A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-23 / 8. szám
(BABÍ TIBOR: IRÓ, KOLTO, MŰVÉSZ DOLGA) Bóbi Tiborral érettségire készülő diákként találkoztam először az érsekújvóri gimnáziumban, ott, ahol ő is tanult valamikor. íróolvasó találkozóra jött közénk. Meghatódva hallgatta a különböző, róla szóló újságcikkek alapján kompilált bevezetőmet, egy pillanatra talán maga is úgy hitte, hogy mindaz, amit elmondtam, saját véleményem, versei olvasása közben megfogalmazódott gondolatok. Pedig valójában kegyes csalás volt az egész: a bevezető ismertetés is, az őszinte érdeklődés látszatát keltő kérdésözön is. Mert mit is tudtunk, mit is tudhattunk mi akkoriban nemhogy Bábi Tiborról, de az egész csehszlovákiai magyar irodalomról? Nem sokat, sőt szinte semmit. Még a gondolatától is rettegtünk, hogy az érettségi vizsgán esetleg a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos kérdést húzunk. A tankönyv — már akinek jutott, mert akkoriban hiány volt belőle — alig nyújtott némi fogódzót, többnyire megelégedett a felsorolással. Még tanáraink is zavarba jöttek, ha erről a témáról kellett beszélniük. A „kegyes csalás" tulajdonképpen a helyzet szülte kényszerűség következménye volt. A költőt faggattuk, de valójában az irodalmunkat alaposan ismerő ember véleményét akartuk hallani, hogy ennyivel is többet tudjunk majd a vizsgán. Azt hiszem, a végén már Bábi Tibor is rájött erre, de megőrizve nyugalmát készségesen válaszolt a legnaivabb kérdésekre is. Aligha sejthette ott közülünk bárki is, mennyire megtévesztő ez a nyugalom, mennyire távoli Bábi Tibor valódi egyéniségétől, menynyire összeegyezhetetlen emberi és költői alkatával. Magam is csak jóval később döbbentem rá erre, amikor közelebbről is megismertem őt és elolvastam jónéhány szenvedélyesen vitatkozó írását. Akkoriban mór nemigen írt verset. Ennek az okát nem kutatta senki, tudomásul vettük, hogy így van. Pedig fel kellett volna tűnnie a dolognak, már csak azért is, mert Bóbinak lételeme volt a költészet, az irodalom. Bárhol találkozott vele az ember: az utcán, kávéházban vagy szerkesztőségben - mindig versekről és könyvekről beszélt. Azt hiszem, nagyon magányos volt, ezért kereste állandóan az emberek társaságát. De talán helyesebb volna úgy fogalmazni: kereste az alkalmat, hogy mások előtt kifejthesse gondolatait, legújabb elképzeléseit. Végnélküli monológjait nehéz volt követni, mert mindent, ami felgyülemlett benne, egyszerre akart elmondani. A közbevetett megjegyzésekre alig reagált, talán nem is tudatosította, hogy kérdeztek tőle valamit. Kíméletlenül őszinte volt, gyakran keveredett heves vitákba, s mert nehezen lehetett meggyőzni őt, többnyire harag lett a dologból. Ezért is volt kevés igazi barátja. Legtöbb ismerőse, mivel nem tudta őt elfogadni olyannak, amilyen volt, inkább kerülte a vele való találkozást, így még magányosabbá vált. A fenti jellemzés szinte teljesen ráillik a tanulmányíró és a publicista Bábi Tiborra is. Posztumusz könyvét lapozgatva legelőször is tragikus magányossága tűnik az ember szemébe. Ilyen kapkodva és fuldokolva, ugyanakkor ilyen szenvedélyesen is csak azok írnak, akik örökös harcban állnak mindenkivel, olykor talán még önmagukkal is. Egy Rousseau természete szorult belé. önpusztítva élt és alkotott, élete szinte fáklyalángként lobbant el, nem csoda, ha az idő rövidsége és könyörtelen rohanása miatt gyakran csak torzókra futotta erejéből. Olvassuk csak el példának okáért a Nemzedék?, a Vissza a forrásokhoz vagy az Intellektualizmus és antiintellektualizmus című dolgozatait. Csupa elvarratlan szál, csupa felvetett, de lezáratlan gondolat. Mintha csak azokat a híres Bábi-monológokat látnánk papírra vetve. Talán ezzel is magyarázható az a paradoxális tény, hogy Bábi még akkor is nehezen tud meggyőzően érvelni, amikor pedig nyilvánvalóan igaza van. Nem képes ellenállni a csábításnak, hogy - többnyire fölösleges — kitérőket tegyen egy-egy érdekes és tetszetős, de a témával nem nagyon összefüggő gondolat kedvéért. Aztán már nem pontosan ott folytatja, ahol korábbon félbehagyta. Alkatának tulajdonképpen a Montaigne-i értelemben (is) vett esszé felelne meg leginkább, de ő — örök rejtély, miért — sohasem alkalmazza. Tanulmányainak és dolgozatainak többsége lényegében asszociáció-sorozatok halmazából áll, melyeket rendszerint egy idézettel vagy filozófiai tétellel indít, s aztán a maga sajátos módján tovább építi őket. Ez az eljárás viszonylag laza szerkezetű szöveget eredményez, amelynek azonban mégis komoly szuggesztív ereje lehet olykor. Bábiról közismert, hogy igen járatos volt a filozófiában és a történelemben. Valóban, senki sem alkalmazta a csehszlovákiai magyar esztéták közül a marxista-leninista tanítást olyan következetesen, mint ő. Minden kijelentést és megállapítást, mellyel vitája volt, előbb gondosan megvizsgált a marxizmus nagyítólencséjén keresztül, s csak azután fogott a polémiához. Hogy olykor túllőtt a célon? Igen, gyakran megtörtént az ilyesmi, de ezért aligha a marxizmus a felelős. Van a kötetben két írása — Itt nemzetek élnek és Hagyomány és hagyomány —, amelyekben a történelem, különösen Közép-Európa történelme iránt fogékony Bábi kerül előtérbe; meglepő és rokonszenves magabiztossággal érvel és cáfol, s csak sajnálni lehet, hogy ezzel a műfajjal nem foglalkozott behatóbban. Még akkor is, ha helyenként elvéti az arányokat, mint a Hagyomány és hagyomány című tanulmányában például. Azt hiszem, mindenki egyetért Bábinak Mécs Lászlóra vagy Mórái Sándorra vonatkozó megállapításaival — a jellemzés pontos, további szót mór nem is érdemelne, ha Bábi ugyanakkor nem csinálna „ügyet” is belőlük. Bizonyos, név szerint nem említett embereket azzal vádol, hogy vissza akarják csempészni ezt a két írót a csehszlovákiai magyar irodalomba. Úgy érzem, ezúttal teljesen alaptalanul gyanakodott. Az iménti írással kapcsolatosan még annyit szeretnék megjegyezni, hogy a terjedelmes jegyzetek némelyike akár önálló cikké is kerekedhetett volna, már csak azért is, mert sok olyan adatot is tartalmaznak, amelyek nem túlságosan közismertek (pl. a Szlovák Nemzeti Felkelésben harcoló magyarok összetétele és száma). A kötet véleményem szerint két legfontosabb írása A korszerűség és pártosság és a Tűnődés egy monográfián és Lőrincz Gyula két rajzsorozatán. Már terjedelmük is figyelemre méltó, de ennél sokkal lényegesebb ismérvük, hogy indirekt módon tartalmazzák Bábi Tibor esztétikai nézeteinek kvintesszenciáját. Igaz, a sajátos bábii szerkesztés megnehezíti az olvasásukat; olykor túlságosan is elkalandozik a központi témától, például egy publicisztikai ízű eszmefuttatás kedvéért. Leonardo da Vinci gondolatain tűnődve egyszerre csak a következő jut az eszébe: „Fölényes gondolatait az évszázadok távolából, akaratlanul és önkéntelenül, mintha épp nekünk címezte volna. Vakok vagyunk! Vakon születtek! Ezért nincs hazai szakvéleményünk a festészettel kapcsolatban, és nincs a képzőművészet értékeit befogadó köztudatunk se. Képesek vagyunk a publicisztikára és irodalomra, de képtelenek a szín és a vonal megértésére." Annyiban helytálló ez a vélemény, hogy valóban nincs komolyabb képzőművészet-kritikai és művészettörténeti tevékenység lapjainkban, s fellendítése érdekében sem történt túl sok. Azt viszont már nem tudom elhinni, hogy mi nem lennénk képesek „a szín és a vonal megértésére", elvégre az ilyesmi nem faji vagy nyelvi hovatartozás függvénye. Azt hU szem sejtem Bábi Tibor keserűségének az okát; tekvhtsen az ember bármerre, elvégzendő feladatok tornyosulnak eléje. Joggal dohog ai elégtelen munkamegosztás miatt, bajaink gyökereit azonban sokkol mélyebben kellett volna kutatnia. De mindez végeredményben apróság, Bábi cikkében egészen másutt van a hangsúly. Eredeti célját, ha körülményesen is, sikerült megvalósítania: beleélésektől mentes, marxista elemzését nyújtja Lőrincz Gyula művészetének - vitába szállva olykor monogrófusával is. Bábi Tibor pusztumusz művét egy szinte kizárólag nekrológokból álló fejezet zárja. Megvallom őszintén, kissé szokatlannak, hogy azt ne mondjam: morbidnak tartom a dolgot. De ha már így alakult, akkor meg hogyan került a kötet legvégére egy riport, amely nem is a legjobbak közül való? Úgy vélem, kissé körültekintőbben is bánhatnánk Bábi Tibor hagyatékával. Mindenekelőtt azt kellene megmentenünk életművéből, ami problematikus volta ellenére is felfigyeltető és értékes. Akad néhány olyan tanulmánya, amely több joggal kaphatott volna helyet ebben a könyvben, mint a végül is bekerült ujjgyakorlatok. Annak idején a Hét hasábjain jelent meg folytatásokban Kilencből hét című írása, melyben legfiatalabb költőink művészetét értékelte. Ezt a tanulmányt hasztalan keressük a kötetben, nincs ott. Jól tudom, hogy több vitatható megállapítása akkoriban felborzolta a kedélyeket — én épp ezért tartom szükségesnek könyvbeli megjelentetését, egy majdani szembesítést elősegítve és megkönnyítve ezzel. Maholnap két esztendeje, hogy Bábi Tibor eltávozott körünkből. Életműve végérvényesen lezárult, s az ember joggal remélné, hogy jelentkezik majd valaki, aki alaposon szemügyre veszi ezt az ouvre-t és megkísérli megrajzolni Bábi Tibor hiteles portréját. A (eladat valóban nem könnyű, s olykor hálátlannak is látszik — talán ezzel is magyarázható, hogy mind ez idáig nem akadt vállalkozó. Az utókor dolga marad tehát ez is, mint annyi minden irodalmunkban. LACZA TIHAMÉR Ozsvald Árpád: TIVADAR FESTŰ ül a baalbeki nagy templom elefántcsontszínű köveinél, összehúzott szemöldöke alól a készülő Nap tűzvörös fényét lesi áhítatos türelemmel, agyában égi szózatok zengedeznek, Taormina húsvörös romjai között kék tengerként morajlik a kórus, nem hiszik el, kinevetik a rózsaszínű holdfényt, a cédrus zöldmadár-szárnya hiába csapkod riadtan, lélek magánya reszket a narancsfelhők küszöbén. A napút titkának tudója üzen s a Nagy Tarpatak vastag festékcsomói töredeznek a fényben, jön már Tivadar festő, lábainál Raffael kuporog és bűnbánó madonnák óriás vásznakat terítenek eléje, jön már Tivadar, ünnepi morajban, teveháton, gőgös feje mindig a magasban, nézi a turul csőrében a meztelen kardot, — fonnyadt testét lassan elborítja a rengeteg kukuricacsutka és szilvamag. 14
