A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-16 / 7. szám
Jobbról Rókái Petemé, Bocsárszky Pál, dr. Martin Rusňák, Vaszily Mónika és Majoros Ibolya Az új kórház arcok is felbukkannak. Bocsárszky Pál, a rozsnyói magyar általános iskola nyugalmazott igazgatója még mindig besegít az egészségügyi középiskolában. Magyar nyelvet és irodalmat, történelmet és filozófiát tanít. Sőt, énekkart is vezet. Mosolyogva jegyzi meg, hogy most ismét azt csinálja, amit fiatal tanító korában. Kórust vezet. Énekelteti a tanulókat. A dal, a zene szeretetére neveli őket. Rákay Péterné sem ismeretlen. Magyar—orosz-latin szakos tanár és az iskolánkívüli munka szerelmese. Fiatalok és felnőttek kulturális rendezvényein gyakran látni őt. Ma már csak minden második nap tanít. Rokkantsági állományba helyezték. De ha a tanulóifjúságot fel ke.ll készíteni valamire, vagy ha szlovákiai magyar írót hívnak meg az iskolába beszélgetésre, ott van ő is Bocsárszky Pál mellett. Régi iskola és jó hírnevű, ötvenegy óta nemcsak a kórházakba jutottak el növendékei, de a rangos magyar kulturális rendezvényekre is. A most negyedikes nagykaposi (Veľké Kapušany) Vaszily Mónika például az országos kiejtési verseny második helyezettje lett. Egyik oszlopos tagja a tizennégy tagú ismert irodalmi színpadnak, amely legutóbb a kerületi versenyen harmadik helyen végzett. Vaszily Mónika valóban szépen beszél. Kitől tanult szabatosan beszélni, átéléssel szavalni és előadni? — Szüleim pedagógusok, és kiskoromtól ügyeltek a helyes kiejtésemre — magyarázza Mónika szerényen, zsibongó tanulók között a folyosón. — Nem érzi, hogy pályatévesztett? — Ez nem jutott eddig eszembe - hangzik a válasz meggyőzően. — Miért választotta ezt az iskolát? — Elsősorban azért, mert magyar. Mindig az volt a vágyam, hogy az anyanyelvemen tanulhassak. Ez volt az engem érdeklő, hozzánk legközelebbi magyar középiskola. Családunkban nincs ápolónő. Én leszek az első fecske. Engem vonzott ez az iskola. Ha azt kérdezné tőlem, melyik a legkedvesebb tantárgyam, habozás nélkül felelném, hogy a sebészet. A doktornő úgy adja elő az anyagot, hogy egyszerűen lehetetlen nem odafigyelni. Persze, szavalni is nagyon szeretek. Fejtse meg, hogyon fér össze ez a két dolog. — S innen hová? — Vagy kórházba, vagy orvosegyetemre. — Jó tanuló? — Végig kitüntetett voltam. Mégis félek ... — Mitől? — A felvételitől. Jobban félek, mint az érettségitől. A száznegyvenkét magyar tanuló másik kiszemeltje már a szomszédos kerület rimaszombati (Rimavská Sobota) járásából való. Nevezetesen Hanváról. Majoros Ibolya, a II. b osztály tanulója. Apja lakatos, anyja fejőnő. A barna, karcsú lány tavaly internátusbán lakott. Az idén azonban már nem jutott be. Albérletet keresett magának. Hetente jár haza. Minden hétvégén mesélnie kell az iskoláról szüleinek, nagynénjeinek, otthoni barátnőinek. Rozsnyón az irodalmi színpad egyik csoportjának vezetője. Otthon a Tompa-napok népszerű szavalója, a tűzoltószervezet tagja. Ez utóbbi címen a szlovákiai országos versenynek is résztvevője. Nyáron, szünetben az édesanyja segítőtársa az uborkatermesztésben. Tavaly kitűnő tanuló volt, az idén sem szeretné alább adni. Nem a véletlen sodorta ide, ebbe az iskolába. Számára nem csupán az anyanyelven való tanulás volt a fontos, mint annyi fiatal társa számára, de a hivatás is. Ezt azonban már mondja ő maga. — Édesanyám is ápolónő szeretett volno lenni. De nagy volt a család. Sokan voltak testvérek. Nekem adatott meg a lehetőség. Éltem is vele. A húgom szintén Rozsnyóra készül. Anyu így szeretné. Megszerettem ezt az iskolát. A kórház szerettette meg velem. Ha oda megyünk, nyitva kell tartanom a szemem. Erre hamar rájöttem. Meg a betegekhez is jónak kell lennem. Segítségre, ápolásra szorulnak. Az orvostól meg tőlem várnak mindent. Ügy kell majd élnem, hogy soha ne csalódjanak bennem. Azóta tudom, mióta ennek az iskolának a tanulója vagyok, mi az, másokon segíteni ... Becsöngetnek. Elcsendesedik megint az épület. Aztán kicsöngetnek és egyszerre zsongó méhkas lesz az iskola. Az igazgató a naptárában lapoz, mi a következő napok tennivalója. A kapuból lányok csapódnak ki, vonulnak a kórház felé. Az utcán olyanok, mint a többi lány. Vidámak és beszédesek. Az öltözékük sem különbözik a többiétől. A kórház kapuját átlépve azonban már változik a kép. Fejükre fityula, ruhájukra kötény kerül. S a folyosón, a szobákban már ők járnak, a jövő ápolónői. Prandl Sándor felvételei Amikor e sorokat írom, még javában folynak az évzáró gyűlések, amelyeken a CSEMADOK helyi szervezetei értékelik az elmúlt évben végzett munkájukat, népművelési és kulturális tevékenységüket, s jóváhagyják idei munkatervüket, valamint megválasztják küldötteiket a közelgő járási konferenciára. A CSEMADOK KB irányelvei alapján az idei járási, illetve' városi konferenciákat a XII. országos közgyűlésen elfogadott határozatokból kiindulva szervezzük. Feladatainkat mind a szervezeti élet terén, mind a kulturális-népnevelő munkában a közgyűlési határozatokban rögzített elveknek megfelelően tűzzük ki. Természetesen szem előtt tartva minden járás, minden tájegység sajátos adottságait és lehetőségeit. Megítélésem szerint a megelőző konferenciák óta szövetségünk szervezeti élete sokat fejlődött. E fejlődésről elsősorban a népművelés, az amatőr művészeti mozgalom és a népművelés terén elért eredmények tanúskodnak. Országos és járási rendezvényeink szervezettebbekké váltak, s a színvonaluk is emelkedett. Sokat javult a járási és helyi szervezetek együttműködése a helyi párt- és állami szervekkel, ami a kulturális tevékenység sokrétűbb és minőségileg jobb körülményeinek a kialakítását tette, illetve teszi lehetővé. Természetesen még vannak e téren tartalékok, amelyeket a következő években a járási bizottságoknak és a helyi szervezeteknek fel kell tárniuk. Az, hogy az idei konferenciák milyen eredményes munkát végeznek, sok összetevőtől függ. Véleményem szerint az eredményes tanácskozás alapfeltétele — a jó előkészítés és szervezés mellett —, hogy az évzáró taggyűléseken a legaktívabb CSEMADOK- tagokat válasszák meg küldöttekké a járási konferenciákra. Ez azért fontos, mert azok a tagok, akik a helyi szervezetben aktív tevékenységet fejtenek ki, jól ismerik a helyi szervezet életét, eredményeit, terveit, de azokat a gondokat is, amelyekkel helyi szervezetük küzd. így a járási konferenciák érdemben tudnak szólni ezekről a kérdésekről. Tavaly emlékeztünk meg szövetségünk megalakulásának harmincadik évfordulójáról. E harminc év alatt az HÉTVÉGI LEVÉL egykori alapitó tagok, tisztségviselők megöregedtek, sokan el is távoztak sorainkból. Mellettük, mondhatni a „kezük alatt" azonban felnőtt egy fiatal értelmiségi réteg, amely nemzetiségi kultúránkban fontos helyet tölthet be. De csak akkor, ha tevékenyen bekapcsolódik szövetségünk munkájába. Az évzáró taggyűlések, a járási konferenciák egyik fontos küldetése, hogy megválasszák a helyi szervezetek és a járási bizottságok vezetőségét, tisztségviselőit. Véleményem szerint elérkezett az ideje annak, hogy a tapasztalt tisztségviselők mellett egyre több fiatal kerüljön a vezető testületekbe. Nem az idős és érdemes CSEMADOK-tisztségviselők mellőzéséről van szó, hanem arról, hogy azt a szellemi többletet, amelynek ifjú értelmiségünk birtokában van, a köz szolgálatába állítsuk. A CSEMADOK XII. országos közgyűlésére kiadott Adalékokban olvashatjuk, hogy „a járási konferenciák mindig mozgósító erővel bírnak és jelentős eseménynek számítanak a CSEMADOK életében". Az idei konferenciák előkészítése a számvetés és az összegezés jegyében folyik. Az 1975-ös konferenciák óta elvégzett munkát kell értékelnünk és összegeznünk azzal a megfontolással, hogy megteremtsük a következő időszak szervezeti élete biztosításának és a kulturális tevékenység színvonala emelésének megbízható alapját. A járási konferenciák a CSEMADOK életében fontos határkövek; olyan állomások, amelyeknek a légköre továbbgyűrűzik szövetségünk legkisebb sejtjéig. Úgy vélem, rajtunk múlik csak, hogy az idei konferenciák munkája valóban eseménnyé váljon szövetségünk életében. 3
