A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-08 / 49. szám

Hogyan lesz valakiből folyami hajós? Egyszerű története van annak, kérem. Az illető találkozik, mondjuk, egy falubeli hajóssal, aki már ismeri a vizeket és tud is róluk beszélni. Kanyaritani a szót, hogy tátva maradjon a hallgató szája. Szóval, találkoznak, leülnek egy pohárka bor mellé és a hajós mesél. Végeláthatatlan kéklö vizekről, tiszta, jó levegőről, változatos, csodaszép útszakaszokról. Mesél az aránylag kevés, de annál felelős^ ségteljesebb munkáról, mesél a kikötőkről, kikötői kocsmákról, a már-már jónak mondható keresetről. És, ha a hallgatóban él egy kis kalandvágy, akkor azon nyomban azt mondja: nekivágok, megpróbálom. És elszegődik hajósnak, mint matróz. Mert mindenki matrózkodással kezdi. Ez az alapja a hajóséletnek. Aztán, mint matróz évekig — van, aki évtizedekig — kötözi a nyolcas csomókat a bakon, utasításokat hajt végre. Esőben, hóban, éjszaka, nappal mindig talpra kell hogy ugorjon, ha szólítja öt a hajókürt. Aki ezeket az éveket kibírja, az már szinte biztos, hogy többé nem válik meg a hajózástól, a vizektől. Kínálhatnak neki bármit, bármilyen munkát, hívhatják bárhová — marad. Persze, csak a jó hajós. A jó hajós, aki szeret a fedélzeten üldögélni, bámulni a tájat órák hosszat, pihentetni a szemet a partokon. Tudja, hogy nagyon fontos a munkája, érzi, szükség van őrá is, hogy menjen a hajó.

az uszály. Aki meg sopánkodik, panaszkodik, ez sem tetszik neki, az sem — az ne várjon jobbat, azonnal vegye a cókmókját és takarodjon. Azt előbb vagy utóbb, de a vizek úgy is levetik a hátukról. Senkit sem fogadnak be se a hajósok, se a vizek, aki nem hozzájuk, nem közéjük való. Megérzi azt az ember, kinek van dolga a vizeken. Mert ezt a munkát lehet dicsérni, lehet szidni, csak épp nem szeretni nem lehet. Igaz, úgy, mint minden más munkát.

Egyszer, évekkel ezelőtt a vontató hajó hat uszályt húzott maga után köteleken. Hármat, hármat. Estefelé járt, egybeverödtünk az egyik kabinban mi, uszályosok. Meséltünk. Bor is volt az asztalon. Már jól benne voltunk a szóban, amikor hatalmas robajt hallunk. Fejvesztve rohanunk a fedélzetre. Mi történt? — néztünk egymásra értetlenül, mert messze volt tőlünk mindkét part, nem futhattunk ki a partra. Valaki átkiált a vontatóról, hagy a hajó leült, zátonyra futott, az uszályok meg leszakadtak. Tudni kell, hogy az uszályon nincs motor, kormánylapát ugyan van, de annak csak akkor vehetem hasznát, ha a horgony a vízben van. Nézem az uszályunkat, egyre csak jobbra billen. Látom, hatalmas nyílás tátong az oldalán, egy ember beférne rajta. No, most mi legyen, kérdezi valaki mellettem. Mi legyen?!... Azonnal leeresztettünk egy ponyvát a vízbe, a hajó oldala mellé, amit a viz nyomása „bekap" a lyukon és ezáltal nem ömlik be a hajóba annyira a viz. Tehát lemehetünk a rakodótérbe. Ott azonnal munkához láttunk. Először beékeltük a léket. Elképzelheti, nem volt gyerekjáték. Néha olyan erővel csapott az arcunkba a viz, hogy hanyatt vágott. Sebaj, mondtam, akkor is én, mi kerekedünk felül, ékeltem be már lyukat eleget, nem ez az első ilyen munkám. Akkor is a hajós maradt felül. Csakhát tusakodni, viaskodni kell a vízzel, nem adja meg könnyen magát, van benne erő meg kitartás, de az emberben még több. Most is mi győztünk. Beékeltük a lyukat, majd mikor csak gyéren szivárgott a víz, bebetonoztuk. Az, míg kikötőbe nem érünk, kibírja. Ott meg majd megcsinálják, hogy biztonságban hazavihessük a hajót is, meg az árut is.

Otthon sokat mesélek az ismerősöknek, barátoknak a Dunáról. Minden mondókát azzal fejezek be: vannak olyan részek, amit még nem ismerek. Pedig már közel tíz éve hajózok. Hót, ez is szép a mi munkánkban, hogy mindig újat látunk. Vannak olyan szakaszok, ami mellett mindig éjszaka mentünk el, ezt még nem ismerem. Csak kerül rá sor még az életben, hogy világoson is elhajózunk mellette. Hogy mit csinál az ember, ha a fedélzeten nincs munkája? Én olvasni szoktam. Előbb azokat a könyveket vettem a kezembe, amelyekben a Dunáról is találtam valamit. És azt tapasztaltam, hogy kevés olyan folyó van a világon, amely többször szerepelne az irodalomban, meg ugyanúgy a történelemben is, mint a Duna. A Dunának és a Duna menti népekben nagyon sokban közös a történelme. Elég tán azzal kezdenem: törökvilág. A balkáni kikötőkben még mindig látni törökös viseletben járó embereket. A szovjet Izmailban ott a dzsámi. Aztán tudjuk, hogy József Attila, Ady Endre mit írt a Dunáról, a Duna kapcsán. Közös folyót, közös sorsot, közös keserveket testesített meg e népek számára is a Duna. Meg közös örömöket is. Mert nemcsak a vizet kell látni a Dunán járva, hanem mást is. Sok mindent elárul a Duna annak, aki ért a nyelvén, figyeli partjait. De a vizet nézve is lehet következtetéseket levonni. Mert a Duna vize napról napra piszkosabb, olajosabb, szennyezettebb. Egyre kevesebb benne a hal, partjain egyre kevesebb a vízi szárnyas, a vad. Már az állat irtózik a Duna vizétől, annyira beszennyezte az ember. Valamikor a hajós horgot vetett a vízbe, és perceken belül volt fogás. Ma meg?! Van úgy, hogy az ember hónapokat vizen van, naponta kiveti a horgot, de egy hal sem akad rá. Meg a fák is egyre pusztulnak