A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-17 / 46. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK SZÍNHÁZ ... és három lánya volt Mármint Kráľ úrnak, a nyugdíjazás határán álló, becsületes munkában megőszült, özvegy pékmesternek. Csakhogy mit tegyen szegény lélek, ha folytan-folyvást útban áll önző lányainak és idős napjaira újranősülni sem kíván egy régebbi szerelmével, Ernával? Mit tegyen, ha az élet kisebbnagyobb megpróbáltatásai ellenére még maradt benne annyi tisztesség, hogy megpróbáljon a saját lábain állva új életet kezdeni? Természetesen, elsősorban a lányaival igyekszik szót érteni, aztán a péküzem vezetőivel; és amikor mindenütt süket fülekre talál, hát annyira fölizgatja magát, hogy hirtelen indulatában infarktust kap. Gyógyulása után fogja a motyóját és odébbáll: a helyzet megalázó volta ellenére is inkább albérletbe kíván költözni . . . De mint később kiderül, ez sem bizonyul valami jó ötletnek. Egyrészt azért, mert tettetett akaratereje ellenére sem tud gyökeret verni a számára új környezetben; másrészt pedig Bárót, a legkisebb lányát egy gyerekkel a nyakán pácban hagyja a férje, úgyhogy egyszerre szüksége van az apjára. Igen1 ám, csakhogy ekkor újra kiderül, amit az eddig elmondottak alapján nem nehéz kitalálni: az apának és lányának merőben különbözőek az életről alkotott nézeteik. Mindezek után a nézőben (és most már talán az olvasóban is) fölmerül egy további kérdés: lehet-e egy ilyen összekuszált cselekményből és ennyire kis teherbírású alaphelyzetből érvényes drámai produkciót teremteni, illetőleg színpadra állítani? A bratislavai Új Színpad prózai társulatának előadása azt bizonyítja, hogy nem. Nem, mert Véra Eliášková drámája valóban igénytelenül gyengére kerekedett, hiányzik belőle a szikra, az ötlet, így — sajnos — nem ad leleményes, szellemes, hatásosan mondható s hitelesen eljátszható színpadi szöveget sem. Ennek megfelelően a rendező (Oto Ka' tusa) csak helyenként tud valamit is kezdeni a darabbal és a színészek nemkevésbé: legföljebb egy-két fölvillanásuk van, különben tehetetlenül vergődnek a száraz szöveggel. Mindez a már fent említett nem et bizonyítja. Igaz, megpróbálkozni lehet ugyan egy ilyen darab műsorra tűzésével is — megnézni viszont már nem kell mindenáron. Persze, bemutatni sem. (miklósi) KIÁLLÍTÁS * ígéretes tehetségek bemutatkozása A Szenei Molnár Albert napok eseménysorozata keretében rendezte meg a CSEMADOK Bratislava-vidéki járási Bizottsága, a CSEMADOK szenei (Senec) helyi szervezete és a városi művelődési központ négy szenei helyi szervezete és a városi művelődési központ négy fiatal, pályája kezdetén álló alkotó kiállítását. Dalán György, Mikus Balázs festők, Fodor Katalin és Szabó József grafikusok kiállított alkotásai a nézetek és elképzelések sokrétűségét tükrözik, a kiállítók útkeresését dokumentálják. ' Nagyon nehéz a kritikus dolga, ha fiatal, a festészet és a grafika mesterségének műhelytitkaival még csak most ismerkedő művészek alkotásairól kell véleményt nyilvánítania. Elemezni a kifejezés eszközeit, a választott motívumokat, a színhasználatot, az ecsetkezelést vagy pár képnél megítélni az alkotó kiindulásának eszmei-tartalmi vonatkozásait, ez egy kimerítő bírálatnál elengedhetetlen, de egy rövid kiállítás-ismertetésben talán kevésbé célravezető lenne. Ezért megpróbálom pár mondatban összefoglalni a tárlaton szereplő munkák közös vonásait, j az alkotók kiindulási alapját. Dolán György portréi és csendéletei, Fodor Katalin tájmotívumú monotípiái, Mikus Efalázs „civilizációs" témájú alkotásai és tájábrázolásai, Szabó József balladikus hangvételű grafikái az alkotók szerteágazó érdeklődését tanúsítják. Kölcsönösen hatnak és eiőforaulnak alkotásaik között expresszívdramatikus, intim vagy hangulat kompozíciók, sőt a kiállított képek némelyike nem mentes a dekorativizmustól sem. Témáik között békességben megfér a tájábrázolás, a csendélet, a civilizációs motívum a balladák hőseinek felelevenítésével, de mindegyikük közös célja a néző bevonása az alkotó folyamatba. Motívumaikat egyéni képzőművészeti eszközökkel próbálják ábrázolni, saját szépségideáljukat, a harmóniáról alkotott elképzeléseiket fejezik ki. És ha némelyiküknél a mester, az iskola hatását véljük is felfedezni, ez úgy hiszem törvényszerű velejárója a művészszé érés buktatókkal teli, korántsem könnyű útjának. Dolán György, Fcdor Katalin, Mikus Balázs és Szabó József — ahogy azt a kiállított alkotásokból a nézők is megítélhetik — ígéretes tehetségek. Hegy a mesterségbeli tudás megszerzése, vagy a tanulmányok befejezése után hogyan indulnak el, milyen utat választanak, azt a jövő dönti el. Mi csak remélhetjük, hogy megtalálják alkotásaik igaz célját, értelmét, azt a művészi eszményt, aminek csak az emberi háttér adhat hitelt. Nagy Kornélia KÖNYV Még nem késő! (leküzdhető-e a szívinfarktus?) Igencsak izgalmas és idegesítő olvasmányt adott kezembe dr. Hoffmann Artúr, aki a fenti kettős címmel neves orvosok egészségvédő dolgozatait gyűjtötte kötetbe. S amint a könyvecske vége felé közeledtem, egyre idegesebben gyújtva cigarettáról cigarettára, mindinkább tudatosodott bennem a felismerés, hogy eleve reménytelen eset vagyok. Hogy az orvostudomány „gyönyörű" szakkifejezését használjam, a „rizikó-személyiségek" közé tartozom; ülő foglalkozást végzek, keveset mozgok, alvásra sose jut elég időm, a munkám egyre csak szaporodik, a környezetem erős dohányosként ismer, nem vetek meg semmilyen sör-, bor- vagy pálinkafajtát, imádom a zsíros, és erősen fűszerezett ételeket, vastagszik a tokám, nőttön nő a pocakom, életem egyáltalán nem mondható sem kiegyensúlyozottnak, sem nyugodtnak, nem tud kielégíteni semmi, a legapróbb apróságok is felingerelnek — szóval: nem kis esélyem van a szívinfarktusra. De hát mit tehetnék? Változtassak foglalkozást? Reggelenként fussam (körbe a lakótelepet? Vajon lehet-e mostanság — minden gondot s munkát feledve — eleget és rendesen aludni? Szokjam le a dohányzásról? Diétázzak? Ne törjem magam az élet apró-cseprő dolgai miatt? Avagy szülessek újjá? Na nem, ez nem megy. „Az élet a legveszélyesebb betegség. Aki él, az meghal" — nyugtatgatom magam a lengyel Stanislaw Jerzy Leccel. Am azért mégiscsak lehet valami Hoffmann Artúr, Gyárfás Iván, Pogátsa Gábor, Török Eszter, Frenkl Róbert és Czeizel Endre doktorok fejtegetéseiben, tanácsaiban. S talán valóban nem ártana mielőbb elgondolkodnom azon, hogy vajon hogyan is kellene élnem az általuk jóhiszeműen elém tárt tudnivalók birtokában. Addig pedig, amíg nem sikerül jó útra térnem, tanácsos lesz elolvastatnom kis könyvecskéjüket a feleségemmel, ismerős és ismeretlen embertársaimmal, hogy tudják, mi az azonnali teendőjük, ha netalántán őmellettük törne rám a szaporodó éveimmel együtt a szívemben növekvő infarktus. Mert ez a könyvecske szerencsére nemcsak engem figyelmeztet arra, hogyan kellene élnem, hanem őket is, hogy mit kell rögvest tenniük, ha a szívem egyszer majd felmondja a szolgálatot, mivelhogy nem tudtam úgy élni, ahogyan kellett volna. (tóth I.) Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Minden út Rómába vezet. E híres-neves mondásnak története van. A Forum Romanumon, Saturnus isten ma már romos szentélye mellett van egy kis oszloptöredék. A Miliarium Aureum, a 0. kilométerkőnek egy megmaradt része. Ettől, majd később az ősi városfalaktól számolták római mérföldeken a távolságot. Hadd lássa minden világfi: az út Rómából indul és ide is vezet vissza! Nemcsak a hatalom fél Európa felett, de az utak is Róma kezében vannak. A ma is működő ókori római vízvezeték mellett méltán híresek a rómaiak által épített utak is, amelyek tökéletessége a mai aszfaltútokéval vetekedhetett volna. A még megmaradt Via Appia is ezt bizonyítja. Pontos, gondos, szép munka. Ot, amely csábított az utazásra. Kereskedőket és méltóságokat, papokat és koldus vándorokat. Kit gyalog, kit hintán, kit lóháton. A jó utak Róma számára a hatalmat is jelentették. A békét, a háborút, a művészetet. Áruk és „gondolatok, eszmék" vándoroltak az utakon. Mert a rómaiak nemcsak hadászati szempontokból tartották fontosnak a jólmegépített utakat, de szellemi értékük is volt. Felbecsülhetetlen. Népek mozgását tették lehetővé ezek az utak. Igaz, véres, kegyetlen háborúknak is „alapkövet" biztosítottak. Hogyan utaztak a régi rómaiak? Jól, rosszul, de ami a legfontosabb: utaz lak. Tanulni indultak útnak, kereskedni, világot látni, hódítani. Alexandriába és göröghonba; északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. A hajózástól mindig idegenkedtek, de tőlük származik a másik híres mondás is: Hajózni kell! Hajózni, utazni kell! Hogy hogyan, lényegében mindegy. Autósztrádákon gyors kocsikkal, repülővel vagy hajóval? — nem ez a lényeg. Hanem az út, az utazás! Még az olyan út is, amely nem Rómából indul és nem is oda vezet vissza I — zolezer— Elsősorban homokos tengerparton használható ez a - kedvező széljárás esetén 70-80 kilométeres óránkénti sebességgel is száguldó - háromkerekű vitorlás. A nyáron hivatalba lépett új finn kor mány feje, Mauno Koivisto miniszterelnök szaunát épít hétvégi telkén. 8
