A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-09 / 6. szám
I KORTÁRSAINK | OTTLIK GÉZA Ottlik Géza (1912) első könyve negyvenöt éves korában, 1957-ben jelent meg. Évtizedek óta írónak számított már, amikor barátai nógatására a szerény ember kötetbe gyűjtötte különböző folyóiratokban és lapokban megjelent elbeszéléseit, s eladdig egyetlen kisregényét, a Hajnali háztetök-et. A Hajnali háztetők története maga is érdekes história: a Magyar Csillag folyóirat, amelyet Illyés Gyula szerkesztett, kezdte közölni folytatásokban. 1944 márciusáig rendre meg is jelentek a folytatásos kisregény részei, akkor azonban a németek megszállták az országot. A baloldali sajtóorgánumokat és folyóiratokat betiltották, ilyenformán a Magyar Csillag is — amely a Babits Mihály halálával megszűnt Nyugat folyóirat jogutódja volt - megszűnni kényszerült. Maga a szerkesztő, Illyés Gyula kénytelen volt bujdosni, tartani kellett letartóztatásától. Ottlik Géza kisregénye így befejezetlenül maradt, egészen az 1957-es kötetben való megjelenésig. A Hajnali háztetők hű leírása az 1940-es évek Budapestjének, az akkor már haláltáncát járó polgárságnak. Mégsem ez az első kötet tette igazán nevezetessé, Magyarország határain túl is ismertté az írót, hanem az Iskola a határon című története, amelynek első kiadása 1959-ben jelent meg. Ottlik Géza többször megfogalmazta ezt a témát, legalább három változata ismert szűkebb baráti körében, mivel az önmagával olyannyira elégedetlen és igényes szerző addig nem adta ki kezéből könyvét, amíg az számára is a legigényesebbnek nem bizonyult. Miért volt olyan fontos Ottlik Géza számára az Iskola a határon? Több okból. Először az író saját ifjúkorát varázsolta benne vissza, diákéveit mérte fel, amelyek egy nem mindennapion szigorú intézményben teltek el, Kőszegen, a „cőgerek" között, az egykori katonai alreáliskolóban. E szigorú falak közé kényszerített ifjúság iskolája az Iskola a határon. Ottlik Géza 1957-ben indítja történetét, a Lukács-uszodában, ahol a tetőteraszon találkozott egyik régi cőger-társával, azaz katonaiskolás barátjával. Másodszor tehát ez a visszaemlékezéses-módszer izgatta az írót: „Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném ..." írói alkotómódszerének titka oz, hogy magából az írás menetéből bontakozik ki a cselekmény: az események és az emlékezések, az egyidejűség és az 1944-es időkre való emlékeztetés. A múltat már történelmi mértékkel méri fel, de a jelent is a történelem keretei közé helyezi. Végül fontos volt Ottlik Géza számára annak az örök módszernek megmutatása, ami a kőszegi katonai alreáliskolákhoz hasonló intézményekben mindig is uralkodott. Az egyéniség kérlelhetetlen megtörése és eltüntetése, a gondolkodásnélküli engedelmesség ellentmondás nélküli kényszerítése. A regény német, francia és angol kiadásai, hogy csak a legfontosabbakról szóljunk, a nyugati olvasók számára is tükörként mutatják fel azt a katonai „hagyományt”, amely a mindenki uralkodó rétegek számára elkerülhetetlenül fontos. Ottlik Géza ritkán jelentkezik írásaival a széles nyilvánosság előtt. Igényes író, aki csak olyasmit enged ki kezéből, amelyet a lehető „legtökéletesebbnek" tart Olyan prózaíró, aki a szigorúan vette elbeszélést, a cselekményt helyezi mindenek fölé, tehát nem csupán el-beszél, és semmiképpen sem mellé-beszél. Egy-egy életjelenséget pontosan, tárgyiasan úgy ír le, hogy közben ez a jelenség túlmutat önmagán — anélkül, hogy az író a lényeget illetően kommentárral körítené. TÓBIÁS ÁRON Októberben halt meg Keléby. A Horánszky utcában halt meg, egy hosszú és szűk albérleti szobában, ahol évtizedek óta lakott. Embóliája volt, tüdővérzés ölte meg egy éjszaka, párosulva egy sajnálatos balesettel. A hónap vége felé történt. A ridegre fordult időjárás váratlanul felengedett, s szép, langyos, napsütéses, kései vénasszonyok nyara örvendeztette meg a városlakókat. Keléby után nem maradt sok holmi. Az apróságokon kívül egy öltözet ruhából, egy útitáskából és tizennégy különféle zsebórából és karkötőórából állt a hagyatéka. De minthogy sem rokona, sem barátja, sem ismerőse nem volt, ez a kevés is fejtörést okozott a szállásadónőjének. Keléby nagyon szerette az órákat. A tizennégy óra közül az egyik azonban voltaképpen nem volt az övé. Egy Mészöly nevű fiatalemberé volt, aki hat évvel ezelőtt meghalt vagy eltűnt. Ez a Mészöly újságíró volt, verseket írt. és minden éjjel ott ült az Egyetem kávéház belső traktusának egyik páholyában, két asztallal odébb, mint Keléby. Rendszerint éjfél után egy órakor érkezett, és háromig, négyig maradt. Olvasott, tűnődött, feketézett. A kávéház üres volt, az is előfordult, hogy csak ők ketten ültek benn. Keléby lágy tojást evett pohárból, mindig sokáig bajlódott vele, de a felét mégis mindig otthagyta, ötvenhárom éves volt ekkor. Az újságíró már ismerte látásból; látta, milyen mesesze-OTTLIK GÉZA: — Jó fiú — magyarázta a pincér. — Jó fiú, hogy úgy mondjam. — Hm. — Nem kell komolyan venni, kérem. — Persze .. . — Hozhatok valamit? Tojást pohárban? Két toj-poh? — Nem kérek, köszönöm. Hehehe, toj-poh. Mészöly természetesen érdektelen hülyének tartotta Kelébyt, aztán meg nem is tartotta olyan hülyének, semmi esetre sem hülyébbnek a többi embernél, amivel a többi embert akarta megsérteni gondolatban, és természetesen vágyakozva tisztelte, mint a többi rejtelmes felnőttet, hogy mindenféle nagy pénze van a tárcájában, és ha kedve jön, rendelhet ezt-azt, Adria-szeletekel, bőrszivart, hogy a fene enné meg. Aztán visszamerült a Times vasárnapi irodalmi mellékletébe, hogy a megnyugtató laposságokkal újra meg újra összevetve saját tollának színeit, erőt és bizakodást merítsen a félig érett cikkekből. Keléby egy nagy biztosítóintézetnél volt tisztviselő, s csakugyan mindig volt pénze. | Százkét. Guszti volt, a főpincér. Szelíden az egyik páholy felé irányította, Keléby asztalához. így ismerkedtek meg. Mészöly megrémült. Ettől fogva azonban éjszakánként mindig köszöntek egymásnak, s egy alkalommal az újságíró valami bonyolult lelkifurdalástól hajtva, megint odaült Keléby asztalához. Augusztusra megszokták egymást. Már természetesnek találták, hogy az üres kávéházban egy asztalnál ültek, s ha Mészöly eleinte pusztán önsanyargatásból, Keléby pedig pusztán illedelemből és szeretetből beszélgetett s olyasmiről, amiről kölcsönösen azt képzelték, hogy a másikat érdekli, és ilyenképpen egyformán unták egymást, és unták önmagukat, most már pompásan kialakult a társalgási módszerük is, olvasmányukból időnként felnézve, ki-ki megtette megjegyzését, nem zavarta vele a másikat, és nem zavartatva a másiktól. Az újságíró olykor gúnyos fölénnyel sújtott le valamilyen cikkre, tanulmányra, rövid, elmés és megsemmisítő vágással intézte el olvasmányát. Ilyenkor Keléby is felnézett, aztán kis idő múlva megjegyezte, hogy nem is dohos a kávé, amit kapott, nem is penészes, hanem inkább savanyú. Vajon mitől savanyú? Mészöly bólongatott. Egymást még változatlanul unták, de legalább önmagukat nem unták már. Még mindig jobb — gondolta —, hogy Kelébynek mondja el véleményeit, ötleteit, elmémen sovány ember, milyen csúnya bajusza van, látta, milyen idegesen és fájdalmasan unatkozik, látta, mint bíbelődik o lágy tojással, elolvassa az Esti Kurírt, majd teát rendel, két óra körül, egy ideig pancsol a teával, félretolja, újra elolvassa az Esti Kurírt, s három óra előtt néhány perccel int a főpincérnek, kiszedi keretéből a teljesen kiolvasott napilapot, összehajtogatja, zsebre teszi és távozik. Minden éjszaka látta, mindig utánanézett, noha egy mákszemet sem érdekelte. Guszti,* a főpincér unalmában elkísérte Kelébyt a forgóajtóig s visszajövet rendszerint rákacsintott Mészölyre, ami ilyesfélét jelentett: „Ez aztán a mamlaszok mamlasza ...“ Gusztival néha kellemetlenül éleskedett a sovány, ismeretlen madárijesztő, ilyenkor a Guszti csak a ruhatárig kísérte, s viszszajövet megállt Mészöly asztalánál. Az újságíró felnézett, és megértőén várta a pincérből nyilván kikívánkozó megjegyzést. Guszti egy kevés felindultsággal küzdött. — Tudja — hajolt le végre az újságíró füléhez —, nem rossz ember. — Igen? nyolcvan pengő fizetést kapott minden elsején, ebből kifizette a szobát — reggelivel —, vagyis harminc pengőt, ebédelni sohasem ebédelt, ellenben esténként gyakran vacsorázott a Rudolf kávéházban, egy pengő húsz fillérért, s a többit mind az Egyetem kávéházban költhette el, ami naponta csaknem négy pengő volt. Természetesen nem fogyasztott minden este négy pengő árát, s így állandóan fölös pénze volt. Történt egy este, hogy Mészöly jóval korábban érkezett a kávéhózba, mint szokott, még talán tizenegy óra sem volt, s a belső helyiség minden asztalánál ült valaki. Megállt az oszlopnál, s forgatta a fejét. A kongásbongás, tálcacsörgés lassan folyt össze fülében, a sok lámpa fénye észrevétlenül kezdte szédíteni, amikor tehetetlensége tetőpontján egyszerre azt érezte, hogy valaki megérinti a könyöleteit, mintha senkinek se mondaná el. Keléby pedig úgy érezte, semmi hátránya nincsen abból, hogy ez a fiatalember itt ül vele szemben, sőt, akár el is beszélgethet vele az ember. A nyár vége felé cirkuszba mentek egyszer, ezt megelőzően már tegeződő viszonyba kerülték, mert Keléby egy ' éjszaka, kezdődő nátháját gyógyítandó, konyakot kezdett rendelni, s végül mindketten berúgtak; még előbb történt azonban az, hogy Keléby szemet vetett Mészöly karkötőórájára, engedélyt kért, hogy megnézhesse közelebbről, fél szemére csippentette a mellényzsebéből kihalászott kukucskálóját, erélyes és biztonságos mozdulattal szétpattintotta az órát, két féltekére választva, amit tulajdonosa tagadhatatlan riadtsággal szemlélt, s így vizsgálta feltárt belsejét, kerekeit, köveit, bal kezével, mint valami acélfogantyúval, mozdulatlanul a magasba tartva, nyakát, sovány fejét finoman beigazítva a művelethez. Mészöly megtudta, hogy Keléby a tyirminc esztendő alatt, amióta ezt csinálja, milyen csodálatos módon hozott már helyre reménytelennek látszó óraszerkezeteket, műkedvelő létére 10
