A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
megnézhetem a szultán porcelángyűjteményét s a rengeteg színes tányér, kancsó és bögre közül az olivazöld készlet a legfakóbb, mégis ezt szerette a nagyúr legjobban. Miért? Ha netán méreg érintené, leszíneződik. Elkápráztat a kincstár, a gyöngyökkel díszített színarany markolaté kardok és ezerszámra a gyémántokkal és egyéb drágakövekkel kirakott ékszerek. A trónterem drága perzsaszőnyegeit és sok-sok csillogó értéktárgyait, bútorait nem tudom leírni. Ugyanúgy elbűvölő a világ egyik legnagyobb gyémántja. Körülötte nyüzsögnek a látogatók és persze az őrök, akik akár állandóan a fegyverük ravaszán tarthatják az ujjúkat, még akkor is, ha a tyúktojás nagyságú ragyogó drágakövet golyótálló üveg és hetvenkét biztosító berendezés védi. Tehát ezért kell a roppant elővigyázatosság a palota kapujában. Könnyen elképzelhető, honnan vette a nagyúr e- tengernyi kincset. Néhány emléktárgyat ajándékként vagy hadizsákmánykénl; hozott magával Perzsiából, Hellasz földjéről vagy éppen Magyarországról, de legkönyörtelenebbül saját népét fosztotta ki. Ezért örült egész Törökország, amikor Kemal Atatürk a Törökök Atyja kezdeményezésére kikiáltották a köztársaságot. Életemben még nem láttam olyan nyomorult koldust, mint e fényes porta kapujától néhány lépésre, aki szintén a szultán hagyatékából maradt itt társaival együtt, szerte a városban és az országban. Itt áll a világ építőművészetének két ragyogó alkotása a Kék Mecset hat tűhegyű minaretjével, mellette pedig az Aghia Sophia, amelyet akkor építettek, amikor a várost még Konstantinápolynak hívták. Jóval később alakították át iszlám mecsetté s nyomban azután márvány lapokkal takarták el az aranyozott mozaik képeket, mivel ezeket kitiltja a korán az imaházakból. Bent a kupola alatti márványpadlón sötétebb négyszög jelzi, hogy itt a világ közepe. A Kék Mecset ma is élő imaház, ezért saru nélkül lépek a süppedő keleti szőnyegre. A falakat mindenütt kékes színű korán idézetek díszítik, számomra olvashatatlan arab írásjelekkel, amelyek keleti ornamentumokhoz hasonlítanak. Ezeket nemcsak én, hanem a török fiatalok sem tudják elolvasni, akik már régóta a latin ábécét tanulják az iskolában. A mecsetből kilépve a bazár nyüzsgő hangyabolyába csöppenek, amely színesebb a perzsaszőnyegnél. Az aranyfényű sárgaréz kancsóktól a cifra török papucsig, az ötvösmunkáktól a bőrdíszművekig s a legkisebb kereskedőtől, aki facsigát perget a járdán s így reklámozza áruját, egészen a leggazdagabbig, aki halomnyi ékszert kínál üzletének csillogó kirakatában, minden szín megtalálható ezen a palettán. Ámulok a sok látnivalón, amely az Ezeregyéjszaka meséit idézi, majd ijedtemben csaknem hideglelést kapok, amint a hátam mögött elrikoltja magát a vízárus, csörömpölve a bádogkancsóvol, amelyet a hátán cipel. KESERŰ GYERMEKKOR Nem kell ide különösebb nyelvtudás, elég néhány kézmozdulat, arckifejezés s meg lehet kötni akár a legnagyobb üzletet is. Nincs az a pénz, amit itt el ne lehetne költeni, de elég lenne a fele is, mert a kereskedő eleve a dupláját kéri a kínált áruért, mivel előre tudja, hogy a vevő úgyis lealkussza a felét s így mindketten sikerélménnyel kötöttek üzletet. A világ minden nyelvén beszélnek itt, meglepetésemre magyarul is, mégpedig a fazekasmester, akinél megtetszik egy búzavirágkék színű kerámia tál. Az utcára is utánam jön egy házaló, aki pálcikán lengetve nyakláncot kínál. Amint megérti, hogy elfogyott a pénzem, rámutat a fényképezőgépemre, amelyikért cserébe két aranyláncot választhatok. A gép nem eladó! Hoztam e kristályt? Azt sem? Hát akkor minek jöttem ide? Sarkanfordul, majd visszamegy a bazárba. A sok gyaloglástól és látnivalótól fáradtan leülök egy kávéház utcai teraszán. Amikor a pincértől feketét rendelek, sandán néz rám, nem tréfálok-e, majd mértéktartó hangsúllyal kijelenti, hogy sajnos feketével nem szolgálhat. Aztán megjegyzi, hogy ne is kérjek egész Törökországban. Teát iszik itt mindenki már fél éve kávé helyett, majd rövid közgazdasági leckét ad németül — két évig ott dolgozott, mint vendégmunkás. Az országnak nincs pénze behozni a drága kávét Brazíliából - mondja — mert kell a pénz benzinre. De arra sincs, mert a világítás is sokba kerül, ezért a lámpákból kicsavarják a villanykörtét és a gépkocsiknak a fele a páros, a másik fele a páratlan napokon közlekedik. Ezen kívül nincs elég orvos a kórházban és . . . Folytatná még, ki tudja meddig, ha nem sürgetnék a vendégek. Amikor hozza a teát, megjegyzi, hogy nem csoda, ha nő az elégedetlenség és terrorizmus. Megköszönöm a felvilágosítást, fizetek és elindulok az Aranyszarv-öbölhöz, ahol egy óriási forgalmas piachoz érek Léptennyomon sütik itt a lacipecsenyét s a tengerből éppen kifogott halat. Végig a parton egészen a kikötőig ezer színben virít a gyékényekre terített keleti gyümölcs, arrébb pedig hangos szóval kínálják a csigát, osztrigát és számomra ismeretlen mindenféle tengeri „herkentyűt". Az öböl fölött átívelő forgalmas Galatea hidat éjjel néhány órára fezárják, majd szétnyitják, hogy a tengerjáró hajók áthaladhassanak a folyó torkolatából beljebb a szárazföld felé, vagypedig vissza, a Márvány-tengerre, ahol a „Grúziávaf" együtt sok hajó horgonyoz. A lenyugvó nap bearanyozza a szemközti hegyoldal mecseteit, minaretjeit, amíg le nem bukik a tengerbe. Elbúcsúzom Isztambultól. A hajón vacsora közben szokatlan a csend. Talán rajtam kívül is sokan arra gondolnak, hogy holnap ilyenkor Ogyessza repülőterén szállunk fel a hazafelé induló gépre. (Vége) DUSEK IMRE A csupán félig telt vonatfülke hangulata meglehetősen barátságtalannak tűnt. Csak két idősebb asszony fecsegett valamit a téli időjárásnak a reumára gyakorolt hatásáról, de ha ők ketten el-elhallgattak, csönd lett a kupéban. Az ajtó melletti ülésen egy középkorú férfi szunyókálni próbált, az ellenkező sarokban pedig egy 12—13 évesnek tűnő legényke kissé riadt tekintettel, mereven kibámult az ablakon. Úgy tett, mint aki nem látja, nem hallja, hogy mit beszélnek körülötte és zavart tekintetét a világ minden kincséért sem járatta volna körbe a fülke utasain. Nem akarta, hogy a szeme más ember pillantásával is találkozzon. Egyetlen csomagja egy iskolatáska volt, s azt hol a hóna alatt szorongatta, hol rátámaszkodott a könyökével. A két asszony egyikének fürkésző tekintete egy óvatlan pillanatban megakadt a szeppent arcú fiúcskán, félbehagyta a reuma gyötrelmeiről szóló mondatot és a gyerek felé fordult: — Hát te, hová utazol? — kérdezte kíyáncsian, majd valamivel csípősebben hozzátette még: — Neked véletlenül nem az iskolában lenne most a helyed? Vagy talán valami gyermekotthonból szöktél meg? Mostanában lépten-nyomon hallani ilyesmit és az újságok is tele vannak hasonló rémhírekkel. A kerek arcú, sötét hajú lurkó elpirult, de továbbra is kinézett az ablakon és talán a világ valamennyi kincséért sem fordította volna tekintetét más irányba. Válaszképpen inkább csak az orra alá dünnyögött valamit arról, hogy beteg a nagymamája és most neki kell odautaznia. Az asszonyt nemigen elégítette ki a válasz, mert összevonta a szemöldökét s méltatlankodva útitársnője felé fordult:- Gyanús nekem ez a dolog, gyanús ... Hogy valaki tényleg egy ilyen gyerekre merné bízni a betegápolást?!... A kupéban ülő férfi ekkor türelmetlenül moccant egyet, mintegy jelezve: aludni kíván és zavarja a céltalan szóbeszéd. A másik asszony is csak legyintett, mondván, bizony felelőtlen és a szüleikkel szemben hálátlan emberek élnek mostanában, úgyhogy könnyen mondhat igazat a fiú . . . A legényke megkönnyebbülten föllélegzett, amikor egy jó fél órával később a falusi megállók egyikén leszállhatott és a vonatban hagyhatta a kíváncsiskodó asszonyokat. Eleinte csak sietni igyekezett, de aztán egyre szaporábban szedte a lábát s az utolsó métereket már futva tette meg az alacsony, földszintes házak egyikéhez vezető úton. Kinyitotta a kiskaput, egy pillanatra megtorpant az udvaron, aztán beszaladt a konyhába, de ott csak a tűzhely pattogott. Körbepillantott s egyenesen a fáskamrába iramodott, ahol egy fejkendős, idős asszony tűzifát aprított. Ahogy meglátta a fiút, ijedtében még a kisbalta is kiesett a kezéből. — Gyuszi, hogy kerülsz ide? Mi történt? Csak nem beteg valaki?! A fiú nem szólt, csak tagadólag megrázta a fejét és hirtelen elöntötték szemét a könnyek. Egyre jobban rázta vállát a sírás, úgyhogy csak ennyit mondott: — Nagymama, drága nagymama, kérlek ne küldj le magadtól! Ha akarod, fát vágok majd neked vagy bevásárolni is eljárok, csak ne küldj el innen... Az idős asszony magához ölelte unokáját és az arcáról is letörölte a könnyeket. — No, gyere harapni valamit. Bizonyára éhes vagy s közben beszélgethetünk is. § § § Gyuszi szülei nem szoktak veszekedni, még csak hangos szó sem esett nagyon közöttük. Ellenkezőleg, már-már bántó csönd uralkodott náluk. Mintha éjjel-nappal idegenekként, lábujjhegyen jártak volna a lakásban. Egy este ellenben Gyuszi meghallotta, hogy Anyu indulatosan, emelt hangon rákiáltott Apura: „Felőfem szedd a sátorfádat, de a gyerek nálam marad, mégha megfeszülsz is! Az érveidet pedig tűzheted a kalapod mellé, egy gyereknek az anyja mellett van a helye. Különben is, te óhajtasz válni ... Én nem állok az utódban, de a gyerek, a te aranyos kedvenced után hiába sóvárogsz!" Apuval kiskora óta nagyszerűen megértették egymást. Mindig olyan nagyszerű játékokat eszelt ki, amilyenekről a többi fiú még csak álmodozni sem mert. És nagyszerűen ismerte az állatokat is, bármelyikről hoszszan tudott mesélni. Apuka és ő együtt töltötték a délutánokat, gyakorta az estéket is, mert Anyu későn járt haza. Ilyenkor Apu készített vacsorát és ezredszer is elmagyarázta, hogy a mama olyan beosztásban dolgozik, ahonnan nem tud korábban hazajönni. De abban sem volt különösebb köszönet, ha korábban jött haza. Ilyenkor is türelmetlen, ideges volt, sokat cigarettázott, de szólni alig szólt valamit kettőjükhöz. És Gyuszi azt is észrevette, hogy általában Apuka takarít, bevásárol, sőt, olykor-olykor mos meg vasal is, A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN § S3 SORSOK ám Anyu még ettől sem lett barátságosabb velük szemben, így hát fokozatosan ő is elszokott attól, hogy az ölébe kéredzkedjen vagy az esti lefekvés előtt puszival búcsúzzon. Apu viszont estéről estére odaült az ágy szélére s mielőtt Gyuszi elaludt volna, hamar egy mesét is elmondott. Most azonban azt kell hallania, hogy a szülei veszekszenek, ráadásul épp vele kapcsolatban! Ügy ahogy volt, pizsamában, kiugrott az ágyból és beszaladt a konyhába. Apuka kinyújtotta feléje a kezét s a térdére ültette: „Nézd, Gyuszi, nagy fiú vagy már, nyolcéves múltál, meg kell értened, amit most mondani fogok . .. Anyuval abban egyeztünk meg, hogy a jövőben már nem élünk együtt, hogy külön-külön fogunk lakni, hogy..." Gyuszi érezte Apuka hangjából, hogy nagyon izgatott lehet, de egyben azt is megértette, amit az apja nem mondott ki egyenesen: a szülei elválnak, akárcsak Laciéi és Éváéi is az ő osztályukból. Ez pedig azt jelenti majd, hogy Apuka el fog költözni ebből a lakásból. A szokásosnál is jobban, ragaszkodóbban odasimult apjához s bátortalanul megszólalt: „Apuka, ha elköltözöl, nem mehetnék én is veled?" Anyu, aki az ablak mellett állt, ekkor hirtelen megfordult, megfogta a kezét és miközben őt a gyerekszobába vezette, dühösen ráförmedt Apura: „Tessék, a te nevelésed eredménye: ellenem lázítod a gyereket! De ezt még megkeserülöd ..." § § § Néhány hónappal később a bíróság kimondta a válást. Gyuszi apja tényleg elköltözött, de amikor búcsúzott, akkor a karjába kapta a fiút és vigasztalni próbálta: „Föl a fejjel legény, ne félj semmit! Minden héten legalább egyszer találkozni fogunk. Ma szerda van és szombaton már jövök is érted." Azon az éjjelen csak hajnal felé jött a kisfiú szemére álom. (Folytatjuk) 17
