A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-08 / 49. szám
- Szedegetek, ezt, azt a fiamnak . . . Kel) a fiamnak . . . " Ismeri a fiamat? . . . Tőle jön? . . . Mit üzen nekem? Tudja, minden idegentől üzen... A múltkor küldött egy kiflit. . . Csak pocsékolja a pénzét, van nekem ennivalóm. Ha jaj, van nekem . . minek pocsékolja a pénzét . . . Megtudtam, hogy a szerencsétlen asszony néhány évi házasság után, egészen fiatalon megözvegyült. Házasságukból egy fíúgyetek maradt. Állítólag nagyon szép asszony volt, igyekvő, takarékos. Akadt volna férjnek való nem is egy, de ö nem akart mostohát a fiának. Egyedül vállalta a felnevelését és a kitanittatását. Mindent elkövetett, hogy o fia vigye valamire. Bányamérnök lett és Ostravóra került. Állítólag rossz társaságba keveredett, teljesen lezüilött, s a végén embert ölt. Halálra ítélték, nemsokára rá ki is végezték. — Rágyújtsz? . . . Tessék! Tudod, fiam, ahogy mennek az évek és öregszik az ember, egyre jobban fél a magánytól, az egyedülléttől. Hazudik, aki az ellenkezőjét állítja. Én is félek, nem szégyellem bevallani... Én rád számítottam, benned reménykedtem. Gondoltam, ha végzel és elhelyezkedsz. előbb-utóbb csak megnősülsz, aztán majd jönnek az unokák: kettő, három, talán négy is . .. és okkor én már nem leszek egyedül. Abban reménykedtem, nem is ' reménykedés volt az, hanem álmodozás, hogy az unokáimmal majd újra élem a gyerekkorom, olyan gyerekkort, mint amilyent akkor kívántam magamnak, s hogy velük örülök, velük szárnyalok, velük járom a mesék csodálatos világát . . . Abban reménykedtem, hogy majd nekik adok meg mindent, amit neked nem adhattam meg, s hogy majd tőlük megkapok mindent, amit tőled nem kaphattam meg. Most, a történtek után miben reménykedhetek, fiam? Most persze azt hiheted, hogy én egy vénülő, szentimentális kujon vagyok, mindamellett önző féreg, aki még most is. ebben a helyzetben, magamat sajnálom és nem téged. Mindegy, hogy mit hiszel, a lényeg az, hogy megöltél bennem mindent. Mindent megöltél bennem, fiam, ami értelmet adhat még az életemnek . . . Számukat sem tudom, hányán álltak rajtam bosszút életemben. De miért? Miért?. . . Ügy érzem, én mindig és mindenkinek jót, csakis jót akartam. Mindig hittem és bíztam az emberek ben, még akkor is. ha olykor-olykor megbántottak és bemocskoltak. Ha eszembe jut, honnan indultam és hová értem, tulajdonképpen elégedettnek és boldognak kellene lennem . . . Tanító voltam. Száz meg száz gyereket oktat Iára, neveltem. Százakat indítottam el az útjukon, s meggyőződésem, hogy mindegyiknek adtam valamit útravalóul. Csak neked nem adhattam semmit. Éurcsa játéka, keserű iróniája a sorsnak . . . Újságíróként is mindig korunkat s a benne élő embert igyekeztem szolgálni. Az emberi törekvések és magatartások szép, tiszta példázatával próbáltam hatni az olvasóra. Mindig meggyőződésből, egyenes, tiszta, őszinte szándékkal. Egyedül csak veled nem bírtam, csak veled nem boldogultam ... Ezek után csoda-e, ha megrendült a hitem és a bizalmam, ha összekuszálódott és összezavarodott bennem minden s olyan üres lettem, mint a szégyenlős koldus tarisznyája? .. . És felesleges . . . Ha most, ebben a percben végiggondolom az életem és felteszem a kérdést, hogy mit tettem, mit csináltam, azt kell rá válaszolnom, hogy tulajdonképpen semmit. . . Olyan vagyok, olyan lettem, mint hóban a lábnyom, amit elmos és magával visz a tavaszi olvadás .. . Mindezek után van-e, lehet-e jogom az emberek bizalmára?... Lehet-e bátorságom tollat fogni a kezembe és újra meg újra félrevezetni az olvasókat? . . . Ügy érzem, nem, mert belső meggyőződés nélkül nem lehet hitele a kimondott vagy a leírt szónak. Mit mondjak, mit mondhatok még neked?... Elismerem: a bosszúd teljes sikerrel járt. Igen. Elismerem: ha ez kielégít és megnyugtat, de azt is hozzá kell fűznöm, hogy engem soha nem fog megnyugtatni, soha nem fogom megérteni és igazolni szörnyű tettednek az okát. . . Mert ölni lehet önvédelemből. hirtelen fellobbaná haragból, lehet a háborúkban, amibe beletökik az embert, mint vágóhídra az állatot, de előre megtervezetten, elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan indokból.. . nem tudom, képtelen vagyok felfogni és megérteni ... Hiszen annyi szépség van az életben, annyi lehetőség és annyi megvalósításra váró feladat, amiért érdemes gürcölni, anynyi szépet és jót tehet az ember az emberért. hogy kimondhatatlan . . . Mosolyogsz? ■ . . Igen. fiam, az emberért. Azokért is, akik tévútra sodródnak, és azokért is, akik nemes célokért küzdenek, mert nekik is szükségük van a támogatásra, a biztatásra és az elismerésre. En a magam részéről befejeztem, több mondanivalóm nincs . most rajtad a sor, fiam . . . A fiú maga elé meredő szemmel hallgatott egy ideig, aztán kifejezéstelen arccal felállt: — Elmehetek? - kérdezte tompa, színtelen hangon. — Ennyi az egész? - nézett Szönyi Gábor a fiára rettenetes fájdalommal és csalódással a szivében. — Ennyi . . . Úgy koppant az apa dobhártyájához a szó, mint a botütés. — Valóban nincs más mondanivalód?! — Nincs. — Hát akkor... elmehetsz ... A fiú hanyag mozdulattal elfordult az apjától és az őr elé tartotta a két kezét. Csattant a bilincs, majd néhány lépés után becsukódott mögöttük az ajtó. Szőnyi Gábor magába roskadva ült a helyén. Percek vagy órák múltak-e el, nem tudta, nem érzékelte. Mintha megállt volna az idő, mintha megszűnt volna körülötte az élet. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor az ügyész barátja vállára tette a kezét. — Fel a lejjel, öreg fiú — mondta biztatóan. Hangjából az együttérzés melegsége bújt elő. — Mit tehetek érted? — Semmit... Azt hiszem, semmit. . . Szőnyi Gábor felállt. Mintha éveket öregedett volna ez alatt a néhány óra alatt. — Még egyszer köszönöm, hogy lehetővé tetted ... — mondta az ügyésznek. - A viszontlátásra, szervusz! Kézfogás után az ügyész az ajtóig kísérte. Alvajáróként szedte a lábát lefelé a lépcsőn. Rettenetes fájdalom és keserűség fojtogatta. Ügy érezte, hogy minden reményét és erejét a barátja irodájában hagyta, hogy kifosztották. Kiérve a komor épületből, tétován megállt a járda közepén. Hát most merre, hová?... Haza, a lakásba?... Ahol mindenhez a fia emléke fűződik? Reggel, amikor idefelé jött, még tele volt reménykedéssel és bizakodással. Az álom és a valóság között valami foghatatlan csoda lebegett, mint nyári mezők felett a délibáb. Abban bízott, abban reménykedett, mint ahogy a halálos beteg is reménykedik az utolsó pillanatig. Az utolsó pillanat elmúlt, a délibáb színei széthulltak és megfeketedtek. Mi jöhet még ezek után? Lassan elindult a városközpont felé. Június közepe volt. Derült az ég, körülötte minden csupa fényben fürdött, az ö agyában és lelkében koromsötét éjszaka volt. Vánszorgott a járdán, mint a beteg vagy mint a részeg. A járókelők közül néhányon megvetették, mások megmosolyogták . . . Nem és nem bírt szabadulni a fia kifejezéstelen arcától, bárhová nézett, őt látta: ö tekintett fel rá a járda közepéből, a falakról, ö nézett ki a kirakatokból, mindenünnen . . . Csak egy icipici jelét adta volna annak, hogy megértette őt és hogy megbánta a szörnyű tettét. Hogy tudta volno biztatni! Hitet, lelket öntött vol na belé: hiszen fiatal még, úgyszólván előtte az egész élet, még nincs minden veszve, hiszen ha kiszabadul, újra kezdheti, várná, segítené, támogatná, hogy újra talpra állhosson . . . Nem szólt semmit. Még orra sem méltatta, hogy elköszönjön: „Isten veled, apa, ne haragudj rám, nem így gondoltam . . ." Beért a városközpontba. A megszokott, az ezerszer látott kép fogadta: hömpölygött az emberáradat, autók suhantak el mellette, villamosok csilingeltek, egyszóval pezsgett, forrt az élet . . . Az egyik talponállóban megivott féldeci konyakot. Alig tudta szájához emelni a poharat, annyira remegett a keze. Roncs lettem, állapította meg keserűen, egy hasznavehetetlen roncs. Kilépett a talponállóból, rágyújtott egy cigarettára. Innen is, onnan is meglökték a siető emberek. Lelépett a járdáról és elindult az úttest közepe felé. Egy autós hirtelen lefékezett előtte, s kihajolva az ablakon jól legorombitotta, hogy nem tud magára vigyázni. De Szőnyi Gábor nem törődött vele, akkor már tudta,-hiszen eldöntötte magában, hová, mifelé megy, s mit akar. Eldobta a félig szívott cigarettáját és egy robogó villamos elé lépett. Hiába csikorogtak a fékek, s hiába állt meg a villamos nagy zöttyenéssel, késő volt . . . Egy középkorú nő eszelősen felsikoltott, egy másik felzokogott szörnyülködésében. miközben nagy tömeg csődült össze a szerencsétlenség színhelyén. Jöttek a mentők és elszállították a holttestet, majd a szolgáltató vállalat emberei felmosták az utca kövét és mintegy lél óra múlva újra megindult a forgalom. Mintha mi sem történt volna . . . mert az élet ment... és megy tovább . . . (vége) 10
