A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-12 / 2. szám
ZS. NAGY LAJOS Hosszú idő után újra megjelent a kamerák előtt Veruschka, a hercegnőből lett fotómodell, majd fiimszinésznő. A viharos múltú Roman Polanski elkészült legújabb filmjével, s most visszatér Amerikába, hogy bírái elé álljon. Polanszkit 1978-ban azzal vádolták, hogy 13 éves kislánnyal folytatott szexuális kapcsolatot. A tárgyalás előtt szabadlábra helyezték, ekkor szökött Franciaországba, ahol elkészítette Thomas Hardy regényének, az Egy tiszta nő-nek a filmváltozatát Tess címmel. Képünkön: Polanski Párizsban. Az NDK-beli Erfurtban van Európa legmagasabb tornya, amelyből harangjáték hallható. A .híres glockenspielt nemrég felújították. A harangok felemelésé- Műanyagból és alumíniumból készült a világhírű kanadai csónakhez külön darut készítettek. építő ipar érdekes újdonsága, a Topcat. TÁTRAI NAPLÓ TANAP. Ez a szó nem a fenti cím rövidítése, hanem azt jelenti, hogy Tátrai Nemzeti Park s épp az imént hallottam, hogy már harmincéves. Az évfordulót illene megünnepelni, Barátaim csalnak is a „libegőre", azaz a függővasútra, pontosabban a „libegő" segítségével a Lomnicicsúcsra. Nem megyek. Egyrészt már számtalanszor voltam fent a csúcson, másrészt a libegő szót olyan affektáltnak találom, hogy a hátam borsózik tőle. A harmadik és legfőbb ok azonban az, hogy egyszerűen félek. Félek attól, hogy áramszünet lehet, s akkor ott függhetek a csúcs és Tátralomnic között az energiaválság megszűntéig. Még az ünnepi évforduló alkalmából sem szeretnék náthát, reumát vagy tátrai tüdőgyulladást kapni. Azt mondják, szedhetnék magamnak havasi gyopárt, ami a Lomnici-csúcson virít, ravasz módon nem teszik hozzá, hogy a TANAP szigorúan bünteti már egyetlen szál havasi gyopár letépését is, sőt arra a kérdésemre sem- tudnak válaszolni, hogy télen nyílik-e ez a virág. így hát nem megyek. Itt maradok a Grand Hotel Praha kávézójában, ahol igencsak jól érzem magam, nemcsak azért, mert az egyik legszebb szálloda és kávéház ez, amit valaha láttam, s ahol előttem feltehetően már államfők és válogatott futballisták is kávéztak (a hajdani Palota Szálló 1903- ban épült, s ez volt a Monarchia tán legfényűzőbb szállodája), hanem mert pálmák és egyéb délszaki növények vesznek körül, ami a kinti fenyvesek látványával együtt szinte álomszerű hangulatba ringat, a valószínűség peremén lebegek (nem libegek!). Csak a harmadik méregerős presszókávé után szedem magam össze annyira, hogy kiballagjak a szálló elé és elinduljak Ótátrafüred (Starý Smokovec) irányába, s még azt sem tudom, mi dolgom van arrafelé . .. Halk és szelíd eső permetez, csiklandozza az orrom és a fülem. Nem kellemetlen ez a gyaloglás, magát az esőt azonban nem találom a Tátrához illőnek. Ide a havazás illik, gondolom, s lépteimet megnyújtom völgybe le, dombra fel. Egy árva lélekkel sem találkozom az úton, de még medvével sem, holott több mint húszat tart számon a TANAP. Medvével egyébként még sohasem találkoztam a Magas-Tátrában, már kezdem azt hinni, hogy mese az egész. Ótátrafüred előtt azonban egy mókus ugrik elém, mintha az égből. Kétlábra áll és bátran szembenéz velem. A „kezét" összeteszi, ajándékot kunyerál, mintha cirkuszból vagy állatkertből szabadult volna. Mondom neki, hogy nem szeretem ezt a koldus stílust, de azért átnézem a zsebeimet. Találok is egy becsomagolt kockacukrot. A mókus a kezemből veszi ki és kicsomagolja. És megköszöni. Én legalábbis ezt olvasom le a szájáról: ďakujem, merci, danke! Ebből tudom meg, hogy a tátrai mókusok több nyelven is beszélnek. Nem is csoda ennyi turista közt! Akik közül - szerencsémre — most egyet sem látok. Egyedül vagyok és most olyan gyönyörű havazást képzelek magam köré, mint annak a rendje, mint aminőt huszonegy évvel ezelőtt átéltem, itt, ezen a helyen, ezen az úton. Akkor természetesen nem egyedül ballagtam Ótátrafüred felé. Egyedül! Még csak az hiányzott volna! Huszonhárom éves korunkban általában csak a bolondok és a medvék járják egyedül a Magas-Tátrát (ez utóbbiak is inkább csak a mesékben). Akkor mellettem is egy piros arcú hóember kacagott csilingelő hangon. Mert az olyan nevetős hóember volt. Rajtam nevetett feltehetően: a másik hóemberen. Aztán levertük magunkról a havat, s bekéredzkedtünk az ótátrafüredi Grand Hotelbe (mert itt is van egy Grand!). Kissé ázottak voltunk, meglehet, hogy ez hatotta meg a portásasszonyt, olyannyira, hogy szobát is kaptunk tőle. Melyik lehetett az a szoba? Itt állok most is a portón, megíntcsak megázva, de egyedül. Ez a mostani portáskisasszony huszonegy évvel ezelőtt még nem is élt. Képtelen megérteni, miért szeretném látni az 1958-as vendégkönyvet. Ritkán teszem, de most kénytelen vagyok az újságíró igazolványomat segítségül hívni. Az 1958-as vendégkönyvben nem találom a nevemet. És a kis pirosarcú lány nevét sem. Tehát vagy álmodtam az egészet, vagy „feketén" laktunk itt. Aztán kiderül, hogy csak amolyan memóriazavar. Mert a következő év vendégkönyvében, a februári hónapban, pontosabban február 10-én egymás mellett látom az N. L. és D. T. neveket. A huszonhatos szobában laktak. Laktunk.- Most ki lakik a huszonhatosban? — kérdem a csillogó szemű portáslányt. — Az titok — feleli. — Azt még az igazolványa kedvéért sem árulhatom el. És mosolyog, szépen, rejtélyesen. S én belenyugszom abba, hogy a Magas-Tátrában még mindig akadnak ilyen pajzán és huncut kis titkok, s még az sem keserít el, hogy ezek már nem az én titkaim. Ellenkezőleg: olyan jókedvűen ballagok vissza Tátralomnicra, mintha hatalmas pelyhekben hullna rám a hó, mintha a lucfenyők közül medvebocsok és zergék lesnének csillogó szemmel, s örülnek, mert megsejtették, mit kerestem az ótátrafüredi Grand Szállóban. 9
