A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-29 / 13. szám
DOBOZY IMRE Dobozy Imre (1917) azon írók sorába tartozik, akik az élet nyersebb oldalát, küzdelmesebb, konfliktusokkal telített valóságát hosszú esztendőkön át az újságírói, pontosabban a riporteri munka közben ismerték meg. Az 1950-es évek történelmi változásait falvakat járó riporterként élte át, és szemtanúja volt mindannak, amivel a mezőgazdaság szocialista átalakítása járt. Szociográliai hitelességű írásainak tanulságait később, évtizedek múlva, már íróként hasznosította. Talán senki sem ismeri Dobozy Imrénél jobban a változó falu változó embereit. Amit a riporter nem írt vagy nem írhatott meg, mivel csupán pillanatképet kellett készítenie egy-egy falusi mozzanatról vagy változásról, azt az író tette történeteinek témájává, az elbeszélés sűrítésének, általánosításának módszerével. Egyik nyilatkozatában így vallott:- Korunk paradoxona vagy talán csak annak látszik: miközben fokozatosan megteremtjük, már a mezőgazdaságban is, a fizikai munka könnyítésének feltételeit, fokozatosan meg kell szűntetnünk minden „könnyítést", kényelmességet a gondolkozásban, az emberi tudat szférájában. Ez a folyamat érdekel, bármilyen műfajban dolgozom. Hogy az ember, akarattal, kínlódással, újra-újra nekilendüléssel és növő öntudattal miként teszi alkalmassá magát arra, hogy ebben a nagyon bonyolult világban mégis megállja a helyét. Dobozy Imre műfajai: az elbeszélés, -sok esetben a riportnovella, a színdarab és a film. Minden műfajban a cselekvő-küszködö embert ábrázolja. Egyik fő témája a második világháború harcaiban részt vevő katona személyisége, a nemzeti lelkiismeretvizsgálatot végző nemzedék egyedeinek leírása. Legsikeresebb könyve, a filmvászonról még inkább ismert szatirikus történet, A TIZEDES MEG A TÖBBIEK. Ebben egy honvédtizedes „meséli" el kalandjait, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség kíméletlen helyzeteit, amelyek 1944-ben a katonai összeomlás komikumába csapnak át. Dobozy Imre nemcsak Íróként, hanem irodalompolitikusként is szívén viseli az új magyar irodalom ügyét. Előbb a Magyar írók Szövetségének főtitkára volt, majd Darvas József halála után a szövetség elnöke lett. Irodalompolitikusként így vallott a jelenkori társadalmi változásokat oly szeizmografikus hűséggel követő irodalom sajátosságairól:- Ha a magyar irodalom legjellemzőbb vonását akarnám megfogalmazni tömören, ezt mondanám: irodalmunk szenvedélyesen keresi, és egyre több alkotásban meg is leli, realizálja a szocialista valóság összetettebb, árnyaltabb, magasabb szintű ábrázolásának módját és eszközeit. A magyarországi irodalomkritika Dobozy Imrét ama irótipus talán legmarkánsabb képviselőjeként tartja számon, amelyet a „közéleti Író" elnevezéssel szokás illetni. Azok közé tartozik, akik nemcsak természetes létformaként vállalják a közéletet, hanem a művészi alkotó folyamat egyedül lehetséges ihletforrásaként is. TÓBIÁS ÁRON A zötyögdi szövetkezet pajtájában kigyulladt egy nyaláb szalma. Az égő szalmacsomón kívül a pajtában tartózkodott még egy öreg rosta, egy rakás műtrágya, egy halom üres zsák meg egy tele benzineshordó. Ha a tűz eléri a benzint, iszonyú bajok lettek volna Zötyögdön. Ezekben a vészterhes pillanatokban ott tartózkodott a közelben három férfiú is. Kovács János, Tuskó András, Hozom Bertalan. Egy szemtanú, Sós Lajos, zötyögdi születésű, nőtlen, református, pártonkívüli, de hazafias érzésű, szavahihető asztalossegéd, aki a kérdéses időben a szemközti járdán haladt el, később röviden így foglalta öszsze a történteket. A szalma a pajtában lánggal égett. Tuskó András szörnyű káromkodást hallatva keresztülrontott az udvaron, a fundus leghátsóbb hátuljában emelt kis deszkabódé mögé. Ott rögtön abbahagyta a káromkodást, hasra vágta magát, behunyta a szemét. Hozom Bertalan nem káromkodott, ellenben beleült a kútvödörbe. és a kútostorba kapaszkodva sürgősen lebocsátkozott a mélybe. Kovács János igen ijedten nézte a tüzet, jobbra-balra kapkodta a feiét. de méase szaladt el. mert már nem is volt rá ideje. A láng a hordóhoz igen közel kezdte nyaldosni a szalmát. Kovács János valahogy összeszedte maaát. ráhemperedett az égő szalmára, és addig hempergett raita. a hordót odébb s odébb lökdösve, míg el nem oltotta. Közben a ruháia is tüzet fogott, keze-lába elég csúnyán megégett, de végre is néhány seb árán megmentette a hordót. Dehogy a hordót! Pajtát, istállókat, kazlakat, gépeket, jószágot, rengeteg vagyont, ami mind a tűz martaléka lett volna, a fél faluval együtt, ha a benzineshordó felrobban. Délkeleti szél fújt. a lángok okvetlenül átcsaptak volna a szomszéd házakra, mint az első viláaháború előtti esztendőben, amikor kigyulladt a tűzoltószertár, és leégett az egész Alsó utca, mert szintén délkeleti szél fújt. A harmadnap megtartott közgyűlésen. amelyen Kovács János bepólyálva és sántikálva jelent meg, ünnepélyesen felolvasták, hogy nevezett pontosan egymillióhétszázhatvanötezer-négyszázkilencvenhárom forint negyvennyolc fillér ára értéket mentett meg a pusztulástól. Ebben benne foglaltatott Kóti Tüske Benjámin birkabőr bekecse is, melyet az illető előző éjszaka deszkalopás közben felejtett a pajtában. Az elnök kijelentette, hogy Kovács Jánost példásan önfeláldozó cselekedetéért köszönet illeti, továbbá ötezer forint jutalom, továbbá brigádvezetői előléptetés. Ha egyszer az emberek hálásak akarnak lenni, nehezen bírják abbahagyni. Kovács Jánost elhalmozták dicsérettel és ajándékkal. A vén Látó Imre elhozta neki a legszebb cseréppipáját. Nem pipázom, mondta szégyellősen az ünnepelt. Nem baj, még rászokhatsz, biztatta Látó. De még ez is csak afféle bevezetője volt az igazi megdicsőülésnek. A tanácselnök egy gyűlésen azt találta mondani, hogy igen rövidlátó és sovén magatartás lenne, ha a szövetkezet Kovács Jánost szőröstől bőröstől kisajátítaná magának: nevezett nemcsak a szövetkezet hőse, hanem az egész falué, így is kell bánni vele, ehhez képest legfőbb ideje, hogy tiszteletére ünnepi tanácsüléssel egybekötött díszvacsorát rendezzenek. A gondolat nagyon tetszett mindenkinek. Végre egy tanácsülés, ahol nem felszólalásra nógatják a jelenlevőket, hanem evésre-ivásra. A tanácstagok, kicsire nem nézünk, nyomban megszavazták a díszvacsorát a községfejlesztési alap terhére, abból a pénzből, melyet az Alsó utcai járda építésére szántak. Igen logikusan gondolkoztak: ha Kovács János el nem oltja a tüzet, az Alsó utcai házak tövig leégnek, akkor pedig úgyse lett volna szükség járdára. A majoriak felajánlottak két toklyót. A Zötyögdi Káposztasavanyitó Vállalat egy hordó káposztát, a szikvízgyór ötven üveg szódavizet, a vadósztársulat tíz nyulat (sajnos, nem lőhették le. a tilalom miatti), a tejcsarnok egy fazék aludttejet: vagyis mindenki adott, amit tudott, a közpénzből nem kellett mást vásárolni, csak két doboz fogvájót, három gyertyát (ha elaludna a villany), negyven üveg pálinkát, két disznót és öt hektó bort. Micsoda vacsora lett ebből! Huszonöt fehér ruhás szűz szolgált fel (elég bajos volt ennyi fehér ruhát összeszedni a faluban). A kormány képviselője átnyújtotta Kovács Jánosnak a Magyar Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános szent Sebestyénhez hasonlította az ünnepeltet, a tanácselnök Csapájevhez, az iskolaigazgató Mucius Scaevolához, a kocsmáros Rózsa Sándorhoz. Egy diák drámai költeményt szerzett, amely így kezdődött: Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd, híred él, amíg áll falunk, Zötyögd. KORTÁRSAINK Mindenki elérzékenyült a gyönyörű beszédeken. Régi haragosok kibékültek, és együtt itták a bort, amelyért nem kellett fizetni. Csakhogy az ünnepi szónokok elkövették azt a hibát, hogy miközben Kovács Jánost felmagasztalták, a pajtabeli tűznél jelen volt két másik állampolgárt csúnyán leszólták. Mindegyik szónok ilyenformán kezdte beszédét: itt áll előttünk a zötyögdi hérosz, aki szikrák és lángok közt is ember maradt, nem úgy, mint az a másik kettő, az a bizonyos Tuskó András meg az a bizonyos Hozom Bertalan. Hétköznap is kockázatos nyíltan különbséget tenni ember és ember között. Nem szereti a magyar természet. Hát még ünnepen! Az ilyképpen megnevezett bi zonyos férfiak nyeltek- nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magában is, ha valaki elszalad, amikor ott kéne maradnia. De ráadásul emlegessék? Példálózzanak vele? A két férfiú nem sokáig restelkedett. Haragudni kezdtek. Méltatlan, hogy éppen rájuk jár a rúd. Ha a zötyögdi vezetők mind el akarnák sorolni, aki a faluban, a megyében és ebben a kedves kis országban különféle alkalmakkor elszaladt onnan, ahonnan semmiképp sem illett volna, elkopna a nyelvük, és kipállana a szájuk. Mikor tehát elszállt a zötyögdi fejekből a diadalmámor, és az ünnepet felváltották a munkás hétköznapok, Tuskóék elérkezettnek látták az időt, hogy tárgyilagosabb képet fessenek a nevezetes tűzveszélyről. Egy este a kocsmában, megvárva, hogy az ivó eléggé megteljék, Tuskó András hangosan ezt mondta: — Igaz, mi elfutottunk a tűztől, Kovács meg ott maradt. De azt még senki se kérdezte, hogy mi miért mentünk el onnan. Kovács meg miért maradt ott? Lehet, hogy ő is iszkolt volna, de esetleg már szaladni se tudott. Nagy csend lett erre. Szóval, ez a Kovács talán nem is tudott 10
