A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-03 / 44. szám

„MÉRT VAN, HA NINCS...?

Kérdések nem ok nélkül vetődnek föl, minden problémát helyzet szül. A „vane költészetünk" kérdésben problémák sora öltöft nyelvi alakot, s aki a kérdést lesöpri oz osztóiról, az a helyzetről nem vesz tudomást.

A művészet tárgya az ember. Az alkotás a lélek legapróbb rezdüléseit is rögzíti, a lélek állapotában lezajló változások s az új helyzetek folyamatosan alakítják a művészeteket. Nem tudom ezek tudatában miként lehet kétségbevonni, hogy a sóját államkeretben fejlődő nemzet és a nemzeti kisebbségek helyzeti különbözősége (ezt pusztán címszavakban oldalakon át jellemezhetnénk) a művészetekben is leképeződik, ha akarom vagy jóváhagyom, ha nem.

Meglepő, ha valaki a kérdések ilyen felvetőit a „hamis tudat" vétkében marasztalja el, a nemzeti kultúra széthullását, ami a nemzet történelmi széthullásának következménye, tagadja, a tények megfogalmazását dogmává minősíti, a kisebbségi identitástudatot hamisnak és másodlagosnak mondja. Baliának nem adatott meg a széthullás közvetlen élménye, de adva lett volna az értelmi, mint költőnek az intuitív és érzelmi megközelítés útja, hogy belássa, mi játszódott le a lelkekben, mikor az egymást gyorsan követő változásokra sor került, s igazán kevés történelmi ismeret és napi politikai tájékozódás kell ahhoz, hogy tudja, mennyire a szó első jelentésében véres a nemzetiségek történelmi valósága, nálunk a múltban, másfelé a jelenben is. Vajon akkor hamis és „másodlagos" — e hót a tudatom, ha a helyzetemet minden vonatkozásában átélem, nemcsak mint művész, okinek az átélés esztétikai hitel kérdése, hanem mint ember is, ha élni akarok, vagy akikor, ha a tényeket félrelegyintve, kérdést és válaszokat, nemzedékeknek a hiteles szavakért és eszközökért folytatott harcát egy önkényesen deklatólt nemzeti kulturális egység nevében hamissá és dogmává nyilvánítom?

Létet és kultúrát nem lehet egymástól elszigetelten vizsgálni, s aki a nemzetiségi kultúra autonóm voltát vonja kétségbe, az.a nemzetiség létét tagodja. A nemzetiségi — kisebbségi — létforma nem elvont kategória, amellyel könnyedén játszadozhatunk, hanem az egyén sorsában valósul meg percenként, s engem, bevallom, igazán mélyen ez a kultúra is ebből a szempontból érdekel. (Minőségről itt nem beszélek, mert adottnak veszem, hogy kulturális értéknek csak megformált, esztétikai értékeket hordozó művet fogadok el.) Pontosabban: tükröződik-e művészetünkben az ember sorsa, és hogyan? Milyen vehető jelzéseket ad le oz ember"helyzetéről és annak alakuló, sáról az adott térben és időben? Ezért nem a művek felületi jelentése, hanem a mélytudatuk érdekel, az a jelentésréteg, amelyről szerzőjük sem igen tudna szabatos fogalmakban számot adni. Ebből következik, hogy szerintem az igazi nemzetiségi irodalom nem akkor született, amikor az első itt élő költő vagy író föltette magában, hogy ő most nemzetiségi művet ír, hanem amikor először kérdezett rá magára mint emberre, mint konkrét létezőre, s amikor többé-kevésbé pontosan

felelt is rá. A kérdések sorozata mindig, minden nép művészetében ott kezdődik: ki vagyok én, itt és most, hogyan változik a világon, s miként változom benne magam is. Minél totálisabbon határozza meg mogót a nemzetiségi iró, annál tisztábban ki kell jönnie a lényegnek, ami a nemzetben élő ember én-képétől megkülönbözteti, és viszont.

Nem tagadom, hogy van egyetemes magyar irodolom, ahova a nyelv, a közös hagyományok, a földrajzi szomszédság és a hatások jogán a nemzetiségi irodalmak is tartoznak, de ez nem azt jelenti, hogy ne látnám élesen, nem elvi megfontolásból, honom egy alapos és már eddig is elég részletesen dokumentálható, bár sajnos csak részben publikált elemzőmunka alapján, a megkülönböztető vonásokat. Balia súlyosan félreért, annyira, hogy érzésem szerint magát a fogalmat sem érti (vagy csak felületesen olvasott végig), amikor másfél dolgozatomba messianizmust mogyaróz. Ilyesmivel az első köztársaság irodalmában keresztény alapon Mécs, az expresszionizmus hatására Földes, Ady, az expresszionizmus, a romontika és a marxizmus együttes hatására Fóbry, humanisztikus ösztönzésre Győry Dezső lépett föl. (Ady mint szellemi ős mindnyájuknál jelen volt.) Velük szemben az én kiindulási alapom valami egészen más, és nemcsok a messianizmusnak, tehát a megváltás szándékának, hanem minden kívülről bevitt kultúra-koncepciónak is merő ellentéte: annyi elmélet, koncepció és prekoncepció után, gondolom, vizsgáljuk meg végre az elérhető legteljesebb alázattal, mit mondanak az alapszövegek, azaz elemezzünk. Elemezzük az irodalom alaptényeit, a műveket megszületésük konkrét koordinátáiban, külön-külön és egymással is szembesítve, egyidejű és történelmi metszetekben, írói és íróközi viszonylatokban is. Mivel kínosan ügyeltem, nehogy elméletet csempésszek említett és ezekkel rokon elemzéseimbe, hanem kizárólag az elemző módszert érvényesítsem, ha figyel, Balia is ezt látta volna meg bennük, az elemzést, minden olyan tovább, gondolás alapját, amely a hitelesség igényével lép föl, s tapasztalta volna, hogy még következtetések levonására is csak a legóvatosabban vállalkoztam, mindig az elviselhető legnagyobb bizonyitóanyag — tények — fedezetében. Miért messianizmus, miért hamis tudat, miért dogma? (Rámutatni egy irodalomtörténeti igényű esszében mások messianisztikus motívumaira, azonosulás nélkül, ez nem a tanulmányíró messianizmusa!) Egyáltalán miért „koncepció”, amit írtam, miért nem csak fölismerés, továbbá miért „terméketlen" módszer az elemzés, és „gyakorlati síkon" miért „téves”? Miért tartalmaz „belső ellentmondást" ez az eljárás? Az sem igaz, hogy oz általam vázolt kép „csakis oz író és társadalom vi-KONCSOL LÁSZLÓ

szonyát tekinti", mert nem az érdekel, hogy az író barátja-e vagy ellensége a társadalomnak, benne él-e vagy elfordul tőle, bírálja-e vagy kritikátlanul elfogadja (ezeket a nem éppen termékeny problémákat szokás „az író és a társadalom viszonya" címszó alatt vizsgálni), hanem az író által ábrázolt hős mozgása az adott térben, időben és történelmi-társadalmi struktúrákban. Elismerem, hogy ez a vizsgálatmód nem „teljes" ugyan, de szerintem lényeges, éppen ezért egy totális megközelítés magját képezheti.

A Balia által indított vita s a bizonyítás nélkül maradt kinyilatkoztatás, miszerint nemzetiségi irodalom nincsen, Babitsnak az isten létére vonatkoztatott kérdéspárjót juttatta eszembe: „mért

van ha nincs, mért nincs ha van?" Balta eltéved a fogolmok között Azt mondja, hogy „szlovákiai magyar költészet elvileg (fogalomként) nem létezik, gyakorlatilag (segédfogalomként és gyűjtőnévként) azonban igen”. Az igazság ezzel szemben ott keresendő, hogy elvben akár holdbéli magyar irodalom is létezhet majd, s ha elvben létezik, ugyanakkor o fogalma is megszületett. A döntő mindig a gyakorlat, s ezt — noho előzőleg a hamis tudat szférájába utalta — végül Balia is nyugtázza: „Irodalmunk ... valóban szokatlanul egységes". A szokatlan egység magyarázatát azonban véletlenül sem a szokatlan valóságban, hanem „adottságban", „betegségben", „egymást ügyelésben", „egymáshoz viszonyításban", a „kitekintés" és a „kritika hiányában” találja meg. Az igazság viszont az lesz, hogy noha kritikai pergőtűzről nem beszélhetünk, a legtöbb fontos mű itt vagy a határokon túl megkapta a többé-kevésbé pontos kritikáját. Közben persze azt is észben kell tartanunk, hogy a kritika az írót csak tized-huszad sorban neveli, s éppen a bírálathoz fűzött nevelői illúziónak van némi utópisztikus illata. íróink kitekintése is hagy ugyan kívánnivalókat, nem is keveset, elég jól ismert okokból, de azért elég jól tájékozódnak mindarról, ami a világ művészeti életében történik. A kérdés e téren az, hogy írónk mit fogad el a világ által szüntelenül kínált tengernyi módszer és irány közül mint követendő mintát. A művészettörténet egyik fő tanulsága, hogy azt, amire rezonál, vagyis ami csíraként mór benne szunnyadt. Ugyanokkor egy író (irodolom) megítélésében nem is oz a döntő, hogy kitől tanulta az írást pályája elején, más szóval milyen hagyományból indult ki, hanem az, amit az iskola kijárása után, érett művészként, saját eszközeivel mond a valóságról.

Kafkát, Bobéit óbból értelmezni, hogy a német vagy az orosz kultúra részei, nem lehet; megértésük kulcsa az a tény, hogy egy-egy sajátos helyzetű részközösség létének voltak a kifejezői. Tegyük föl hát Baltával, hogy elvben nincs csehszlovákiai — erdélyi, jugoszláviai — magyar irodalom. De miért mondja mégis a gyakorlat, hogy van? Miért van saját, jól körvonalazható és indokolt klasszikus és kortárs, magyor és nem magyar rokonsági köre a művészetekben? Miért van kiterjedt, de jelentésében egységes átvállalt mitoszvilágo Salamontól Jóbon, Quijotén át a többi antihősig? Miért van saját fejlődési dialektikája? Miért fogja össze lényege a lírát a prózával? Miért van az, hogy irodalmunk fővonáso a magyar nemzeti irodalom periférikusnak, sokak által idegennek tekintett életműveivel kerül öntudatlan rokonságba? S megint csak: miért olyan ezo hős, amilyen? Ki kitől leste volna el ezt a hőstípust? Megjelenési formáiban minden típusvoltán túl annyira hitelesen egyéni Bábinól, Tőzsérnél, Cselényinél, Zs. Nagynál, Gálnál, Mikolánál, Tóth Lászlónál, hogy csak kirívóbb változatait említsem, amely minden „egymásra figyelést" mint magyarázatot kizár, s magán viseli a történelmi és társadalmi hitel bélyegét. Vajon nem a valóság

súg-e hót, a tér- és idővesztés mindennapi megtapasztalása, nem pedig az írótárs? Ügy látszik, a legszilárdabb alapot irodalmunk sok szempontú megítéléséhez mégis csak a közös lényeg szem előtt tartósa fogja nyújtani, mert ez az az archimédeszi pont, amelyből minden megérhető, inter és intra minden viszonyítható, sőt, a voló helyzet tudatosításával meg is változtatható.

Balia a periodizálással is elégedetlen. (.......mechanikus és felszínes ...").

Az volna, ha például az első korszakhatár, 1958, vagyis az ontológia megjelenése mellett nem állna ott az Irodalmi Szemle megjelenésének ténye, ha a Forbáth-, a Győry- és a Rácz-kötet ugyancsak akkor nem jelezné, hogy az irodalompolitikában is történt ekkor egy és más, ha nem volna ez az év a környező népek irodalmának is fontos csomópontja, ha nem állna az egész mögött az SZKP XX. kongresszusa és az 1956-os esztendő, s mint szerintem perdöntő belső érv nem jelezné a fordulatot, egyelőre a költészetben, de oz érthető, nemcsak a művek hosszú sora, hanem a szemlélet gyökeres megváltozása is, mind az első, mind a második nemzedék gyakorlatában. Egy új programmal fellépő új nemzedék már elég nyomatékos érv amellett, hogy új korszak kezdetének tekintsük, hát még ha egész líránk introvertálódása is nyomósítja, az emberi és esztétikai hitelnek s a művészeti autonómia elvének óvatos, de jól kivehető megfogalmazása mellett. A másik fejlődési szakasz, 1970 mellett körülbelül ugyanennyi érvet állíthatunk sorompóba. (Bárczit sehova sem lehet határozottan besorolni, mert elakadt; eddig egyetlen kötetének anyaga jórészt Tőzsér és Cselényi hangján beszél, s az irodalomtörténet csak többé-kevésbé kész egyéniségekkel számolhat.)

Ugyancsak járhatatlan út egy esetleges irodalomtörténet számára, amin az egyes költők megítélésében Balia jár, mikor a „gondolati” irányt (Tőzsérét) élesen szembehelyezi egy vélt fensőbbrendűségi elgondolás nevében, Cselényi és Gál irányával, oz alanyit mint szerinte modern irányt a tárgyival mint avíttal, holott ezek mind az érték, mind a korszerűség szempontjából közömbös és bizonytalan kategóriák. Különös ellentmondása Balia cikkének, hogy egyfelől irányokat sürget, másfelől a meglévő irányokat egy szubjektív értékrend alapján ítéli meg, hogy túlnyomó többségüket elmarasztalja.

Cselényi írta 1961 körül: „Imi a döngölt földű kiskonyhák hűvösében / egy még a módja élni: sorsunk kiénekelni. / A vonalak, a képek, az iszonyú magányok / hisztériáját fénynek, sötétnek alávetni, / S lenni egy sárga holnap alapkövének, ténynek . . ." Akkortájt fogalmazza meg Tőzsér is, amit költői gyakorlatában már művelt, hogy a szó több önmagánál: hogy a szó „sors", „végzet" — és „megváltás". Ha költőink ilyen mélyre szállnak, kutatójuk erkölcsi és szakmai kötelessége, hogy megpróbálja követni őket, erejéhez mérten, legalább az általuk elért mélységekig; más szóval, mint tájaink magyor irodalmát, engem is elsősorban a sorsunk érdekel, s nem tudnám elbagatellizálni a kérdést semmilyen külső doktrína, semmi művészetünknek szánt szerep nevében, amikről egyébként irodalmunk úgysem vesz tudomást, hanem teszi, amit mint irodalomnak tennie kell, vallatja az ember sorsát, s írja a kapott válaszokot.

Egy kultúra meghatározása kollektív föladat, igy nekem sincs gondolkodási monopóliumom. Jobban örültem volna éppen ezért Balia cikkének, ha téziseit érvekre építette volna, s ha tévessé nyilvánított fölismeréseim helyére új és jól megalapozott koncepciót állít. Sajnos, sem ezt, sem azt nem tette. Igy legfeljebb azt érte el, hogy véleményem újragondolására s talán pontosabb megfogalmazására késztetett. Ha nem is sok ez, de valami, s ezért is köszönetét érdemel.

14