A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-15 / 11. szám

Fábry Zoltán írta ezeket a sorokat tíz évvel ezelőtt, amikor a hetvenéves Győry Dezsőt köszöntötte az Irodalmi Szemle hasáb­jain. Az elkötelezettség dicséretére, a sorsvállalásra Györy Dezsőt hozza fel példaképül a fiataloknak. A folyamatosságra, a magatartásra, a küldetésre meleg érzésekkel teli köszöntő­jére. A lakodalomban igazi ma­gyaros hévvel reggelig ropta a csárdást, s lelkesen dalolta az akkoriban divatos „Gömörbe, Nógnádba” kezdetű nótát. Nyilvános szerepléseiről, elő­adásairól csaknem minden eset­ben beszámolt leveleiben. Folyó­iratokat, újságkivágatakat kül­dött; a recenziókban kiváló kri­tikusok értékelték műveit. A fo­lyóiratokba, verseskönyvekbe, új. ságokba, fényképekre írt aján­lásai híven kifejezték irántunk érzett rokoni szerétét. Hogy csak kettőt említsek, a Zengő Duna­­táj-t így dedikálta: „Túli néni­nek és az egész kedves Alexy családnak, hálás szeretettel és kedves emlékekkel, Győry Dezső", — a Nagy érettségi című köny­vében pedig ezt írta: „A kedves Alexy családnak azon a napon, amikor Tibor autón kimenekített a feledi árvízből, haza. 1960. július 26.” A hosszú téli estékre érdekes olvasnivalókat küldött részemre. Az ő jóvoltából ismerhettem meg többek közt Marosán György „Tüzes kemence”, Zsukov „Emlé­kek, gondolatok", Móricz Zsig­»r Ezen a helyen állt Györy Dezső szülőháza mond „Fáklya" és „Erdély" című könyvét, s Duba Gyula novelláit. Mindent közölni kívánt velünk. A Sarló mozgalom negyedik év­fordulója alkalmából rendezett budapesti találkozóról is küldött üdvözletét, a baráti kör tizenkét tagjának aláírásával. Rajongva szerette a természe­tet, s nemcsak Gömört, hanem az egész Szlovákia festői tájait. Mivel idősebb korában már nem kalandozhatott gyalogosan az is­merős vidékeken, autón kereste fel azokat a helyeket, ahol régen turistaként barangolt. A gépko­csit orvos-fiam vezette, s a fiam hivatkozik. „A sornak nem szabad megszakadnia! A sorból nem lehet kilépni. Amíg embertelenség van, az emberség sorait nem szabad gyengíteni, csak erősíteni. Amikor Győry Dezsőt köszöntjük: tükörbe nézhetünk magunk is. önmagunkért, küldetés­tudatunkért, csak mi felesége és Dobó húga, Ida is velük tartottak útítársként. Bejár­ták Feketebalog környékét, az Alacsony-Tótra vidékét, s persze a Magas-Tátra fenséges hegyeit is megtekintették. Dezsőt kivált­képp a Csorba-tó nyűgözte le újólag, melyhez sok szép emlék fűzte. Csodálattal nézte az új tátrai szállodákat, üdülőhelyeket, sportlétesítményeket. Egy ízben feleségét is magával hozta Bu­dapestről, hogy neki is megmu­tassa a szlovákiai hegyek mesés szépségeit. Útba ejtették Krasz­­nahorka várát, a mauzóleumot és a betléri kastélyt. Ezekről a helyekről — földrajzi és törté­nelmi ismereteit csillogtatva — órák hosszáig tudott mesélni. Gombaszögre is elmentek, a Rozsnyó mellett betértek abba a kávéházba, ohol hajdan fon­tos tanácskozásokat folytatott sarlós barátaival. Ha tehette, szívesen jött láto­gatóba szülővárosába. Előfor­dult, hogy több hetet töltheted nálunk, ilyenkor gondosan gyűj­tögette a régi leveleit, iratait — felesége, Dr. Bakay Mária segítségével —, hogy adatokat merítsen belőlük önéletrajzához, amit három részben akart kiad­ni. Fiam jóvoltából együtt lehet­tünk jelen a Tompa-centenárium hanvai ünnepségén. Megtisztel­tetésnek vette, hogy 1971-ben a rimaszombati illetékesek meghív­ták a városalapítás hétszázadik évfordulójának ünnepségére. Mindhárman (ő, én és a fiam) kitüntetést kaptunk a nagy ese­mény alkalmából. Fokozatosan romlott az egész­ségi állapota. Fanyalogva, de pontosan szedte az előírt gyógy­szereket. 1973 nyarán a soproni szanatóriumból írta utolsó üd­vözleteit. 1973 őszén meglátogattuk ab­ban a budapesti kórházban, a­­hol akkor feküdt. A búcsúzásnáil, amikor mielőbbi gyógyulást kí­vántunk néki, azt mondta: „Na­gyon köszönöm a figyelmesség­­teket, kedveseim, de ne feledjé­tek: a március már nem fog kí­nozni." A temetésén betegségem miatt nem vehettem részt, csa­ládunkat a feleségem, fiam és menyem képviselte. A Győry-családról készült fényképet egy bordó bársonyba kötött, kopott albumban, Dodó leveleit szalaggal átkötve őriz­zük. ALEXY GYULA magunk lehetünk felelősek: elkötelezettek." Ma, amikor irodalmi hagyományainkat néha hetyke módon igyekszünk lekicsinyelni — magunkat kisebbítve vele — figyelmen kívül hagyva a kort, melyben íróelődeink éltek és alkottak, érdemes és Az első világháború alatt lettem a rirna­­szombati Egyesült Pro­testáns Főgimnázium tanulója, s osztálytár­sa voltam Győry De­zső húgának, Wallentinyi Böské­­rvek, a ma Bratislavában élő Wahl Rudolfnénaik. Az osztálytár­si viszony révén elég gyakran megfordultam a gimnázium mö­gött álló Wallentinyi-házban (Győry szüleinek otthonában), s nyomban megismerkedésünk után csodálni kezdtem Dodót, a nagydiákot, aki számára mi el­sősök, az akkori elnevezés sze­rint, csak „mendúrok" voltunk. Ennek ellenére sohasem éreztet­te velünk a hét évnyi körkülönb­séget, elvétve sem beszélt velünk fölényesen vagy lenézően. Min­dig kedves és figyelmes volt hoz­zánk, s ez — azt hiszem — a testvéri szeretetből is adódott, mivel a szülők példásan nevel­ték az öt gyereket, Dezsőt, Idát, Istvánt, Samut és az említett leg­kisebb Böskét (már csak ő él közülük). Diákköri ismerettségünk, a Böskével és Dodával való együtt­­léteink időszaka sajnos nem tar­tott sokáig. Miután a harmadik osztályt sikeresen elvégeztem, az akkori magas tandíj lehetetlen­né tette tanulmányaim folytatá­sát. Kénytelen voltam otthagyni az iskolát, kenyérkereső munka után kellett néznem. Ám a rövid, szép diákévek mindmáig élénken élnek emléke­zetemben. Győry Dezsővel való találkozásaim alkalmával sok­sok évvel később is sóvárogva emlegettük a Wallentinyi-házban átélt vidám órákat, a gondtalan éveket, a fiatalság unkát. A diákköri kapcsolat megsza­kadása után messzire vetett a sors egymástól bennünket. A húszas években Dobó egyre magasabbra jutott költői pályá­ján, én pedig egyszerű szabó­­segédként éltem a magam szür­ke, munkás életét. Ismeretségünk felújítására csak a hatvanas években került sor, amikor már régóta a CSEMA­­DOK hivatásos dolgozója vol­tam. Ekkor bensőséges viszony, mondhatnám szoros barátság alakult ki köztünk. Rimaszombati tartózkodásai során mindig talál­koztunk, s közösen készítettük elő a szülőváros lakosaival való beszélgetéseit, a személyével és munkásságával kapcsolatos ren­dezvényeket. Rimaszombat 1971 szeptembe­rében ünnepelte fennállásának 700. évfordulóját, s az ünnep­ségre a szervezők Győry Dezsőt is meghívták. A szeptember 11-én megrendezett délelőtti jelmezes felvonulást Dodó egy Gattwald­szükséges Fábry szavait újra felidézni. Mert már egyik sem védekezhet. Mind a kettő halott. Győry Dezsőnek most emlékezünk meg 80. születésnapjáról (1980. március 18.), júniusban pedig Fábry Zoltán halálának tizedik évfordulójáról. téri emeletes ház erkélyéről néz­te végig. A délutáni műsoros összejövetelre, mely a városi mű­velődési házban zajlott le, egész­ségi állapotára hivatkozva már nem ment el. Ehelyett kettesben kisétáltunk fiatalkori élményeink színhelyére, a Tormás patak völgyébe és a régi temetőbe. A kellemes őszi verőfényben sok kedves emléket elevenítettünk fel. Azután beül­tünk uzsonnázni a kultúrotthon melletti kisvendéglőbe, ahol to­vább szőttük az emlékezés szá­lait. Társalgás körben, a vendég­lői asztalnál, szándékosan mel­lőzve bárminemű bevezetést, el­mondtam neki a következő ver­set: „Szent márciusi, szent tavaszi élet, ó, mily szép a tavasz kacagása, az életnek virágos mezőin vágyak ébredése, álmok álmodása. Hazofias eszmék, csókos-csókos álmok, tavaszi virágok, mily szép is az élet, amikor még tudunk igazán szeretni, A télizöld puszpáng a városkert­ben — előtte az emléktábla s mikor vágyainknak heves tüze éget. Mikor az életet üvegen át nézzük, s mindent rózsaszínnek látunk, szépnek, nagynak, mikor nem látjuk még a tövist a rózsán, Azt hisszük, Győry Dezső emlékének úgy adózhatunk legőszintébben, ha szülő­városában élő gyermekkori barátait, ismerőseit és fiatal tisztelőit szólaltatjuk meg, közelebb hozva olvasóinkhoz írói és emberi arcát. (ozsvald) s nem tudjuk, hogy vannak, kik csak azt aratnak." A vers elhangzása után Dodó meghatva kérdezte: „Honnan ismered ezt a verset?" — „1922. március 26-án írták a nővérem emlékkönyvélte — feleltem —, s nekem annyira megtetszett, hogy megtanultam kívülről, és még most, 49 év múltán is fej­ből el tudom mondani”. A vers Dodó egyik ifjúkori műve, de — fivéri szolidaritás folytán — öcs­­csének, Istvánnak neve alatt ke­rült bele nővérem ma is meglevő emlékkönyvébe. Dodó erről a velem töltött szép délutánról 1971. október 3-án keltezett, hozzám intézett levelé­ben így emlékezett meg: „Kedves Gézám, fáradtan in­dultam, fáradtan érkeztem. Ezért csak késve, de őszinte szívből köszönöm a küldött meghívót, irántam tanúsított figyelmedet és kedvességedet. Jólesett elbeszél­getnem azon a helyen, ahol kisdiák koromban a vízvezeték építésekor a kibukkant csontvá­zakat bámulgattuk, ahová később randevúra jártunk, s ahol most szép vadászházban üldögélhet­tünk !” Eddig az idézet, ennyi az em­lék. Ezt követően nem találkozhat­tam többé Győry Dezsővel, mert egészsége annyira megromlott, hogy már nemigen tudott ellá­togatni szeretett szülővárosába. Szülőházát lebontották, a he­lyén hatalmas toronyház magas, lik. A gimnázium mögötti Wal­­lentinyi-ház, ohol felcseperedett s férfivá nőtt, épségben megvan, két család lakik benne. A rimaszombati városkertben szépen nő, terebélyesedik az a télizöld puszpángbokor, melyet 1969 nyarán Győry Dezső szállít­tatott át oda a Walleatinyi-ház előkertjéből. A bokor elé — De­zső végakarata szerint — ado­mányozó emléktáblát állítottak kétnyelvű felirattal. DROBKA GÉZA (Folytatás a 22. oldalon) Alexy Gyula és Drobka Géza a költő leveleit olvasgatják 15

Next

/
Thumbnails
Contents