakorlati alkalmazására sokan képtelenek. Nem ezek ismerete vagy nemismerete miatt, hanem olyan emberi gyarlóság okából, mely a meggyőzést támadásnak, a kritikát sértésnek, a kételkedést hitetlenségnek fogja fel. Persze ehhez a gyanakvás és bizalmatlanság túltengő állapotába kell ringatnia magát a sértődékeny félnek, aki mindezek után már valós sértésekkel válaszol az érveket felsorakoztató kritikusnak. Az ilyen nem ismeri az „érted haragszom, nem ellened" lényegét mert hiúsága elfedi a közösségi érdekeket. A költészet vitájában Balia írását a szerző ócsárlásával (még fiatal, bár megvan az iskolája, nincs benne az antológiában) „kritizálni" jellemtelenségre volt. Avagy vélt hibákat a nyakába varrni, gondolatmenetét logikátlanul továbbvezetni és úgy kiforgatni — ez a téves jelentésképzés iskolapéldája. Sok hozzászóló írásánál tapasztaljuk, hogy nem figyel oda a vita tartalmára, nem vesz tudomást tényekről, néha csak egy-két kifejezés kislexikonos kioktatásáig mennek el (pl. messianizmus, hamis tudat), holott Bolia eredeti szövegkörnyezetében ezek a fogalmak tisztázottak. Az ilyen jellegű „hozzászólás" a vita lényegének szándékos elsikkasztása (avagy csak jószándékú, de tudatlansággal párosul?). Pedig a valódi kérdés: Milyen a költészetünk, hol a helye, miért ilyen, amilyen, hogyan segítsünk rajta, milyen legyen? Ezekre o kérdésekre bizony kevesen próbáltak meg érdemlegesen válaszolni, helyette felállították a maguk stabil és mearendíthetetlen rendszerét, amiből ilyen gondolkodásmód mellett nem is óhajtanak továbblépni. Itt most nem védőbeszédét kívánok tartani Balia mellett, ő már megírta, bár ez sem lehet tökéletes, de az megérti, aki meg akarja. Grendel, Koncsol, Tőzsér, Varga Imre kiegészítették. Bármilyen kimenetelű is lett vagy lesz a folytatás, rá kellett ébrednünk, hogy: semmi sem tökéletes a Nap alatt, kritikánk kritikátlan, költészetünk sekélyes, értékelése bizonytalan, nem tudunk elszámolni szellemi javainkkal nincsenek megbízható adataink önmagunkról, s végül, hogy nem tudunk vitázni. Hankiss Agnes szociálpszichológus A bizalom anatómiája című könyvében többek között a konfliktusmegoldás három lehetőségét taglalja. Első a harc, „amikor valaki visszaüt", s mivel senki sem meri vállalni á gyengeség látszatát (még ha erős is), ilyen visszoütések sorozata indul el, az indulatok elszabadulása vélt vagy valóságos okok, sérelmek megtorlásában csúcsosodik ki, aminek nincs célja, csak folyamata. S valójában mindkét fél vesztes. A második már tudatosabb forma, a játszma, amelyben az erőszak helyébe az értelem lép, de még itt is önző érdek vezérli, hogy túljárjon a másik eszén. A harmadik forma a legjobb és legemberségesebb, a vita, amelyben „eleven és nyílt véleménycsere keretében a felek igyekeznek egymást meggyőzni a maguk igazáról illetve a véleményváltoztatás szükségességéről. Ebben a helyzetben a felek igyekeznek minél jobban megérteni és megismerni egymás szándékait és helyzetét... hogy a nyílton nem vállalható nézetek és célok helyett megfogalmazzanak és felvállaljanak bizonyos más, a közösség számára elfogadhatóbb és kedvezőbb nézeteket és célokat." Persze, ismernünk és alkalmaznunk kell azokat a feltételeket; amelyek a vita konfliktusmegoldó lehetőségét biztosítják. Ide tartozik a pontos és körülhatárolt álláspont, a saját álláspont tisztázása mellett a másik vélemény megértése, rugalmas visszakérdezés és kapcsolás, a logikus és kényszerű érvelés dominanciája (nem a pongyola előadásmód), a téma helyzetének és mélységének magasfokú ismerete, a vita azonos témája. Megóv bennünket a hibáktól, ha ismerjük az álviták jellegét is. Ide tartozik, ha nem egymást, hanem egy harmadikat akarnak meggyőzni, avagy, ha előre eldöntött dolgokat akarunk ún. vita keretében jóváhagyatni, avagy, ha a vitázó eleve azzal a merevséggel áll a dologhoz, hogy semmilyen körülmények közt nem változtat a véleményén, és csak a magáét hajtja. A toleráns, megértő módon viselkedő vitázó elfogadja az eltérő vélemény tényét (nem a tartalmát), mint bárkinek azt a jogát, hogy önálló véleménye legyen. Természetesen a helytelen, téves vagy hiányos nézeteket cáfolni és helyreigazítani csak meggyőzéssel, elméletileg és gyakorlatilag bizonyított tudományos tényekkel, dialektikus módszerrel lehet, mert a vélemény szabadsága nem jelentheti minden vélemény helyénvalóságát. Molnár M. László, Perbenyík (Pribenik) 14
