A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-16 / 7. szám
• • • A XVII. század kétségtelenül a nagy összecsapások kora volt. A tetszhalálából feltámadt katolicizmus Loyola Ignác szellemében meghirdette az ellenreformációt, hogy szétzúzza az ez idő tájt már amúgy sem egységes kálvinisták, lutheránusok és egyéb tévelygők táborát, s ahol az eretnekek megtérítéséhez nem volt elegendő a jezsuita atyák dörgedelme, az inkvizíció terrorja, a látványos autodafé vagy a seregnyi boszorkányper - oda hadseregek mentek. Harminc éven át, meg-megújuló erővel folyt a harc, csattogtak a fegyverek és pusztultak a legderekabb vitézek, s mindez miért? Az 1648-as kompromisszumos westfáliai béke Spanyolországot szinte a csődtől mentette meg, a másik oldalon viszont végérvényesen kiszolgáltatta Csehországot a Habsburgoknak; végsősoron mindenki, akár katolikus, akár protestáns, ha erős volt, jól járt, a veszteseket meg úgy sem szokás kérdezni, ezért nem is törődött velük senki. De akkoriban másféle ütközetek is zajlottak. Igaz, nem olyan hangosak és látványosak, ám az előbb említetteknél jóval fontosabbak. Hőseik nem páncélba bújtatott hadvezérek voltok, hanem filozófusok és tudósok, megannyi ragyogó elme, akikre szívesebben emlékezik az utókor. René Descartes (latinoson írva; Renatus Cartesius) is közéjük tartozott. A franciaországi La Hayeben született 1596. március 31-én. Családjának anyagi helyzetét illetően megoszlanak a vélemények. Vannak, akik gazdagnak, vannak, akik csak jómódúnak tartják az apót, sőt akad olyan is, aki úgy tudja, hogy teljesen elszegényedett, ezért volt kénytelen fiát a La Fléche-i jezsuita intézetben taníttatni. Bárhogy is volt, a fiatal Descartes nem bánkódott túlságosan amiatt, hogy odakerült. Pompásabb életet el sem tudott volna képzelni magának. Az igazgató, látván a fiú véznaságát, megengedte neki, hogy csak 11 óra tájban jelenjen meg az iskolában, mert úgymond kiadós pihenésre van szüksége, s elméjét csak fokozatosan lehet hozzászoktatni a szellemi megfeszítéshez. (Valószínűleg ezzel a döntéssel is magyarázható, hogy Descartes felnőtt korában sem nagyon szeretett hajnal tájban felkelni, s kimondottan szerencsétlennek érezte magát Krisztina svéd királynő stockholmi udvarában, ahol minden nap reggeli öt órakor kellett tiszteletét tennie az uralkodó előtt.) A pihenés valóban hasznos dolog, de módfelett unalmas, ha az ember egyebet nem cselekszik közben. Descartes könyvek olvasásával töltötte a testi megerősödésére kiszabott időt, így aztán nem csoda, ho csakhamar kitűnt diáktársai közül. A kollégiumi élet nagyon a kedvére való volt, de egyszer csak annak is vége szakadt, s a fiatalember törhette a fejét, mihez kezdjen. Tanult jogot és medicinát is, óm egyik mesterséghez sem fűlött a foga, ezért kiválasztotta a számára legkevésbé megfelelőt: felcsapott katonának. Az ütközetek aligha meríthették ki, hiszen nem nagyon értett a fegyverforgatáshoz, sokkal inkább megviselte őt az utazás. Nassau Móric seregével bejárta egész Németalföldet. Hol a protestánsok, hol a katolikusok oldalán „harcolt", mikor kinek a szolgálatában állt. Eljutott Csehországba és Németországba is, sőt 1621. júniusában Érsekújvár közelében tartózkodik, ahol parancsnoka elesik a Bethlen Gábor serege ellen vívott csatában. E tragikus esemény készteti Descartes-ot arra, hogy felhagyjon a katonáskodással, s végérvényesen a filozófiának és a tudományoknak szentelje az életét. Hollandiában telepedik le, mert ez az ország felel meg leginkább természetének. „Mindenki annyira csak a saját nyerészkedésére ügyel itt — írja egyik franciaországi barátjának, Mersenne-nek címezett levelében —, hogy egész életemben ellakhatnék anélkül, hogy valaki is észrevenné. Naponként olyan szabadon és nyugodtan sétálok a nagy tömeg zűrzavarában, mint ön sétányain, és úgy tekintem az embereket, mint ön erdeink fáit vagy pedig az ott legelő állatokat. Még forgalmuk zaja sem zavarja inkább álmodozásaimat, mint o patak csobogása." Kétségtelenül paradicsomi állapotok egy álmodozó számára. Csakhogy Descartes nem érte be az álmodozással, aki annyit látott és tapasztalt mint ő. annak szükségszerűen filozófussá kellett válnia. S ahogy Galilei vagy Giordano Bruno esete is példázza, a XVII. században sem volt veszélytelen dolog gondolkodónak lenni. Amíg állatokat boncolt, lencséket csiszolt vagy a tengerparton a halak életmódját figyelte nem is kellett a zaklatásoktól tartania, csakhogy egy filozófus nem öncélúan foglalatoskodik effélékkel. Ő minden áron meg akar győződni az addigi ismeretek helyességéről, s úgy tapasztalja: oka van kételkedni benne. ..Az eddigi tudóst - írja egy helyen — rosszul épített házhoz hasonlítom, amelynek alapjai nem biztosak. Véleményem szerint legjobb úgy segíteni ezen, hogy lebontjuk az egész házat, és újat építünk helyébe." Az újrakezdés azonban csakúgy lehetséges, ha előbb megokoljuk ennek az elhatározásnak a szükségszerűsé-RENÉ DESCARTES (1596-1650) gél és tisztázzuk a módszert, amelyet majd követni fogunk. Descartes matematikusi alkat, ezért aligha meglepő, hogy az új tudományt a matematikára szeretné alapozni, s mivel a gondolkodást fogadja el egyedüli bizonyosságnak (Cogito, ergo sum — gondolkodom, tehát vagyok), módszernek a kételkedést és a dedukciót választja. „Descartes előtt egy olyan természettudomány képe lebegett, amelynek minden állítása egy megkérdőjelezhetetlen igazságból kiinduló, világos, logikus lépésekből álló gondolatlánc egyik végső szemét alkotja." (Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete, 181. o.) Talán mondani sem kell, hogy csak az észre, a racionalizmusra épített természettudomány és filozófiai rendszer éppúgy nem lehet tökéletes, mint az ellenkezője, amit kizárólag az empíriára, a megfigyelésre alapoznak. Erre nemcsak kortársai — pl. Thomas Hobbes (1590-1679), Pierre Gassendi (1592-1655), akiknek megküldte „véleményezésre” Elmélkedések az első filozóliáról (Meditationes de prima philosophic) című munkáját —, hanem tanítványai és a későbbi korok filozófusai is rájöttek, bár azt is hozzá kell tenni, hogy mindenki a maga módján értelmezte Descartes tanítását. A sokféle értelmezést maga Descartes tette lehetővé, mert világos és logikus lépésekre építő módszerével ellentétben helyenként túlságosan is ködös és illogikus az okfejtése. Istenhit és materializmus békésen megfér egymás mellett ebben a filozófiában, s a kétféle descartesi szubsztanciából (res cogitans, res extensa) mindenki azt emeli ki, ami neki a legjobban megfelel. Tagadhatatlan viszont — s ezt még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni —, hogy munkássága egészen új fejezetet nyitott az emberi gondolkodás történetében. A filozófus Descartes-tól természetesen nem lehet különválasztani a természettudós Descartes-ot, már csak azért sem, mert a bölcselkedés és a természettudomány rendszerint együtt van jelen műveiben. Az ész irányításának szabályai (Regulae ad Directionem Ingenii) című, 1628-ban keletkezett, de csak jóval halála után, 1701-ben kiadott művében például kísérletet tesz egyfajta „univerzális matematika” alapjainak lerakására, az 1637-ben megjelent Értekezés a módszerről (Discours de la Méthode) című könyvének pedig három „függeléke" is van: A dioptrika (La Dioptrique), amely a lencsék készítését és a látás illetve a szem „mechanikáját" tárgyalja; A meteorok (Les Météores), amely — címével ellentétben — inkább meteorológiai jelenségekkel, például a felhők képződésével, az esővel, villámmal és a szivárvány keletkezésével foglalkozik; és végezetül A geometria (La Géometrie), amelyet sokan az analitikus geometria első tankönyveként ismernek, jóllehet szó sincs benne a kartéziánus koordinátarendszerről, az egyenesek és a kúpszeletek egyenleteiről, s ha jól meggondoljuk nem is geometria, hanem nagyobbára az algebraikus egyenletek és függvények elmélete, ami persze semmit sem vesz el jelentőségéből, hiszen Descartes-nak ež a munkája nagy mértékben hozzájárult a differenciál- és integrál-számítás kibontakozásához, s ösztönzőleg hatott az analitikus geometria fejlődésére is. Az eredetileg bevezetőnek szánt Értekezés a módszerről sajátos keveréke a filozófiai elmélkedésnek és az esszészerű önéletrajznak. Descartes-nak a fizika területén elért eredményei közül mindenekelőtt optikai felfedezései emelkednek ki. A Snellius-Descartes-törvényként ismert töréstörvényt, amely segítségével megállapítható (illetve a már Descartes által megadott képlet alapján kiszámítható) egy bizonyos szög alatt beeső fény törési szöge — az iskolában ma is tanítják. A teljesség kedvéért két dolgot kell leszögezni: 1. sokan - igaz már Descartes halála után - kétségbe vonták, hogy a nagy tudós 5ne/fiustól függetlenül fedezte volna fel ezt a törvényt, hiszen Snellius, aki a leydeni egyetemen tanított, már 1620-ban ismerte, viszont az is tény, hogy első ízben Descartes publikálta. 2. Annak ellenére, hogy a descartesi képlet helyes, megfogalmazása egy helytelen feltételezésre épül, nevezetesen arra, hogy a fény nagyobb sebesréggel terjed a sűrűbb közegben, mint a ritkábban (esetünkben az üvegről és a levegőről van szó). Descartes mentségére legyen mondva, ezt még kétszáz esztendővel később is így tudták. Figyelemre méltó Descartes szivárvány-emlélete is, amely ha nem is magyarázza kielégítően e fényjelenség keletkezését, sok használható kvantitatív összefüggést tartalmaz. Descartes mozgástörvényei jól tükrözik azt a mély és maradandó hatást, amelyet Galilei gyakorolt rá. Descartes egyébként a testek ütközését vizsgálva 8 szabályt állapít meg, amelyek közül azonban jónéhóny tévesnek bizonyult, elsősorban azért, mert nem tett különbséget a rugalmas és rugalmatlan ütközés között, s nem tudatosította a sebesség vektor-jellegét. Descartes fizikája lényegében mechanikus fizika; szerinte a világ egy nagy gépezet, az élőlényeket is beleértve, s az anyag és a mozgás törvényeinek ismeretében kielégítően magyarázható a működése. Ma már tudjuk, hogy ez a dolgok leegyszerűsítése, de vitathatatlan, hogy az alapgondolat hosszú időn keresztül termékenyítőén hatott. Descartes kozmogóniájában (a világ keletkezéséről szóló tanításában) sokminden keveredik. Nem hisz az atomok létezésében, mert az azt jelentené, hogy a részecskék között űr van; az anyag szerkezetéről kialakított elképzelése nagy mértékben néhány ókori görög filozófus véleményére emlékeztet; az égitestek mozgását örvényelmélete segítségével kísérli meg leírni, s arra a meghökkentő megállapításra jut, hogy valójában nem a bolygók mozognak, hanem az örvények. Rokonszenves, hogy ebből a világképből hiányzik az isten, csupán mint első mozgató, mint a mozgás elindítója kap szerepet, a többi már tőle függetlenül zajlik. Descartes a biológiába is belekóstolt. Volt néhány eredeti gondolata a vérkeringésről, érdekes módon azonban nem ismerte fel a szív valódi szerepét, afféle hőközpontnak tartotta. Az élő szervezetek szerinte ugyanúgy működnek mint a gépek, bár azért különbséget kell tenni az állatgép és az embergép között: ez utóbbira jellemző a beszéd képessége és a tudatosság. A Szenvedélyekről (Les Passions de l’áme) írott könyvében a fenti gondolatok mellett néhány pszichológiai eszmefuttatás is olvasható, egyik-másik egészen korszerűen hangzik, de ez inkább a véletlen vagy a jó megfigyelés eredménye, mert az egész alapjában véve a különböző testnedvek keveredéséről szóló halandzsa. Sokan úgy tudják, hogy Descartes fedezte föl a reflexeket, ez azonban nem így van. Descartes műveit Európa-szerte olvasták és vitatták. Igaz, sok helyen, például Franciaországban csak titokban, mivel indexre került. Hírnevének lett az áldozata is. Krisztina svéd királynő, ez az igen művelt és sok minden iránt érdeklődő nő (de nevezhetnénk akár lánynak is még, hiszen akkoriban csak 19 éves volt), úgy gondolta, emelné stockholmi udvarának fényét, ha egy ilyen kiváló elme is ott élne. Descartes elfogadta a meghívást és 1649 őszén elutazott Stockholmba, abban a reményben, hogy ott nyugodt körülmények között dolgozhat majd. A nyirkos levegő azonban kikezdte egyébként is gyenge fizikumát, s a helyzetet csak bonyolította, hogy Descortes a saját feje szerint kúrálta magát (pl. borban áztatott dohánylevéllel). A betegágyból mór nem kelt fel, s a XVII. század egyik legeredetibb gondolkodója 1650. február 11-én örökre leirúnyta szemét. , LACZA TIHAMÉR 18
