A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-20 / 42. szám
I VITA I VAN E KÖLTÉSZETÜNK? Balia Kálmán vetette fel így a kérdést a Hét 37. számában, és mert értékelésében nem csupán arról van szó, hogy hogy beszélhetünk-e szlovákiai mogyar költészetről vagy sem, hanem mélyebb összefüggéseket is érint, biztosan válaszolni fognak az általa feltett kérdésre a költők, újságírók, de az aíjvasák és nemzetiségi kultúránk önkéntes dolgozói is. Az utóbbiak sorát szeretném gyarapítani válaszommal. Nem ismerem Bolia Kálmánt, csupán Betűvetés című verskötete és a szóbanforgó írása alapján fogalmazódott meg bennem róla az a gondolat, hogy ő valamilyen távoli bolygóról figyeli a valóságot, de azt onnan sajnos nem látja kétségtelen elméleti felkészültsége ellenére sem, mert vagy elefántcsonttoronyban lakik, vagy elvakítja az a sérelem, hogy verseit hiába kereste a Jelenlét antológiában. Ö a Jelenlétben nincs jelen. De nincs jelen valós életünkben sem, és ezért nem érti a lét és tudat dialektikájának marxista értelmezését, ezért tartja mellékesnek a lét költői vetületét. Balia Kálmán értékelő írásában több okos meglátást, lényegretapintó, hasznos észrevételt olvashatunk, de sértőnek és nagyképünek tartom a kisebbségi messianizmusról, a kisebbségi öszszetortós védelmezéséről, az illuzórikus heroizmusról és a kisebbségi hegyibeszédekről szőtt lekicsinylő gondolatait, mert hamisak. Szerzőjük a csalhatatlansóg szerepében tetszelegve fitymálja és nézi le szellemi értékeink legjavát csak azért, mert azok nemzetiségi létünket tükrözik. Miért akarja nevetségessé tenni Balia Kálmán az objektum és szubjektum viszonyának törvényszerű megnyilatkozását költészetünkben? Az élményvolóságot nem lehet kozmopolita módon félrerúgni. A költészet célja nem lehet valamiféle általában vett tudat kifejezése. Az élmény, amelyben a vers mint eszmei és esztétikai érték létrejön, nem tagadhatja meg önmagát. Ilyen alapon a cikk írója elmarasztalhatná Balossit végvár-dicséretért és Petőfit a világforradalom mellett tett hitéért. Mit kíván Balia Kálmán költőinktől? Nyilván azt, hogy fecsegjenek szépen a semmiről, füleljék saját hallgatásukat és nyomozzanak a kimondhatatlanul egyetemes valami utón. Ehhez süketeknek és vakoknak kellene lenniök, hogy ne érzékeljék a minden onyogból, minden létezésből feléjük szálló vidám és nem vidám zenét; ne fogják fel és ne közvetítsék a saját átélésükkel újrafogalmazott valóságot. Az ilyen versek nem kellenek! Metafizikusak, ignoróljók a lét tudatot-meghatározó szerepét, a tudatnak a létre visszaható erejét, nem törekednek a valóság igazi lényegének megértésére, távol állnak mindenféle kérdésességtől, problémafelvetéstől és ezért elvesztik emberi hangjukat. Olyan költészet kell, amellyel a gondolatközlésre hivatott és alkalmas költő a puszta éfményszerűségen bár túlmutat, de — sohasem nélkülözve a realitást — gondolatokat és érzéseket ébreszt, és főleg igazat mond. Elkötelezett igozságot. Szocialista társadalmunk igazságát. És ebbe beletartozik nemzetiségi létünk is. Kimagasló eredményeivel és hibáival együtt. És ha ez létezik, van, akkor erről írni kell. Igényeljük. És ez nem kisebbségi hegyibeszéd I Mi, CSEMADOK-tagok, önkéntes kultúrmunkósok, akik pártunk kultúrpolitikáját hirdetjük és valósítjuk meg magyar anyanyelvű dolgozóink körében igényt tartunk Gyurcsó István, Ozsvold Árpád, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Cselényi László... jó verseire, ihletett valóságirodalmára és nem tartjuk nemzetiségi létünket ábrázoló alkotásaikat a megzavarodott önbizalom eszközzé zsugorodott termékeinek. Ha annak tartanánk, akkor a mi munkánkat is felesleges erőpazarlósnak, haszontafan önünneplésnek vehetnénk, mert végső soron ha a művészet egy létjogosulóson kívülálló, avítt, ócska látszatlényeget örökít meg, akkor nem csak az ilyenfajta művészi termék, hanem maga a művészileg ábrázolt objektum is idejétmúlta ócska délibáb. Ez persze így leegyszerűsítve az önvédelem hatását keltheti azok előtt, akik nem Ismerik szövetségünk munkáját és eredményeit. D nemcsak önvédelemről van itt szó! Arról is, de nem csak arról. Egyszerűen a költészet és a valóság elválaszthatatlansógáról. a lét és tudat dialektikájáról. Felfuvalkodottsóg lenne ezért minket, CSEMADOK-togokat naivnak, együgyűnek, vagy egyszerűen elfogultaknak degradálni. Ismerjük költészetünk hibáit is. De nem tartjuk ezeket a fogyatékosságokat csupán az egyén hibáinak. A harmadvirágzás korának verselői ugyanúgy mint minden korszak emberei objektíve magukon hordták koruk ellentmondásainak egységét: erényeit és hibáit. Ezt írjuk a számlájukra? Balia Kálmán csak a koránál fogva nem mondhatja el a semotizmus vádjót önmagáról, de arra nem gondolt, hogy ő maga sem mentes saját kora világpolgári eszméitől, amikor az egyre divatosabb deheroizóló tagadással akarja semmissé tenni azt is, ami maradandóan művészi költészetünkben? Amiben igaza van a cikk írójának, arról most nem szólok. Azt szépen megírta maga. Kívánom, hogy a jövőben egyre több igaza legyen. Ennek érdekében lépjen közelebb, szálljon le közénk arról a távoli bolygóról. SIDÔ ZOLTÁN HELYREIGAZÍTÁS Balia Kálmán Von-e költészetünk? c. cikkéből (37. szám) műszaki ókok miatt kimaradt a következő rész: „Tőzsérhez és Zs. Nagyhoz csatlakoznak a náluk fiatalabbak közül Varga és Tóth, Kulcsár és Mikola, akik másmós iránybo holadva szüntetik meg fokozatosan líránk „egységét", de mind a négyen tudatosítják a létkérdések, az érlékkeresés, a nyelv és a kompozíció fontosságát. Ide tartozik még Bárczinak egyelőre megtört pályája. Költészetünk második korszaka és típusa tehát 1967 és 72 között, Tőzsér és Zs. Nagy második, harmadik kötelével s az Egyszemű éjszakával (még Tóth és Mikola kötetével) kezdődött. A szemléleti és poétikai váltás ebben az időszakban — náluk — fedi egymást." A hibáért a szerző és olvasóink elnézését kérjük. Szerkesztőség FARKAS JENŰRE emlékezve Farkas Jenő utolsó verse MA MÁR TUDOM Egy költővel, egy jóbaráttal megint kevesebb. Akik ismertük, szerettük, megrendültén búcsúzunk tőle, elköszönnek azok is, okik olvasták, szerették verseit. Farkas Jenő 1922-ben született Szencen. Itt végezte az alsófokú iskola osztályait, majd Bratislovóban és Esztergomban folytatta, itt fejezte be a Teológioi Főiskolát. A verselésl gimnazista korában kezdte. A felszabadulást követő évtizedekben érett költővé, 1957-től jelennek meg versei a szlovákiai mogyar lapokban. - Egri Viktor és Tóth Tibor ismerték föl elsőként tehetségét s nyújtottak neki segítséget, erkölcsi támogatóst. 1965-ben megjelent első kötete, a Csendország, majd 1969-ben a Valaki jár a nyomomban című könyve. Forkas Jenő megrázkódtatások, irodalmi viták nélkül nőtt belé a szJtovákioi magyar irodalomba. Lírája mentes a harsány színektől, divatos közhelyektől, költői világa nem a társadalmi sorskérdések felé tágult, halk emberi hangon szólt élete végéig. Bár lírai alkatú költő volt, szemléletében gyakran az epika dominál, a leíró elem, a természet színeváltozása, o hétköznapok lassú folyása, amelynek monotóniáját a költő telíti meg élettel, idilli csönddel, a béke sugárzó színeivel. Amit látott, érzett és megint — a valóság vetülete, valósóglátáso tehát reális volt. A költő azonban szárnyat tudott bontani, fel tudott emelkedni az álmok világába is, de mindig emberi hittel, a földi lét szépségeivel megrakodva. „Ámde tudod, így az álmodozás színesebb, mert életszine van" — irtó egyik versében. Költészetében ott él az egész világ, de nem a hatalmas méretek borzongásával és döbbenetével, hanem a kis dolgok világgá álmodósóval. Fák, madarak, erdők, mezők, szálló fellegek és csillámló csermelyek, csillagok és fűszálak építik költészetében az univerzumot, amely mindenképpen emberi ábrázatra szabott. „Mindenség — tudod — fecskéd vagyok. Másnak / jutott a sasok szárnya és a baglyok bölcsessége. Míg vércsevijjogósnak / hallatára a kotlós tolla borzad, ereszed alatt vidám dalba kezdek, / s dicsérem fényét minden csillagodnak ..." Ilyen emberi egyszerűséggel jelezte a költő a Mindenséghez való viszonyát. Élete utolsó szakaszán tragikus árnyat vetett ró a sors. Míntho elvesztette volna régi önmagát, reményeit és vágyait, szinte kihívta önmaga ellen a végzetet. Élnie keJlett volno, hogy kiadhassa következő kötetét, amelyre anynyira vágyott. Halála előtt pór nappal írta levelében: „Szeretnék még egy verseskötetet összeállítani". Nem sikerült. Emléke most már költészetében és lelkűnkben él tovább. DÉNES GYÖRGY Igen, én már tudom, az utcaköveken nem terem színes, illatos virág. Csupán a kövek közötti résben nő ki a gaz. Az is félve, szerényen. Hót ez az élet: kövek között megbújva léin,, nehogy egy kamasz-szél, vagy emberalkotta, berregő motor széttaposson. Pedig élni kellene. Élni! Nemrég ily vad autóban ültem, és örültem, hogy a fák hogyan futnak az út szélén. S egyszerre az autó megállt. Gépzavar... Akkor láttam meg, a fák állnak s boldogan bólogatnak. Mi rohantunk csak. Ök álltak, egyhelyben maradtak . . . így volt. . Álltak . .. vigyáztak, nehogy nekihajtsunk a hideg halálnak. Álltak s ránk vigyáztak. Autónk még kissé berregett, P prüszkölt és sóhajtva megállt. Kiszálltam. Néztem a kék eget, mely alatt fecskék röpdöstek vidáman. — Csak álltam. Hát ilyen az élet? Csekélyke géphiba? Vagy kifogy a benzin s a motor megáll? Bizony. Bennünk is működik egy motor szaporán. De mi lenne, ha úgy hirtelen megállna ez a tűzpiros motor! Ki töltené föl? Az ember soha. Új benzint az embertől nem várok, mert az ember az emberhez mostoha. Vigyázzatok nagyon. A benzin kevés, egyszer kifogy s valaki az útszélén, talán stoppra várva, szomjasan, ki tudja meddig várakozni log. 14
