A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-28 / 30. szám
VAJKAI MIKLÓS A vietnami háború vége óta nem látott ekkora tüntetést Washington. Hetvenezren jöttek össze egy májusi napon, hogy tiltakozzanak az atomerőművek építése ellen. Az USA-ban jelenleg 72 nukleáris erőmű működik, további 30 épitése és tervezése most folyik. niitiiiif Bryan Allen huszonhat éves kaliforniai fiatalember a pilótája ennek a repülő biciklinek. A gép teljes súlya 87 kiló, ebből a pilóta 62. Allen izomerővel hajtott gépével százezer dollárt akar nyerni. Ennyit tűztek ki annak, aki elsőnek pedáloz át a La Manche-csatorna fölött, ▼ Margaux Hemingway, a híres író unokája Carter elnök szülővárosába, Plainsbe látogatott. Mivel az elnököt éppen nem találta itt, a Carter-mosolyú földimogyoró szobrával fényképezkedett. No meg Billyt, az elnök öccsét is megtalálta. Természetesen egy vendéglátó üzemben . . . Világhírű fürdővárosunkban, Piešťanyban (Pöstyénben) minden nyáron megrendezik a város parki szobrait bemutató szabadtéri kiállítást. • Singaporeban egy konferencia megnyitóünnepségén az egybegyűltek szeme láttára a földre esett egy NSZK- beli diplomatanö alsószoknyája. A hölgy megőrizte lélekjelenlétét: kilépett a ruhadarabból és nevetve tudakolta a körülötte állóktól, hogy vajon nem az övék-e, majd a kézitáskájába tette. HAJNALBAN Az úton tócsákban állt az esővíz és még mindig esett. Megnyújtotta a lépteit a porta irányába. Ha nagyon siet, gondolta, negyed óra alatt eléri az épületet. Mégiscsak letelik ez a széllel bélelt éjszaka. Egész éjjel zuhogott: ruhája átázott. Egy forró kávé nem ártana, gondolta. Az órájára pillantott: négy óra múlott tíz perccel. Kissé odább, a tartálykocsiban egy borostás arcú férfi aludt. A kocsi prágai rendszámú volt. — Jó reggelt!... — köszöntött a portásnak. — Pálinkásat!... — Nem ártana. Cigarettára gyújtott. — Cigizik?__ — Nem. Nem iszom, nem cigizek, nem nőzök... — nevetett harákolva a portás. — Lassacskán kimaradozunk mindenféle buliból... — Ronda egy éjszaka volt... — Megáztál... Leült egy székre. — Nem unatkozik? — Itt? Itt mindig csúcsforgalom van... — nevetett megint a portás. — Csúcsforgalom ... — aztán, mint aki a másnaposságát akarja elütni olcsóságokkal, egészen közel hajolt ahhoz a másikhoz és a fülébe ordított: — Érted? ... — Az otthonára gondoltam ... — Az otthon az más... — magyarázta az egyenruhás ember. — Otthon kitörne a nyavalya, ha nem foglalnám el magam . .. Tudod, hogy mit csinálok? ... Drámákat írok. Olyanokat, mint a Shakespeare ... — Olyanokat? ... — Mondjuk, hasonlókat... — A... — Most is dolgozom egy öt felvonásos darabon. — Mit csinál velük, ha elkészül? ... — Beköttetem. Az oldalukon aranyozott betűkkel: Szél Nagy Imre összegyűjtött munkái .. . — Miért munkái? ... — Mert jegyzeteket és utasításokat, sőt az előadásuk ügyében képzelt levelezéseket is folytatok ... — Nicsak, ön egy csalhatatlan zseni... A portás átszellemülten mosolygott. A hűtőszekrényből két deci pálinkát vett elő. Egy kupicányit a fiatalembernek öntött. — Sok szerencsét... — szólt a fiatalember. A portás közelebb fúrta magát, és végtelen és gyors magyarázatba kezdett. — Majd legközelebb ... papa ... Majd legközelebb ... — mondta a másik. — Indulnom kell... Egy harminc év körüli, már kopaszodó férfi toppant be a krómozott ajtón. Mintha a zuhanyozó alól ráncigálták volna ki: annyira vizes volt. Régebben egymás mellett dolgozott mind a két fiú. — Nicsak, hát téged meg mi lelt? ... A betoppanó csupán legyintett. — Eláztál?... — Egész éjszaka zuhogott... — Hát nem otthonról jössz? ... — Nem. Éjfél felé bekopogtam ide, de a portás kihajított... — A portás? ... — Kicsit felöntöttem a garatra, nem mert beengedni... — Vagy úgy ... — Az asszonyom ... Hiszen ismered az asszonyomat... Huss!... — mutatta a kezével. — Elrepült a madárka ... És most mindennek kampec... En ilyen vagyok... Elrepült: én meg itt maradok, és tudom, hogy ezentúl havonta legalább kétszer az aszfaltról fognak fölkaparni... Leiszom magamat a fekete aszfaltig. A portás bekapcsolta a rádiót, majd kikandikált a fülkéből. A zsebébe nyúlt, ceruzát vett elő és egy papírlapra sietve fölvázolta a párbeszédet, és már arra a gyönyörűségre gondolt, amikor hazaérkezik, és a reggeli elfogyasztása után belekezdhet a párbeszéd versbeszedéséhez. EKHUMÁCIÓ A sírok nagyon sok munkát adtak, és a kotrógép napokig nyikorgóit, dörögve markolászta a földet; s a kezelője — egy veres sebhelyes arcú mandró — öt percenként ugrált ki a fülkéből, mert az az otromba vasmarok állandóan beleakadt a koporsófödelekbe. Jó kis meló volt. Négyen voltak a téblábolók. Ott ácsorogtak a kerítés helyén: a kezükben pálinkásüveg és mindennap leszopták magukat a sárga földig. Ittak és vártak. A gép kezelője meg átszellemülten vigyorgott, kapakezével feléjük integetett. Megnéztem, hogy min mosolyoghat: és akkor láttam, hogy nem is mosolyog. Vicsorgott, amint rakta ki a sírpartra a hibátlan faalkalmatosságokat. Azok négyen meg naphosszat ott a kerítés helyén. A nap tűzött, iszonyú bűz uralt el mindent, de nem mozdultak volna el. Estefelé, amikor befordult a máskülönben lezárt úton az első teherautó, szépen, nyugisán az alkohol súlya alatt elterültek az árokban és elaludtak; és ez így ment egy álló héten át. Nem tudom, hogy minek is szerződtették őket. A kotrógép kezelője minden délután beállított az udvarunkba. Itallal kínáltam, és ő minduntalan maga mögé pislogott. A szemei savósan lötyögtek az arcában. Nem szóltam: hagytam, hadd emelgesse a poharat. Patás ujjai voltak, akár egy torzszülöttnek. A nagyon primitív és nagyon durva emberek ujjai ilyenek. Meg-megfordult, néha a félelem súlya alatt fölszusszantott. — Fél — mondtam ki a szót botorul: — ön fél!... Cigarettára gyújtottam és azt figyeltem, hogy miként rezzenek ujjai. — Sohasem csináltam ilyesmit, Jóuram ... — szólalt meg csöndesen. — Ennyi hullát még nem látott... Rágyújtott. — És olyanok, mint a pácolt csirkék .. . Biz’isten olyanok ... Ha mások mondták volna, el sem hiszem... Húsz esztendeje a föld alatt vannak, és kifehérednek, kilúgozódnak, de nem semmisülnek, meg ... Jó kis munka volt, és egy álló hétig tartott. Az én meglepetésemet az utolsó napra tartogatták. Alkonyodott már, és azok négyen, akiket segédmunkásnak vettek föl, már egy órával korábban beledőltek az árokba. A veresarcú férfi felém pislantott. Intettem, hogy kezdhetjük. A negyedik merítésre már jött is föl az a világos fedelű koporsó, amit látni akartam. Alig vártam, hogy a sírpartra érjen: a fedelét azonnal föltéptem. A gép kezelője is lekászálódott és odajött. A szeme sem rebbent. Csupán úgy nézett rám, olyan tiszta tekintettel, mint a diák a táblánál megoldott mértani műveletre. — Ö az?... — kérdezte egy idő után. Bólintottam. Egy vagyont adtam volna érte, csakhogy még egyszer láthassam. Nem tudtam betelni az örömtől. Ott nyúlott el előttem, a kezei szinte hibátlanul a két oldalán. Az öltönye kissé átázva. Az arcáról már elhervadt az a mosolyszerű görcs, amit a pusztulásakor láttam, és akkor... akkor hosszú esztendők után újra fölrémlett előttem a legteljesebb tökéletességében az az egész huzavona, ahogyan elém vezették, és míg harákolva ordítozott és rángatózni igyekezett, biztos kezemmel nyakára erősítettem a kötelet. — Ö az?... — kérdezte ismételten a kotrógép-kezelő. — Ö az ... — mondtam. Aztán elindultam. Mire kiértem a fölszaggatott temetőkertből, már fölzúgott az első teherautó. Megálltam az út túloldalán, és azt figyeltem, hogy miként púpoznak koporsót koporsóra. Később egy személyautó állt meg a kerítésnél, és a sebhelyes arcú férfi odabotorkált a személyautóhoz. Egy teltkarcsú asszonyt láttam kiszállni, meg egy fiúcskát, és láttam, hogy gyalogszerrel nekiindulnak a vaksi éjszakának, és meg ott maradtam az útszélen, mintha szállásom sem lett volna. 9
