A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-01 / 48. szám
VITA X. Maga hivott? Y: Alt kérdezi, meghiztam-e? (Egy utcai beszélgetésből) Az abszurd drámákban szokott jelenség, hogy a szereplők nem értik egymást, félrehallják a másik szavait, vagy rá se bagóznak, miről beszél a társuk, mondják-mondják a maguk rögeszmés szövegét. S a Hét költészeti vitájának figyelemmel követése közben gyakran az az érzésem támadt, hogy némely közzétett hozzászólásnak is az abszurd színpad a mintája. Bármely vita csak úgy hasznos, hogy a szemben álló felek értik egymást; eltéríthet célunktól a nyegleség, a pontatlan szóhasználat, a közhelyekkel való rágógumizás, a más véleményen állók befeketítése — nem duzzasztóm tovább e mostani „vita“ szellemére is ráolvasható bűnlajstromot, inkább beszéltetem magukat a leírt mondatokat, a tényeket. Van költészetünk/ — bizonygatja örömmel a Jelenlét című költészeti antológia előszava. Nos, ezt a tényt Balia Kálmán sem vonja kétségbe, kérdéseit nem líránk (ie)tagadásáért veti papírra. Cikkéből az derül ki, ja: Balia értődöttségből beszél -(Az antológia címmé emelt „jelenlét" is bizonyítja az előzőekben elmondott önigazolási komplexusainkat: Igen, jelen vagyunk. Tessenek már ránk figyelni!). S ugyanígy alaptalan az a vitaindító elleni súlyos vád is, hogy „a közösségi lírát teljes egészében elutasítja". Varga Erzsébet — akitől e mondatot idézem — bizonyára más írást olvasott mint én, mert Balia dolgozatában szó sem esik a „közösségi líra" elutasításáról. Csupán csak arról, hogy „létkérdést Európában nem lehet közösségileg kifejezni, minthogy átélni sem". Balia tehát nem a „közösségi líráról" beszél mint formáról, hanem egy — neki nem tetsző — szemléleti módszerről, s e módszer alkalmazásáról. S ezt a két fogalmat nem szerencsés dolog összekeverni. Továbbá: erősen kételkedem a „közösségi líra" fogalmának pontosságában. Inkább politikai vagy közéleti költészetről beszélnék, mert ezek a fogalmak egyértelműbben fejezik ki a Varga Erzsébet által minőségi kategóriaként használt líraeszmény lényegét. (Itt jegyzem meg, hogy Petőfi szerelmes verseiben — amelyek nem értéktelenebbek politikai („közösségi") dalainál — sem a „nép nevében" szól, hanem nagyon is önző mód saját nevében és érdekében. S hogy mindvégig ,,a nép művészi formakincsét". — fuj, de ronda összehogy más-más államszervezetben (országban) keletkezik a vajdasági, ismét másban az erdélyi magyar irodalom stb. Az indoklás abszurditását történelmi példával mutatom meg. Irodalomtörténetünk (tudtommal) nem három fejezetben tágyalja a XVI. és XVII. századbeli magyarság irodalmát, noha Erdélyt, a Felvidéket vagy a törökök uralta Belső Magyarországot és Dunántúlt katonai-közigazgatási határok választották egymástól. Pázmányt , és Bethlen Miklóst eszerint azért kellene külön tárgyalnunk, mert az egyikük felvidéki, másikuk erdélyi honos volt. (A tényleges különbség köztük nem más-más ,,helyi"-ségük.) Koncsol László még erősebben, határozottabban érvel. Szerinte „aki a nemzetiségi kultúra autonóm voltát vonja kétségbe, a nemzetiség létét tagadja". Koncsol elfelejtette jelezni, hogy sommázása pusztán elméleti, vagy gyokorlati-e. Mert ha ez utóbbi, van hozzá egy-két szavam nekem is. Unalomig ismételgetik esztétáink, így álmunkból fölriasztva is tudjuk, hogy a kultúra felépítmény. S csupán önálló (autonóm) alapra épülhet autonóm kultúra. Valljuk be — és önáltatás nélkül — nemzetiségi létünk autonomitása igencsak kérdéses. Tőzsér Árpád egyik interjúmondatát idézve: „A nemzetiségi sorsba szorult nemzettöredék — akár tetszik, akár nem — a nemzet fejlettségének egy hogy inkább költészetünk helye, helyzete érdekli őt, s amelynek megítélésében már eddig is rengeteg kárt okozott a viszonyítási alapok nélküli kritizálás vagy a csupán „helyi hagyományokat" közvetlen mintának tartó szemlélet, a „kicsi de miénk" államhatárig érő horizontja. S ha Balia kérdései kicsit erősebben fogalmazódtak a nálunk szokásosnál, nyilván azért, hogy a belterjes kritikai szemlélet, az önelégültség ne ülje meg még erősebben literatúránkat. S melyik becsületes gondolkodót nem zavarja, hogy folyton önmagunkhoz mérjük magunkat? Ez a belterjes, háztáji líratörténet Győryt, Földes Sándort állítja elénk közvetlen példaképének (ugyanis megvan az az előnyük Kosztolányival, Babitscsal és József Attilával szemben, hogy ők helyi, „nemzetiségi" hagyományok). A viszonyítási pontok nélküli „kisebbségi" vitázni is csak hátrálva tud: folyton önmaga létét igazolja, a nemzetiségi élet és kultúra jogosságát, törvényszerűségét, nagyszerűségét (embere válogatja, ki melyiket), ahelyett, hogy a magyar és európai irodalom viszonylataiban mérné föl helyünket, helyzetünket. Balia a megfelelő fogalmak keresése közben beleütközik néhány használhatatlanná vált társadalmi vagy irodalmi „bölcsességbe", sokat forgalmazott közhelybe, s jogos eréllyel löki félre őket. A vitacikknek álcázott monológok egy része ezt nem veszi észre (vagy nem is akarja észrevenni) s továbbra is abszolút értékűnek tartja a vitaindítóban már detronizált fogalmakat. A Jelenlét antológiát és líránkat megrecenzáló cikk szerzőjének tehát ezernyi oka volt, hogy a „magától értetődőnek, természetesnek" tartott dolgokról (Fonod) elmondja, menynyire nem természetesek, s főleg nem „maguktól" értetődőek, s hogy a lépten-nyomon alkalmazott fogalmaink legtöbbször bizony nem hitelesek. Ezért kissé sértő Sidó Zoltán gyanúsítása, aki úgy láttétel! — használta-e? Jambusait, trocheusait, történelmi, társadalmi ismereteit nyilván nem a népdaltól tanulta, s főleg nem a XIX. századi romantikus értelemben vett ,,nép"-től.) Mielőtt azonban magukra a véleményekre, azaz hoay az indoklásokra térnék, idézek József Attila egy művészetbölcseleti tanulmányából, az 1931-es Irodalom és szocializmusból. Az irodalom „az a művészet, amelynek anyaga a nyelv (...) s mindenek előtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden művészetet kötnek anyagá.nak törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkábbá, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz: a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja vagy elfogadja. Tehált a nyelv minőségéből adódik, az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében 'kapják meg az egyes irodalmak nemzetiséai különös mivoltukat. fgy más anyaggal, dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy az anyagból irodalmat csináljanak, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kejl megmintázniok." A szocialista politikai irányítású romániai, jugoszláviai, magyarországi vagy csehszlovákiai társadalmak között nyilván semmilyen lényeges különbség nincs. S mivel e nemzetiségi magyar irodalmak anyaga („a nyelv") közös, közös és egységes a magyar irodalom is. Hiszen magyar köznyelv is csak egy létezik; északon, délen vagy keleten élő, nemzeti vagy nemzetiségi sorban verselő és olvasó magyarokra egyaránt érvényes. Ezek után talán hajoljunk közelebb irodalmunk (sőt: kultúránk) „önállóságát“ bizonygató nézetekhez. Varga Erzsébet szerint a nemzetiségi magyar irodalmak önállóságát az indokolja, korábbi fokát konzerválja. Ha a nemzetiség ezzel az »adottságával« képes szembenézni, akkor lassan araszolva túlléphet rajta; ha nem, akkor jön a Győry-féle »hirdettünk többet, mint magunk«." Vagyis a moralizálás. Azt hiszem, Koncsol sem szeretne beöltözni a moralizáló szerepébe és a „hirdetésnél" is nyilván többet akar, hiszen elemző, analizáló esszéírónak ismerjük őt. A Koncsol-féle autonómiának nem az „elmélete" érdekel, hanem a problémája; a jelene. Mivel Koncsol „elméletet" ír, azért szól olyan keveset az autonómnak nevezett nemzetiségi kultúra (s következésképpen: az alap) minőségéről. Én éppen fejlettségi — minőségi — szempontból kételkedem nemzetiségi kultúránk „önállóságában". Többen vádolták Ballát azzal, hogy nem ír eléggé egyértelműen, szabatosan, világósan. Volt olyan hozzászóló is, aki az általa értelmetlennek tartott mondatokkal, kifejezésekkel „vitázott". Egri Viktor — közel hatvan év írói, fogalmazói múlttal a háta mögött — így támad: Balia „Bábi Tibor költészetét nem mai szemmel ítéli meg, hanem az ötvenes évek szempontjai szerint". Eszerint más szempontjai vannak az ötvenes éveknek s megint mások a hetveneseknek. Ezt kétlem, mert ilyen általános (mondjuk évtizedenként változó) szempontok nem léteznek. Vagy az idézet talán csak azt jelentené, hogy a recenzens Bábinak csupán az ötvenes években írt verseit veszi fiqyelembe, s nem pedig az utóbbi időben írtakat? Fényt, világosságot — Egritől is! Ugyancsak Egri tollából futott ki az a téveszme, amit irodalomtörténészeink némelyike is terjeszt, s ami elterjedtsége ellenére is fából vaskarika. Hogy ha „két világháború közti költészetünket kivált formai tekintetben nem is mérhetjük össze József Attila, Radnóti Miklós vagy Illyés Gyula lírájával, eszmei mondanivalója felett azonban nem térhetünk napirendre egy kézlegyintéssel“. E homályosfan óvatos) mondatot egy kissé élesebbre veszem: Az első köztársaság lírája formai tekintetben ugyan gyöngébb a magyar irodalom átlagánál, eszmeisége, tartalma azonban (mindezek ellenére is) értékelendő. Minden jófejű gimnazista tudja, hogy formát és tartalmat lehetetlen egymástól elválasztani; s azt is, hogy a „mondanivaló" is (belső) forma; önmagában nem minősít. A forma tartalom nélkül — absztrakció. Esztétikai pontatlanságra utal cikkírónknak az a további megállapítása is, hogy „Rácz formai tekintetben legjobb költőnk". Egri nyilván más iskolában tanulta a tartalom elméletét s megint másikban a formáét. (A birtokosrag — költőnk — azt jelzi, hogy a meghatározás írója befelé viszonyít, „családon" — „határon" — belül értékel; mert Rácz a miénk csehszlovákiai magyaroké.) A formát csak alkalmazása minősíti (csak a konkrét forma jó vagy rossz), ha egy költő versei formailag legjobbak, következésképpen tartalmuk is az, vagyis Egri szerint a (csehszlovákiai) magyar irodalomban Rácz „szemléleti világegésze" a legtökéletesebb. Ez lírájának másodlagos jegyeit, kliséit, nyugatos reminiszcenciáit tekintve aligha fogadható el. A fogalomzavarok, a végig nem gon dőlt mondatok teljes felsorolására, elemzésére legalább nyolcszor—tízszer annyi hely kellene, amennyit egy hetilap terjedelméből vitacikkre föláldozhat. Ezért ide most csupán néhány ritka csodabogarat gombostűznek föl. Sidóét például, aki „elkötelezett igazságáról ír. Vajon van-e olyan igazság, amit kimondva nem kötelezzük el (valahová) magunkat? S mit ért ő azon a bizonyos „igazságon", amibe beletartozik nemzetiségi létünk is? Kimagasló eredményekről ír (eredményeinkről — általánosan), s nem tudom milyen eredményeink a kimagaslóak, s mihez — cseh, szlovák, magyarországi eredményekhez —- mérve azok?! Sidó lelkes kultúrmunkás, megértem, hogy hevülete olykor* elragadja őt. A mellébeszéléseit azonban nem értem. Balia írásában ugyanis egyáltalán nem javasolja költőinknek miről ne írjanak, s főleg nem azt, hogy miről írjanak. (Az ő kritikusi módszere ugyanis — csak a vak nem látja — nem téma-, hanem esztétikumközpontú!) Ezért becsületet sért Sidónak az a ráfogása, hogy Balia talán azt szeretné, hogy költőink a semmiről „fecsegjenek". S a következő bekezdésben már — illogikuson — a „semmiről fecsegő" verseket csepüli (úgy általában). Igen ám, de így nem Ballával vitázik, hanem önmaga képzeteivel. S végül még egy vádra felelnék, nem annyira a vitaindító személyének, hanem az igazságnak védelmében. Varga Erzsébet szerint Balia „el akarja határolni irodalmunkat a csehszlovákiai magyar valóságtól". A példának felhozott Tőzsér-versek esetében Balia követelménye az, hogy a „nem szemléleti világegész" (József Attila kifejezése) „szemléleti világegésszé" alakuljon, vagyis a valóság (élménye) esztétikummá. Az „eszmék" tudniillik nem szemléleti jellegűek; versbe kerülve meg kell változniok: szemléletivé, képivé, totálissá alakulnak. Balia szerint azok a Tőzsér-versek a jobbak, teljesebbek, amikben a költő „gondolatai" (s érzelmei) nem válnak eszmévé, hanem „érintkeznek a valósággal". Balia az ellen az ' álvalóság (álmodott lét) ellen szól, ami csupán moralizáló „vitázóink" képzeletében létezik — s csalják vele önmagukat és hiszékeny olvasóikat. VARGA IMRE * fn Két v. több személy szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére ** lat (e; vita) élet 14
