A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
Olvasótáborok és rendhagyó irodalomórák címmel jelent meg a Hét 25. számában Varga Imre cikke, mellyel ismert költőnk bekapcsolódik ez immár mozgalommá terebélyesedett magyarországi közművelődési kísérlet hazai viszonylatokban történő meghonosításának folyamatába. Egy olyan folyamatba, melynek kezdete körülbelül a hetvenes évek közepére nyúlik vissza, amikor nálunk is, úgyanúgy, mint Magyarországon, egyre többen kezdtük figyelemmel kísérni e fiatal írók kezdeményezéséből indult kísérletezés eredményeit, s amelyet ma már az a tény is jellemez, hogy — túl az ismeret- és tapasztalatgyűjtésen, beszélgetéseken, tervezgetéseken és vitákon - létrejött az első csehszlovákiai olvasótábor. Ma még nem tudom pontosan megmondani, jövőre hány fecske csatlakozik az elsőhöz, habár hiszem és remélem, hogy számuk megközelíti majd az ötöt, de azt tudom, hogy a (leendő) résztvevők, szervezők és táborok érdekében tisztáznunk kell néhány dolgot. Varga Imre, idézett cikkében, az olvasótáborok irodalomnépszerűsítő és olvasóvánevelő funkcióját emeli ki, megpróbálván rámutatni a hagyományos iskolai oktatás ellentmondásaira, hiányosságaira, hibáira (tanításközpontúság, a képzőművészeti és zenei nevelés hiánya, egytankönyvűség stb.). Nem vagyok biztos benne, mennyire általánosítható egyéni véleményem, melynek kialakulását — többek között - néhány ide vágó dokumentum áttanulmányozására és kétszeri táborozás tapasztalataira vezethetném vissza, de azt hiszem, ebben az esetben is az említett két részfeladat ecsetelése közben kevés nyomatékot kaptak a lényegesebb kérdések, problémák. Mert egy ilyen táborban elsősorban nem az olvasásról, irodalomról van szó; nem egy írót vagy művének hősét próbáljuk itt megismerni és megismertetni, megérteni és megértetni, hanem önmagunkat, egymást, embertársainkat, a világot. Ám nemcsak megérteni, de meg is változtatni. Egy-egy verset vagy elbeszélést, esetleg más művészi vagy tudományos alkotást, jól fel lehet használni a közös gondolkodások elindításához is. melyek folyamatában nem azt próbáljuk megtudni, mit akar az író nekem mondani, hanem ezen túl, hogy mit akarok én az írónak, nektek, a világnak üzenni. Az olvasótábor nem ismeret-, tudás-, olvasás-, iskola-, család-, közösségpótló intézmény, nem „pótmegoldás", sokkal inkább egy olyan közművelődési, szociálpszichológiai kísérlet, mely a személyiség formálásának új útjait hivatott keresni. A legjobb táborok esetében a szó szoros értelmében vett intenzív művelődésről beszélhetünk. Ez többnyire arra épül, amit a résztvevő fiatalok már tudnak, életük során tapasztaltak; ami őket lelkesíti vagy bosszantja. Az itt elhangzó beszélgetésekben, vallomásokban már benne foglaltatik nemcsak az, hogy ki vagyok én, hol az én helyem a világban - habár ez is fontos —, de az is, hogy miért vagyok én olyan, amilyen vagyok, ki lehetnék, milyen módon jobbíthatnám saját magam, a világot, amelynek alkotója vagyok? Többféle jelzővel illették már az olvasótáborokat: egyesek a demokrácia iskolájának, a társadalmi élet edzőpályájának, életmódkísérlétnek nevezték; mások az anarchia iskoláját, az önkényes manipuláció terepét látták (vélték) megvalósulni benne. Személy szerint úgy érzem, az olvasótáborok egyik jellemző vonása — melynek talán nagy népszerűségüket is köszönhetik — az itt megnyilvánuló őszinteség, nyíltság és nyitottság. A hazai tábor egyik tizenhét éves résztvevője mondotta: „Néha azt hiszem, hogy ólom az egész, hogy mi itt most egy más bolygón vagyunk. Sokszor kételkedtem már abban, hogy én valaki vagyok; szóval, hogy nem vagyok felesleges. Kétszer öngyilkos is akartam már lenni. Most meg azt akarjátok megtudni, ki vagyok én; azt mondjátok, fontos az én véleményem is. Ez komoly?" Az olvasótábor élmény, amely — az eddigi tapasztalatok szerint — a résztvevő fiatalok további életére is kihat, mégpedig társadalmilag pozitív értelemben. Szervezzünk hát olvasótáborokat? Ki, hol és hogyan? Ezekre a kérdésekre nehezen lehet egyöntetű és egyszerű választ adni. Jómagam tudom, milyen hoszszú, csaknem hároméves előkészítés, mennyi szaladgálás, vita előzte meg az első hazai tábor megnyitását. (Ez év augusztus 17. és 28. között működött a Bratislavától nem messze levő Harmónia üdülőtelepen. Résztvevői fiatal szakmunkástanulók voltak, szervezői: a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészkara Könyvtártudományi és Tudományos Tájékoztatási Tanszékének pedagógusai és hallgatói, valamint a Központ Úttörő és Ifjúsági Otthon.) Remélem, a jövőben egy-egy tábor szervezése nem fog annyi akadályba ütközni, mint az idén a mi esetünkben, s hogy ez így történjék, akár néhány tippel is szolgálhatok: 1. a tábor előkészítésének ideje legalább egy év; tehát már most tájékoztassuk a számításba jövő illetékes szerveket, intézményeket (üzem, iskola, SZISZ, szakszervezet, írószövetség, CSEMADOK stb.) szándékunkról; 2. kérésünk, tájékoztatásunk konkrét legyen; tudjuk, kitől mit akarunk; ne beszéljünk nagy általánosságokban az olvasótáborokról, hanem tervezetünket adjuk elő, s nyújtsuk át írásban; 3. a kis csoportok vezetői a tábor motorjai — ők már most próbáljanak meg egymással kapcsolatot teremteni, hogy legyen idejük a tábor koncepciójának és programjának átgondolására, kidolgozására; 4. ne az legyen kiscsoportvezető, aki az akar lenni, aki hajlandó elvállalni ezt a nehéz és fontos szerepet, hanem az, aki megfelelőnek mutatkozik erre a posztra. " A szervezők és érdeklődők számára - a magyarországi táborok szervezőivel is — további információkat és konzultációkat biztosít az említett tanszék: Katedra knihovedy a vedeckých informácii Filozofickej fakulty UK, Gondova 2, 806 01 Bratislava. Befejezésül talán még ennyit: az olvasótábor nem csodaszer, ne várjunk tőle sokat, annál többet kapunk tőle. Hogy hány fiatal találkozik majd először önmagával — ahogyan táBorunk résztvevői mondották -, hányán lesznek majd azok, akiknek a tábor utat fog jelenteni a magánytól a közösségig — az rajtunk, szervezőkön múlik. AMBRUS SÁNDOR Nagy József rajza A „LEGJOBBAN ÉRDEKELT' HOZZÁSZÓL az EGY HÓNAP - EGY KÖNYV akció javaslatához Figyelemmel kísérem a Hét valamennyi számát, s így keltette fel érdeklődésemet az a vita, amelyet Koncsol László indított el Egy hónap — egy könyv címmel. Aztán úgy gondoltam: rajtunk, rajtam a sor. Vajon mi lehet a véleménye - talán a legjobban érdekeltnek - egy gimnazistának? Azért használtam ezt a szókapcsolatot — legjobban érdekelt —, mert a hozzászólók azon vitatkoztak, hogyan lehetne a könyv szeretetét beleoltani az emberekbe, s ezt a nevelést rajtunk, diákokon kezdenék. Ez mind nagyon helyes. Viszont nem tudok egyetérteni azzal a javaslattal, hogy irodalomtanáraink tegyék kötelezővé a havonkénti könyvvásárlást. Ugyanis nem kívánhatjuk meg tőlük, hogy fogjanak kézen s vezessenek el bennünket a könyvesboltba. Viszont enélkül nagyon kevés diák fog könyvet - értékes irodalmi művet - vásárolni. Mert például egy alkalommal, amikor azt a feladatot tűztük ki az osztályban, hogy mindenkinek be kell számolnia legkedvesebb olvasmányáról, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a fiatalok zöme csak krimit olvas, kedvenc íróik Rejtő Jenő, Berkesi és Szilvási . .. Tehát a feladat mégiscsak a tanároké! De ne fogják meg a kezünket, ne vezessenek el a könyvesboltba, hanem próbáljanak az órákon több figyelmet szentelni a könyveknek is! Magyarázzák meg: ez miért szép, miért értékes, ugyanakkor miért jelentéktelen a másik; de főleg ez utóbbit! Ébresszék fel a diákokban az érdeklődést, s ne vegyék el a kedvüket a tartalmasabb könyvektől holmi kötelező olvasmányokkal! Senki ne értse félre e kétes értelmű jelző jelentését! Nem az elolvasandó könyvek értéke ellen van kifogásom. Sőt, ellenkezőleg. A kötelező olvasmányokhoz a legtöbb dióknak — éppen, mert érzi a kényszert — nem fűi a foga. Éppen ezért, ha a tanár szigorúan megköveteli a beszámolót, egy-két — leglelkiismeretesebb — diák gyötrődve elolvassa a könyvet, a többi meg sorozatban lemásolja a tartalmi kivonatot. Ha viszont a pedagógus - aki tudja, miképp kerülnek ezek az olvasónaplókba — nem fordít nagy figyelmet az egészre, sőt egyáltalán semmilyen figyelmet sem fordít rá, akkor is csak annyi történt, hogy még az az egy tanuló sem olvasta el azt a bizonyos kötelező olvasmányt s írta meg’ a tartalmi kivonatot, amelyet a többi lemásolhatna. Szerintem sokkal többet érne, ha mindenki azt írná meg az olvasónaplójában, amit valóban elolvasott. így a magyar nyelv és irodalom szakos tanár is könnyebben felmérhetné a tanulók tájékozottságát. Persze a jó könyv, az olvasás megszerettetése nem csupán irodalomtanáraink feladata lenne. Egy fizikus is olvashat novellákat, egy matematikus is szeretheti a verseket, s milyen szép befejezése lenne az órának, ha a tanár elmondaná: milyen jó könyvet olvasott, milyen szép verset talált, s ajánlaná a diákoknak is, nézzenek utána, nem bánják meg! Teljes mértékben egyetértek Varga Imrével. Szerintem nem megvetendő javaslat az olvasótáborok megrendezése; persze, ennek is csak akkor van értelme, ha az egész nem válik „hivatalos" üggyé, ha a tanárok nem büntetésből küldenek oda diákokat, hanem éppen azokat választják ki, akiknek erre szükségük van (jó vagy esetleg rossz tanulmányi átlaguk miatt), de persze itt is legjobb lenne az önkéntesség elvét alkalmazni. Nem ártana az őrsújfalusi művelődési táborhoz hasonló összejövetelek szervezése sem, bár ettől- az idén voltam ott először — az eddig hallottak alapján őszintén szólva többet vártam. Azt mondják, hogy színvonala évről évre csökken. Ez az, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Egy ilyen tábor mindig legyen üde, friss, hozzon mindig valami újat a résztvevőknek, s nem szabad, hogy unalmassá, egysíkúvá váljék. Persze ezzel nem azt mondom, hogy ez az idei egyhetes művelődési tábor semmitérő, jelentéktelen volt. Hallhattunk néhány jó előadást is, de én mégis valahogy többet vártam, tartalmasabb műsorokra számítottam. Nem tudom, mi lesz ennek a mostani vitának a sorsa, s főként az eredménye. Egyelőre vannak, akik hozzászólnak, írásuk megjelenik a lapban, s bizonyára sokan el is olvassák, remélhetőleg olyanok is, akiket elsősorban érint De félő, hogy — miként az általában lenni szokott nagy nekibuzdulásainkkal — a vita öncélúvá válik, előbb-utóbb pedig ellaposodik, a nekibuzdulás pedig hamvába hal, az ötlet nem jut el megvalósításig. Remélem, ezúttal nem így lesz, hanem összefognak s tettekké változtatják a felvetett ötletet azok, akik felelősséget éreznek az anyanyelvi kultúra ápolásáért, terjesztéséért. LISZKA GYÖRGY» GONDOLATOK AZ OLVASÓTÁBORRÓL 15
