A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-22 / 51. szám
SZABADÍTS MEG A FATTYÁKTÓL! Úgy latszik, elérkezett az idő, amikor el kell végeznünk a nagytakarítást líránk portáján is. Dicséretesen nagy lendülettel fogtunk neki jó pár hete ennek a nem könnyű munkának, így most mór csak azért izgulok, hogy legyen elég erőnk végig is csinálni. Ezzel kapcsolattban viszont felvetődik a kérdés, lehet-e végleges választódni a Balia fölvetette kérdésre: Van-e költészetünk? Az erők eddigi elosztásából ítélve: nem. Mert mi történt a nevezett cikk közlése utón? Ha Lacza Tihamér írását nem számítom (mert ez amolyan vitavezető szerepet akart magára vállalni, mérsékletességre, belátásra akarta bírni a majdani hozzászólókat), akkor az derül ki, hogy eddigelé jószerével csak költők vagy az irodalommal közvetlenül foglalkozók hallatták hangjukat. Ez természetes, hiszen munkájuk közvetlen vagy közvetett gyümölcse a vita tárgya, így érthető az is, hogy ezt védeni akarják. Sőt, nemzetiségi kultúránk önkéntes dolgozói is elmarasztalták Balia állításait. Mivel nem az eddigi hozzászólásokról akarok véleményt mondani, azt sem elemzem bővebben, hogy miért nem tetszettek Rácz Olivér és Egri Viktor hozzászólásai, amelyek jószerével nem a vitaindító cikkben fölvetett gondolatokat próbálták megcáfolni, hanem amolyan gunyoros te, te, té-vel fenyítették a szerzőt, sőt, hogy bebizonyítsák Balia „rátermetlenségét", méa stilisztikai előadást is tartottak neki, elemezve mondatkonstrukcióit. Bármilyen formában is, de a kérdés immár fölvetett, ezért engem elsődlegesen a tartalmi része érdekel. Mesterségem .az újságírás, ezért engedtessék meg, hogy a riporter eszközeivel közelítsem meg a témát. Amennyiben igaznak vehetjük (meggyőződésem, hogy igen) azt a tételt hogy a szocialista irodalom, beleértve a költészetet is, a mából fakad és a mához szól, akkor ez azt is jelenti, hogy a mai irodalomnak kell hogy legyen egy mai kereslete, pontosabban, hogy az olvasók igényeljék. Ebből tehát az is következik, hogy ha van költészetünk, akkor ennek von olvasótábora is. Mert e nélkül minek, illetve kinek íródnának a müvek? Nyilván nem célja egyetlen nemzet gazdaságának sem, figyelembe véve egy könyv kiadásának a költségeit, hogy csak a címlapon föltüntetett szerzőnek és szűkebb baráti körének jelentessen meg műveket. A könyv a szocialista társadalomban ugyan nem a szó szoros értelmében vett órtjcikk, de azért jelenik meg, hogy eljusson az olvasókhoz. így írás közben lapozgatva a Madách Könyv- és Lapkiadó ezévi kiadási tervét, arra o meggyőződésre juthatnék, hogy van költészetünk. Erről győzne meg a tervben föltüntetett már megjelent vagy még megjelenésre váró több verseskötet, ha -nem tudnám, hogy az érem másik oldala mást mutat. Mert mit tapasztalunk a könyvesboltokban? Az újonnan megjelent könyvek egy nem nagy hányadát megvásárolják ä szerző tisztelői, esetleg a nemzetiségi irodalmat fanatikusan falók, eltekintve akár a mű minőségétől is. Hogy mi van a többivel? Hónapokig, sőt évekig porosodnak a bolt polcain, raktárában, jobb sorsra várva. Ide kívánkozik egy nem is olyan régi személyes élményem. A nyáron az egyik könyvesboltban egy csomó ezerkilencszárhet-venegyes kiadású verseskötetet fedeztem fö'1 egy szerzőtől. Ez esetben fedje nevét jótékony homály. A lényeg az, hogy a szóbanforgó mű mindössze botszáz példányban jelent meg, mégsem kelt el kilenc év alatt. Egy fecske nem csinál nyarat, tartja a közmondás. Egy ilyen eset engem sem győzött -meg, ezért utána jártam, milyen az olvasottsága a csehszlovákiai magyar verseknek egy tekintélyes -nagyságú községben. K. község úgy kétezerötszáz lelket számlál, gazdag és rendszeresen nyitva tartó könyvtárral rendelkezik. A könyvtárosnő statisztikája azonban lehangoló. Az ezerkilencszázhetvenhét, — hetvennyolc, — hetvenkilences években mindössze három (3!) hazai verseskönyvet vettek kölcsön az olvasók. Átlagoson egy könyvet egy év alatt. Csakhogy ezt a három könyvet is egy héten vették ki a könyvtárból a helyi iskola tanulói. Talán valamelyik verset kellett megtanulniuk. .. N. B. negyedikes gimnazista. Kertelés nélkül teszem fel neki a kérdést: soroljon fel kapásból néhány csehszlovákiai magyar költőt. Rövid töprengés után bevallja, nem jut eszébe egy sem. Valahonnan előkerül az irodalomtörténeti tonkönyv, majd közösen föllapozzuk az idevágó fejezetet. Meglepetésemre a tavaly kibocsátott tankönyv mindössze hat oldalon tárgyalja -az érintett témát. Abból is három oldal kétharmadát képillusztráció fedi. A tankönyv kétszáznégy oldalán elfér az egész világirodalom. Nyilván a gimnázium tanárai is kevesellik ezt a terjedelmet, mert N. B. előhúz még egy sokszorosított két és fél oldalnyi szöveget: A csehszlovákiai magyar iro dalom. Az összefogdosott ívek elárulják, gyakran forgatják ezeket a diákok. Itt-ott beleolvasok a stencillezett szövegbe. „A csehszlovákiai magyar irodalom története még nincs kielégítő mádon feldolgozva." Helyeselve bólogatok. Csupán akkor lepődöm meg, -amikor Fóbry Zoltán nevéhez érek. Mellette zárójelben a születési évszám, az elhalálozási sehol. Mikori keltezésű szöveg ez? A pontos évszámot ugyan nem tudom megállapítani, de az írás elévültségéről sokat sejtetnek olyan adatok, mint például: „Petrőci Bólint az Új Szó szerkesztője" vagy, hogy Mács Józsefet a fiatal prózaírók közt említi. Nem titkolt csodálattal és irigység gél lapozom az 1977-es kiadású romániai magyar irodalomtörténet-tankönyvet. Ez a háromszázharmi-nckét (332!) oldalas bőven illusztrált tankönyv a XII. osztály számára készült. Külön részt szentel az irodalomtörténet-írásnak. A tartalomjegyzékben ismert románioi magyar írók és költők nevei sorakoznak hosszú oszlopokban. Tudom, minden név nem szerepel, o legújabbak nem is szerepelhetnek még ebben a tankönyvben. Most olvasom a legfrissebb hazai vonatkozású irodalmi hírt: „Gyimesi Györgyöt vették fel a közelmúltban a Szlovákiai írók Szövetségének tagjai közé, s ezzel a Magyar Szekció tagjainak száma harminckettőre emelkedett." G. város gimnáziuma tavaly ünne pelte létezésének huszonötödik évfordulóját. itt tehát -minden feltétel adott ahhoz, hogy a negyed század olott kialakuljon egy magas színvonalon dolgozó (oktató, nevelő) tanári gárda. Ezt pedig észre kell venni az -innen kikerülő diákok színvonalán is. Június közepén egy rekkenő meleg napon a késő délutáni vonatra felszáll egy fiatal leány. A fehér blúz, sötét szoknya elárulja, hogy valamilyen ünnepélyes alkalomra öltözött. Kiderül, ma érettségizett. Kérdéseimre elmondja, hogy a tételek közt két kérdés érintette a csehszlovákiai magyar irodalmat. Meggyőződésem, hogy sokat tanult az elmúlt napokban, hiszen ki merné kockáztatni a bukást. A hazai irodalomról mégis lehangolóak oz ismeretei. Nem őt vádolom, hiszen a diák mi-ndig az -iskola támasztotta igényekhez igazodik. Van-e költészetünk? Még mindig ez a kérdés. Gyakran gondolatban eljátszom a következő szóösszetétellel: csehszlovákiai magyar költészet. Nem vitás, hogy nincs csehszlovákiai magyar nyelv. Csak egyetemes magyar nyelvet ismerünk. Akkor a költészetet miért nem: Csehszlovákiában fogant magyar költészetnek, vagy így valahogy hívjuk? De ezt hagyjuk. Sokkal fontosabb, hogy befogad-e bennünket, tudomást vesz-e rólunk a magyarországi költészet és közélet. Az 'tulajdonképpen mindegy, hogy milyen gyűjtőnév alatt könyvelnek el bennünket. Mivel objektivitásra törekszem, meg kell jegyeznem, hogy vannak Magyarországon Is olyan irodalmárok és irodalomkedvelők, akik szívesen és odafigyelve forgatják a csehszlovákiai maqvar költészet könyvtermékeit. Mi több, Magyarországon éppen a vitát k-i-pattantó Jelenlét című válogatós kapott pozitív értékelést többek közt: az Új Tükör ezévi 34. számában Alföldi Jenő csupa szuperlatívuszban szól e könyvről. Hiszek a kritikus Ítélőképességében, mégis elszomorít, hogy írtak már jó kritikát rossz könyvről is. Illyés Gyulát idézem a következő gondolatok elé, aki a költészetről mondja: ...... nincs nehezebb a versben mint a könnyű! Nincs merészebb mint a keresetlen. Egy fél lépés errébb, s ott a modorosság: a közvetlen helyett a maohé." Van a képzőművészetnek egy örökérvényű törvénye, miszerint a színék pontos elhelyezésével érhető el egy végső mondanivaló. A vers is csak akkor képes gondolatokat közvetíteni, ha mentes a hamis hangoktól, ha nem propagandaanyag, allegória vagy hegyibeszéd — mint Bolia mondaná. Vagyis, Illyés Gyula szavait bizonyítandó egy természetbeni példa: a szőlő -is csak akkor terem gazdagon, ha megszabadítják fölösleges terhétől, a vadhajtásoktól, a fottyoktól. Itt az ideje, hogy elvégezzük líránk kertjében is ezt a hasznot hozó műveletet. KESZELI BÉLA Madár János: KARÁCSONY Úgy vártuk, mintha a megváltó érkezett volna közénk. Ujjainkon számolgattuk a napokat és szemünkben a remény csillaga fénylett. J. VALEK FELVÉTELE 14
