A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-29 / 52. szám

—------.......... r\v.oiCJ>i nui ijV4juii.n készlet, amely □ XVIII. században volt igen elterjedt. A képen csak a díszes dobozok és zsetonok láthatók, de való­­valamilyen kártya és „be­­söprő'1 is tartozott hozzá. európai országban szinte egyidejűleg ismerkedtek meg a kártyázással. Mindegyik ország a maga szokásai és fogalmai szerint módosította a kár­tyákat. Spanyolországban, ahol a nő mindig alárendelt személynek számí­tott, a dámát lovaggal helyettesítették. A figurák is változtak. Németországban eleinte harcias jeleket használtak, bu­zogányt vagy kardot, csak később je­­meg a falevél vagy a makk. treff, káró, kör és pikk tipikusan francia találmány. A franciák kártyaszenvedélye már a XIV. században aggasztotta a hatósá­gokat. A gazdagok és a pórnép köré­ben egyaránt népszerű volt a kártya. Fennmaradt 1398-ból egy dokumentum, amely szerint „sok kézműves és egyéb személy elhanyagolja munkáját és családját, hétköznapokon is kártyázik. Vannak, akik minden javukat elveszt­vén, lopásra és gyilkosságra adják a fejüket. Hogy eme rút szokásoknak véget vessünk, közrendű személyeknek hétköznapokon tilos a kártyázás. Aki a tilalmat megszegi, börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal sújtják. A pénz­bírság egynegyedét a feljelentő kap­ja". A kártya démona azonban erősebb­nek bizonyult. Sorra nyílnak a titkos kártyabarlangok, pedig szervezőiket száműzetés fenyegeti. A rendőrség nyakra-főre gyártja a jelentéseket. A titkos játékosok közt sok a semmire­kellő naplopó, de arisztokraták és gazdag polgárok is akadnak. Még a koronás főket sem kíméli a járvány. VI. Károly, az „őrült király" kegyenc­nőjével, Odette de Champdivers-rel játszott. Fennmaradtak a festő számlái, aki három csomag kártyát készített Az első kártyákat alighanem mindig kézzel rajzolták és festették hivatásos kártyakészitők vagy amatőrök (ezt semmilyen előírás nem szabályozta). A királyi udvar és a nagyurak szá­mára művészek festették a kártyát busás fizetségért. Csak a XVI. században szabályoz­ták rendeletekkel a kártyakészítést. Megalakult Párizsban a kártyakészítők céhje, és a kártyákra adót vetettek ki. A kártyakészítést szigorúan ellenőrizték, és csak néhány francia városban en­gedélyezték. A szigorú büntetések ellenére feltűn­tek a hamis kártyák. 1754-ben hamis­­kártya-gyárat fedeztek fel - a párizsi királyi palota pincéjében. Roussel rendőrfelügyelö hat ember­rel tört rá a hamisítókra. „A királyt értesítették, hogy palotájában minő gaztetteket müveinek, és ő igen hara­gosnak látszott." A bűnösöket, akik főnemesek szolgái voltak, pellengérre állították. A francia forradalom a kártyáról is száműzte a királyokat. Helyükre Géniu­szok kerültek, a királyné helyére a Szabadság vagy az Erény alakja. A francia királyok közül IV. Henrik volt a legszenvedélyesebb kártyás. Asztalánál akkora összegek forogtak, hogy nem lehetett készpénzben játsza­ni, ezért feltalálták a zsetonokat. XIV. Lajos jeles pszichológiai érzék­kel úgy vélte, hogy a kártya nemcsak elvonja az arisztokráciát a veszélyes politikai intrikáktól, hanem el ig sze­gényül. Gondoskodott róla, hogy udva­rában ügyesen népszerűsítse a hazárd­játékot. Nagyban folyt a kártyázás, a palota termei játékkaszinóra hason­lítottak. Az uralkodó fel-alá sétált a játékosok között. Napóleon is kártyázott, amikor még első konzul volt. De nem lelkesedett a játékért, sőt be akarta záratni a játékkaszinókat. Végül letett szándéká­ról, mert attól tartott, hogy felvirágoz­nának a titkos kártyabarlangok. Szá­műzetésében, Szent Ilona szigetén aztán már rendszeresen kártyázott. „őfelsége kedve szerint". Nem sok egyéb szórakozása maradt. SZERETETSZOMJ (Folytatás lapunk múlt heti számából.) Első pillanatban az ember úgy képzel­né, hogy az életszínvonal folyamatos emelkedése és az állami gondozott gyerekek száma fordított arányban áll egymással. Sajnos, a valóságban más a helyzet. Az utóbbi években semmivel sem csökkent az állami gondozásban lévő kiskorúak száma, ellenkezőleg, egyre több gyermek szorul arra, hogy a szü­lők helyett az állam adjon neki fede­let, ennivalót, ruhát, játékot, a későb­biekben pedig szakmát. Téved ellen­ben, aki az állami gyermekotthonokat az egykori árvaházakkal állítja párhu­zamba! Az otthonok növendékeinek ugyanis csupán szerény hányada való­ban árva, a többség leányanya gyer­meke vagy élő — általában elvált — szülők „árvája". . . Érzelmi és nevelési szempontból addig jó. amíg a gondozott csupán csecsemő vagy legföljebb három-négy éves lurkó. Ilyen korban ugyanis nem tudatosítja még magában a szülők hiányát, tapasztalatból nem ismeri, így mitsem tud arról, hogy milyen pótol­hatatlan öröm az anyai vagy apai si­­mogatás, a bátorító dicséret, az esti meseolvasás hangulata; mennyire fáj­daloműző a játék közben történt hor­zsolás megfújása ... Az „állami gye­rekek" - szüleik helyett - csak a gon­dos nővéreket ismerik, akik megterítik az asztalt, megvetik az ágyat, akik versikéket mondanak, de gyermek­ésszel érthetetlen okból mindig fehér köpenyben járnak és tiz-tizenkét gyer­mek között osztják meg szeretetüket. Párbeszéd az egyik gyermekotthon kertjében: — Vilike, mit csinál veletek a tanító néni? — Felöltöztet, játszik velünk, vajas­kenyeret, kompótot, cukorkát, almát kapunk tőle és kezet is ad. — Kinek? — Aki nem rosszalkodik. Aki szófo­­gadatlan, azt nem szereti. — Hát te kit szeretsz? — A tanító néni! Vilike nem szereti, nem szeretheti a szüleit, mert nem is ismeri őket. Soha nem is látta őket, úgyhogy nem is ismeri az anya vagy az apa szó fogal­mát. Az anyját a rendőrség körözi, az apja pedig nem meri, nem akarja vál­lalni a kerek arcú kisfiú fölnevelését. Anya itt volt nálam látogatóban, és azt mondta:- Ha rossz leszel, hazaviszlek. (9 éves kisfiú) Töredék egy anya leveleiből; . . . Végtelenül boldog vagyok, hogy az én kisfiam az ön kedvence. Irigy­lem, hogy napról napra ott lehet az ágyacskája mellett, hogy a kisfiamnak is meséket olvashat. . . Számomra Ro­­bika a világ legdrágább teremtése . . . Igazán örülök, hogy az én kis Robikám jó kezekben van, egészséges környe­zetben nevelkedik . . . Életem egyetlen vágya, hogy újból magamhoz ölelhes­sem az én aranyos kisfiámat. .. nagyon nehezen tudom csak elviselni, hogy. nem lehetek állandóan a közelében ... számomra nem a börtön, ez az igazi büntetés... Csókoltatom Robikát, az arcocskájára, a homlokára, a szemé­re, mindkét kezére külön-külön puszit is küldök . . . Gondolatban naponta Robival vagyok, remélem egészséges . . . szép ólmokat, vidámságot kívánok - ne­ki .. . Már csak 75 nap választ el attól a pillanattól, hogy újra magamhoz ölelhessem őt.. . Már csak 55 nap . . . Már csak 27 nap... Már csak 8 nap és én újra olyan boldog leszek, mint amikor megszületett! (Az anya egyke volt otthon, s ami­kor a szülei elváltak, mindketten ké­nyeztetni igyekezték őt. Amit csak szeme-szája megkívánt, azonnal meg­kapta. Egyre fokozódó igényeinek ki­elégítéséhez egyre több pénzre volt szükség. Amikor már kevésnek tűnt a szülői támogatás, az akkor tizenkilenc éves lány lopásra vetemedett. Egyszer­­kétszer sikerült is a „húzás“, ám addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik! Egy­szerre két oldalról is zúdult rá a baj: egy alkalmi ismeretség után teherbe esett, röviddel később pedig tetten érték lopás közben.) Elmúlt a levélben jelzett nyolc nap, sőt, annak triplája is, de a börtönben elesettnek, elkeseredettnek tűnő anya nem jelentkezett. Csupán egy levél jött tőle, az is csak mintegy fél esztendővel a szabadulása után. Az írás most is tiszta és hibátlan volt, de a levél tar­talma sokkal kevésbé érzelgős: ...El­nézést, hogy mind ez ideig nem jelent­keztem, de kijutva a börtönből először megfelelő állást, lakást kellett talál­nom. Egyelőre a berendezés problémá­ja foglalkoztat, hogy méltó környezet­ben nevelkedjen a fiam. Ha az apja jelentkezne érte, kérem, adják ki neki. Olvasható aláírás, feladó nélküli borí­ték. És egy szó sem arról, hogy újra ma­gához szeretné ölelni a kisfiát, hogy csókoltatja a szemecskéjét, hogy szép álmokat és vidámságot kíván neki . . . Szeretném, ha az apám nem rajtam tanulna Apa lenni. (17 éves fiú) Csecsemőknek, óvodáskorúaknak, kis­iskolásoknak, általános iskolásoknak, serdülökorúaknak szánt állami gyermek­­otthonok. Itt élnek azok a gyerekek, akiket a szüleik állami gondozásba adtak — vagy az állam vette őket gondozásába azért, hogy ezúton biztosítsa egészsé­ges szellemi' és fizikai fejlődésüket. Mert előfordul, hogy betegség vagy valóban áldatlan lakáskörülmények miatt valakinek — átmenetileg vagy végleg — le kell mondania gyerekének neveléséről. Az ilyesmi azonban való­ban ritka eset. Az állami gondozásba jutó csecsemők jórésze ellenben „vé­letlenül jött világra". Csöppségek, akik csak azért élnek, mert a szüleik fele­lőtlenek vagy szembekerülve a törvény­nyel a vádlottak padjára jutottak. Akik csak azért élnek, mert az anyjuk szá­mításból (hátha feleségül veszi őt a mámoros éjszaka lovagja) vagy korlá­tolt félelemből nem merte senkinek bevallani, hogy terhes és a természet rendje szerint inkább megszülte gyer­mekét. A férfit azóta meggyűlölte, el­hagyta, esetleg az hagyta el őt. A gye­reket egyikük sem tudja, egyikük sem akarja fölnevelni. Mi legyen hát az ártatlan teremtéssel? A emberölést törvény bünteti, a gyer­mek „indokolt" eltaszítását azonban nem. A gügyögni, járni tanuló gyerek állami gondozásba kerül, mitsem törőd­ve azzal, hogy a szülő pótolhatatlan. 17

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents