A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-21 / 29. szám
8 Teltek, múltak a napok. Magam sem tudom, miért, állandóan Ma• rikára gondoltam: milyen vidám szócsépléssel mentünk a pályaudvarra! ’Nein akart szomorúnak látszani, pedig az volt. Újra meg újra magam elé képzeltem, hogyan ült a padban, hogyan felelt, milyen magabiztos nyugalommal... Újra átéltem a Duna parti találkozást, ahogy kihajolt a vonatablakon és integetett . . . mosolygott, mégis mikor leült, biztosan könnyezett... Nagyon szeretett volna tanítani, csupán az volt a vágya ... Csak lesz ereje ahhoz, hogy kiheverje a csalódást? Váratlanul anyád látogatott meg. Magával hozott téged is. Sokat szenvedtél a nagy hőségtől: egész idő alatt nyűgösködtél meg nyafogtál. Anyád meg duzzogott. — Látom én, hogy nem örülsz nekünk ... — mondta.- Ugyan, Kató, hogy mondhatsz ilyet ?! — Látom én ... A világért sem mosolyintotta volna el magát, csak ült, ült mellettem és szenvedő arccal nézte maga előtt a földet. Mi lehet az oka, hogy ennyire megváltozott? Talán valami rendkívüli dolog történt az építkezésen? — Mi bajod? — kérdezgettem. — Gyere haza, Gábor... Jobb lesz nekünk ott, az építkezésen, mindenki azt mondja. Gyere haza! — Nem mehetek ... Most már nem mehetek, értsd meg! — Gyere . . . gyere haza ... — hajtogatta. Keservesen. Sehogy, semmivel nem tudom kiengesztelni. A városba csalogattam, hogy egy kicsit körülnézünk, meg hogy elmegyünk a Duna partra. Semmi nem érdekelte. — Gyere haza — mondta újra meg újra. A tanulásról nem érdeklődött, pedig de sokat tudtam volna róla beszélni. Nem kérdezte, nem érdekelte, én meg kérdezés nélkül nem akartam dicsekedni. Ha mondott is valamit, csakis az építkezésről beszélt, hogy milyen rohamosan emelkednek a falak, mennyi anyagot szállítanak oda, meg hogy sok munkást vettek fel. A folyópartról is beszélt, a csobogó vízről, a lombokról, a nagy bokorról, amely mögött legelőször átöltöztem. És rólad is sokat mesélt, milyen aranyos vagy, meg hasonlókat. Sután, esetlenül tartottalak a karomon, mint a hímes tojást. Valahogy akkor éreztem magam igazán apának. Még arra is gondoltam, hogy valamikor engem is így tarthatott karján az édesapám ... — Járt nálam az építésvezető - mondta később. — Mit akart? — Semmit... Csak körülnézett... A Gabira azt mondta, hogy rád hasonlít . .. Meg azt is kérdezte, hogy te ... szóval hogy neked hogy megy a tanulás ... — Ismét sírni kezdett. — Mi bajod már megint, miért bőgsz? — Minden üres... nagyon hiányzol ... — Te ki szürke madár... — vontam magamhoz. Kedves szavakat suttogtam a fülébe, csókolgattam. Szőke hajának fürtjei megcsiklandoztók az orrom tövét, mint akkor ott, a folyóparton. — Kis csacsi, hiszen nemsokára ismét együtt leszünk, és akkor minden jó lesz, meglátod ... Légy még egy kicsit türelmes, hidd el, nekem is nehéz nálatok nélkül, meg a tanulás sem könnyű, de mit csináljunk, ha eqvsror olyan időket élünk most, hogy... Hát nem érted, Kató?!... Új lehetőségek, új... — Törődöm is én a te új lehetőségeiddel) Nem törődöm én semmivel, csak te gyere haza! Haraggal váltunk el, mert én is megmakacsoltam magam. Jaj, ez a makacs fejem!... Egy szóval sem marasztaltam: menj, ha annyira akarsz, vigyen el az ördög! Elment, pedig szerettem volna vele tölteni az éjszakát. Mérgemben beültem eqy kis vendéglőbe és kis híján részegre ittam magam. Sokáig barangoltam az elnéptelenedő utcákon. Egyedül voltam, nagyon egyedül ... És akkor ismét Marikára gondoltam: jó volna most együtt lenni vele. Andalognánk a kihalt utcákon, valahol nekitámaszkodnánk egy fának, leülnénk egy padra, vagy elmennénk a Duna partra ... Morajlana a vastag víztömeg, és mi kitalálnánk, hogy miről mesél... Ö bizonyára nem futott volna el tőlem, nem hagyott volna magamra, és akkor most nem kóvályogna a fejem a sok elfogyasztott szesztől... Majd meg rád gondoltam. Felidéztem az arcodat. Tényleg rám hasonlítasz? A folyóparti fűre ilyenkor száll a harmat ... Róttam a macskaköves utcát. Terebélyes fa alatt, pad. Leültem, cigarettáztam és keseregtem. De nem sokáig. Karcsú, magas nő jött felém. Megállt majd leült. — Unatkozol? — dorombolta, mint egy macska. — Hagyj békén! — De mérges kisfiú vagy!... Megkínálhatnál egy cigivel... — Kösz!... Gyufám sincs... — Közelebb húzódott és arcomba fújta a füstöt. - Nem érdemes unatkozni, kisfiú .. . Feljössz hozzám? Undor fogott el. Felálltam, hogy elmenjek. de elibém állt. — Vagy előbb iszunk valamit? A mulatóban rengeteg ember szoroskodott. Az italgőz émelyítő volt. Vibráltak a fények, rikoltoztak a szaxofonok, pergett a dob ... , A folyóparti fűre ilyenkor száll a harmat ... Kató szőke feje a melleden ... fölötted a magas ég, melyen nagy fényes ívet ír te egy hulló csillag ... — Rossz a ritmusérzéked, kisfiú ... Feketehajú volt és magas. Keménytestű, ugyanakkor rugalmas és hajlékony, mint a jól edzett acél. Fehér vakítással nevetett... Poharak csengettyüztek, a fények játékosan vibráltak és szivárványoztak ... A lépcsőház sötét volt és rossz szagú: lágerre emlékeztetett. A szoba szűk, de illatos. Benne egy szekrény, asztal, széles heverő s egy kicsi, kékfényű lámpa. — Vetkőzz!... Miért nem vetkőzöl? — kérdezte. Halk zümmögéssel futott le ruháján a zipzár, majd még egy s a padlóra hullt selymes ruhája. Csendesen felnyögött a széles heverő, amikor elnyúlt rajta a csokoládébarna test. — Vetkőzz hát! — mondta türelmetlenül. Kiégett fáradtsággal lépkedtem lefelé: negyvenöt lépcsőfokot számoltam. Az utcán már fényesen sütött a nap: aranyragyogással. Osztálytársaim egész nap ugrattak, hogy mennyire kikészített a törékenynek látszó feleségem. Makacs haragom lassanként elpárolgott és kitisztult az agyam, mint a zavaros víz, ha leülepszik, s valami szégyenérzetféle mardosott. Némi lelkiismeretfurdalást is éreztem. Képmutatás, önómitás? ... Rugalmas és hajlékony volt a teste, mint a jól edzett acél, és azt mondta, hogy találkozni akar még velem, minél gyakrabban, hogy szeretne mindig mellettem lenni. A bolondos) Hány férfinak mondhatta már ugyanazt? Tíznek? Száznak? Ismét beletemetkeztem a tanulásba. Várva, vagy váratlanul, levelet kaptam Marikától. Szomorúhangú levél volt. Azt írta, édesanyját annyira megrendítette az elbocsátása, hogy idegösszeroppanást kapott, s azóta is ágyban fekszik ... Gyakran gondol az osztályra ... Hogy megy a tanulás, engedelmeskednek-e az egyenletek?... Tavaszi vers című költeményét is mellékelte. Arról szólt a vers, hogy a természet is újjáéled minden tavasszal, az ember sem adhatja meg magát a sorsának ... Nyomban válaszoltam a levelére. Tetszett a verse, írtam, s magam sem tudom, miért, a levél végére odabiggyesztettem, hogy hiányzik, s hogy nagyon üres a helye. A tanfolyam végefelé esténként a társaim már a jövőjüket tervezgették. De hogy néhányon milyen jövőről álmodoztak, arról jobb nem beszélni. Például a sunyi képű Bodor Karcsi, aki hétről hétre rettegett a feleléstől, átszellemült arccal bámulta a mennyezetet. „Képzeljétek csak el, tanító urak, ezután már mindig vasalt nadrágban járhatok majd! Milyen nagyszerű dologi“ Vagy például a vagánykodó, villogó szemű Kele Pista, aki minden valamirevaló szoknya után megfordult: „ElvtársaimI Fogalmatok sincs, menynyi vérbő menyecske hull majd az ölembe, ha falura kerülök. Én leszek az első ebben a szép hazában, aki bevezetem a" többnejűséget!" És ez így ment estéről estére, míg valaki csendesen megjegyezte: „Azért tanítani is kell majd néha-néha ..." Előadás utón rendszerint a szemközti parkba mentem. Az utóbbi időben gyakran zúgott a fejem, jót tett a kikapcsolódás és a friss levegő. Hátam nekivetettem a pad támlájának és lehúnyt szemmel pihentem. A lombok közt madarak csattogtak, a szökőkút körül csobogott a víz. Gondolatban hozzátok kalandoztam, meg a folyópartra... Talán mór anyád is megbánta, hogy haraggal távozott. Azt kívántam, bárcsak mellettetek lehetnék! — Sütközünk, sütközünk, kisfiú? Meglepett a feketehajú lány, fel is dühösített. — Hagyj békén! — Mormogsz, mint a medve ... No, mosolyogj már egy kicsit!... Nem is hiszed, mennyire vártalak... hiszen megígérted ... — Nincs időm. — Talán bizony éjszakai műszakban dolgozol...!? Estére várlak, gyere el, jó? Ugye pljössz? Épp az arcába akartam ordítani, hogy menjen a fenébe, amikor Bodor Karcsi lihegett hozzám. — Bocsánat! — villantotta szemét a lányra, majd hozzám fordult. — A bizottság elé hívatnak, gyere gyorsan I Nem várt, hideg zuhanyként ért a hír: mi történhetett, miért hívatnak? Kissé szomorkásán állt fel a lány: — Siess, ha egyszer várnak rád ... és ne felejtsd el, amit mondtam. Nem felejted el?... — fenyegetett meg az ujjávol és elment. Sunyiképű barátom szájtátva bámult utána. — Ki ez a vagány nőci? — Falumbeli — lódítottam. — Ez nem falusi lány, öregem, ne nézz bolondnak! —'Iqazad van, miért is volna falusi?... A miniszterelnök lánya, ha neked így jobban megfelel. .. Gépiesen szeded a lábad fel a lépcsőkön a második emeletre, a tanácsterembe. Fojtogató a hőség, mégis hideg borzongás futkározik fel s le a gerinceden. Hirtelen szertefoszlik a szépen felépített álomvilág, elillan tudatodból a fehérre meszelt falusi iskola képe, elnémul a zsibongó gyerekhad s valahonnan a távolból Marika hangja visszhangzik: „Te nyugodt lehetsz, mert munkásszármazású vagy, biztosan tanító leszel...“ Az internátus önkormányzatából tevődött össze a bizottság. Rendkívül komolyan vették a dolgukat. Az elnöklő vitte a szót: — Két kádervéleményt is kaptunk. Egyiket a szülőfaludból, a másikat meg a munkahelyedről. Minden rendben volna, csak egy a bökkenő: három évig voltál hadifogságban, amiről eddig nem beszéltél. Miért? (folytatjuk) 10
