A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-29 / 39. szám
VITA (Hozzászólás Bolia Kálmán cikkéhez) VAN KÖLTÉSZETÜNK! Meghökkentő Bolia Kálmán kis tanulmányának címe: „Van-e költészetünk?" A kérdés óhatatlanul jelzi feltevőjének negatív állásfoglalását, mert ha érdemileg elismerő jeleket fedezett volna fel a két világháború közti és a mai szlovákiai magyar költészetben, o kérdés alighonem így hangzana: „Milyen a költészetünk?" Miért gondolja a cikk írója, hogy a kérdést a magyar olvasó közül csak „kisebbségi" tehetné fel? A következőkben miért tartja egy „hamis tudat" megnyilvánulásának, amit szerinte megválaszolni fölösleges? Az a megállapítása, hogy a „hivatott kérdezők csak a hamisítatlan, 1918 utáni irodalmot tudják igazán magukénak" — enyhén szólva — szintén sántít. Ha Balia világosan, szabatosan és magyaroson fejezné ki magát — ez a hármas posztulótum minden írás alfája és ómegája —, nem lenne annyi kétségem, és talán el tudnék igazodni sok tekintetben kiforratlannak érzett gondolati világában. Sajnos, ezt a megkövetelt világosságot és érthetőséget nélkülözöm tanulmányában, túlságosan talányos előttem például, voltaképpen mit ért „kisebbségi messzianizmus" alatt? Györy Dezső, a két háború közti költészetünk legpolitikusabb alakja, az Üjarcú magyarok, a Százados adósság, a Zengő Dunatáj poétája véleményét — politikai állásfoglalását - a Kisebbségi Génius című írásában szinte valamennyiük nevében pontosan kifejtette, és ebben emlékezetem szerint nincsen szó „kisebbségi messianizmusról". A világosság kedvéért ezzel kapcsolatban hadd idézzem Dobossy László megállapításait, amelyek nem csupán a két világháború közt itt Szlovákiában élt költő lírájának lényegét érintik, hanem találóan egész irodalmunkat jellemzik: „Győry Dezső költészete e két évtizedben azt példázza, hogy a legszűkebb tájházból is lehet utat találni a legtágabb emberséghez, s hogy a legzártabb és legindulatosabb nacionalizmusból is ki lehet törni, el lehet jutni a legtisztább és legkövetkezetesebb humanizmushoz." Tehát nem a Balia Kálmán szerinti messianizmus, hanem humanizmus, ami Győry Dezső esetében az Emberi Réges-régi, amolyan Íratlan színházi törvény, hogy az évadzórás, a nyári szünet hetei vagy akár az új szezon első napjai akaratlanul is mérlegvonásra késztetnek: mi az, ami megvalósult az előző idény terveiből; színészi játék, rendezés vagy szcénikai megoldások tekintetében szemtanúi lehettünk-e újabb művészi előrelépésnek?... Természetesen, nincs ez másképpen színházunkban, a MATESZ-ben és annak kassai (Košice) Thalia Színpadán sem. És bár egy ilyen, a két évad mezsgyéjén tett summázás aligha törekedhet a teljesség igényére, mégis eligazítást adhat abban a tekintetben, hogy mit őriz emlékezetünk a tavaly kapott színházi körképből, s mely darabok azok, amelyek az új évad műsortervébe kerültek. Hagyományossá váló szokás, hogy a Magyar Területi Színház igazgatósága az évadnyitó napján sajtóértekezletre hívja az újságírókat, ahol nemcsak a színház új terveiről tájékoztatja a kritikusokat, hanem őszinte és nyílt hang című nagyszabású poémájábon nyilatkozott meg, s amely a pozsonyi Esti Újság 1939. karácsonyi számában Magyar Hegyibeszéd címmel jelent meg. Győry ebben az ódájában a fasiszta barbársággal szemben a humanitás, az emberszeretet fegyverét szegezi: Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. Ez a krédója. De ez volt valamenynyiünk krédója, akik akkoriban kor- és sorstársai voltunk. Idéznem kell az Onvallomásféle című verse befejező két sorát is: s a sors értelme; nép lenni a népek, s ember lenni az emberek között. Nem ártott volna, ha Balia az említett világosság követelménye szerint érthetőbben megindokolta volna azt o kijelentését, hogy a szlovákiai magyar költészet elvileg (fogalomként) nem létezik, gyakorlatilag (segédfogalomként és gyűjtőnévként) azonban igen. Bocsássa meg nekem Balia Kálmán, ha ezt a fogalmazást afféle halandzsának érzem. Koncsol Lászlót jómagam esszéirodalmunk élvonalába állítom, fejtegetései lényeget érintően okosak és meggyőzőek. Baliának Koncsolt érintő soraiban azonban nem látom tisztán, mit akart velük kifejezni? Koncsol világos okfejtéséit miért zavarja annyira össze kacskaringós észjárásával. Mit jelentsen például az, hogy „felfogása elvi sikon a messianizmus körébe sorolható jóhiszemű tévedés, tárgyi megalapozottsága azonban érdemi megvitatást igényel"? De nem idézem Baliának Koncsolra vonatkozó nézeteit tovább, mert képtelen vagyok mondatai kusza és zavaros hálójától megszabadulni, és őszintén be kell vallanom, nem egészen világos előttem, hová akart okfejtéseivel kilyukadni? Az az érzésem, hogy tudás helyett itt valami fonák tudálékosság munkálkodik, és ez teszi áttekinthetetlenné írását. Cikkének további szenzációi sem egészen világosak. Honnan veszi azt, hogy írócsoportunkat „kívülről a körülmények nyomása, belülről a kritika hiánya közösen tartotta mindeddig egyben". Talán nem ártott volna közelebbről meghatározni, mit ért a körülmények nyomása alatt, de még inkább, miért hiányolja a kritikát? Elég lett párbeszédre nyílik alkalom a hazai magyar hivatásos színjátszás gondjairól is. A korábbi évekhez hasonlóan, az idén is sor került erre a találkozóra. Egybehangzó véleményként alakult ki oz a nézet, hogy az elmúlt szezon a MATESZ mindkét együttese számára tanulságos és lényegében sikeres volt. A tavalyi bemutatók szinte kivétel nélkül élményt adó és dicséretes rendezői erényeket és érett színészi alakításokat hoztak és csők C. Goldoni: A hazug című vígjátékét érte jogos bírálat a kritika részéről. Ezt a szépséghibát viszont bőven kárpótolta az ugyancsak Komáromban (Komárno) látott Beszélő köntös, Konrád József nagyszerű rendezésében. Az elmúlt évadban látott premierek szakmai- és közönségsikerét igazolja, hogy színházunk — talán egy darab kivételével — a tavaly műsorra került színművek mindegyikét továbbra is repertoárján tartja. Jónak ígérkezik a Magyar Területi volna a Prágai Magyar Hírlapban, később a pozsonyi lapokban megjelent kritikai írásokat elolvasnia, hogy megállapíthassa: Győry Dezső, Neubaer Pál, Szvatkó Pál és Simándy Pál személyében akadtak kritikusaink. És szarvashibának tartom, hogy Fábry Zoltán akkori kritikai munkásságáról teljesen megfeledkezik. Hasztalan ír aztán eqészségtelen nivellálódásról, értékesnek és értéktelennek egy szintre hozataláról protokolláris vagy személyes érdekből — mindez még zavarosabbá teszi érvelését. Közbevetően meg kell itt jegyeznem, hogy ne venném zokon tőle ezt az elfogultságot, ha érezném, hogy valami egészséges forradalmi indulat vagy forradalmi romantika mocorog benne. És hadd fűzzem itt hozzá, hogyha a két világháború közti költészetünket kivált formai tekintetben nem is mérhetjük össze József Attila, Radnóti Miklós vagy Illyés Gyula lírájával, eszmei mondanivalója felett azonban nem térhetünk napirendre egy kézlegyintéssel. Vonatkozik ez szépprózánkra is: Darkó István, Tamás Mihály, Járná József vagy Neubauer Pál könyveinek nincs semmiféle partikuláris, illetve provincionólis jellege. (Szerencsére Balta Kálmán az akkori prózánkat nem vonja be fejtegetéseibe.) Cikke másik részében kevesebb a tévedés, negativista szemlélete azonban itt is hibák és torzítások forrása. Nézzük például Bábi Tibor esetét. Bábit elismeri, jó költőnek tartja és őszinteségében sem kételkedik. Ha itt-ott mégis kancsalít az ítélete, azt annak számlájára írom, hogy költészetét nem mai szemmel ítéli meg, hanem az ötvenes évek szempontjai szerint. Csak így lehetséges, hogy a költői mesterséget kitűnően értő Bóbiban „a szónokiassóg zsákutcájába" jutó költőt látja és teljesen mellőzi, hogy Bábi kezdeti érzelmi lírája hovatovább gondolatokkal telítődik és utolsó éveinek költészete messze esik valamiféle szónokias bölcselkedéstől, ahogy Balia Kálmán véli. Tőzsér Árpádról van néhány értő szava, elismerő megnyilatkozása, de nála is észre kellett volna vennie, hogy esztendőről esztendőre Bábihoz hasonlóan gondolatokban magvasabbá vált, Színház idei szezonja is. Elég egy röpke pillantást vetni az új évad dramaturgiai tervére, és azonnal nyilvánvaló, hogy a MATESZ művészeti vezetősége elsősorban a realisztikus színjátszás elemeit kívánja kihangsúlyozni, természetesen, nem feledkezve meg közben az egyén meg a közösség, az erkölcs és a társadalmi élet sok-sok egyéb aktuális problémájáról. Lényegében ezt a törekvést tükrözi a műsorterv „számszerű" megoszlása is: négy klasszikus (Gogol, Shaw, Machiavelli és Mikszáth), s ugyanennyi kortárs szerző (Rácz Olivér, Štefan Sokol, Sütő András, Miroslav Horníček) műve kerül színpodra. Érdekes e darabok műfaji összetétele is: három-három komédia és színmű, s egy-egy tragikomédia és zenés komédia kerül közönség elé. Az első bemutató tulajdonképpen már küszöbön áll: a komáromi Szakszervezetek Hózánok közönsége október ötödikén tekintheti meg Ny. V. Gogol szatirikus vígjátékénak, A revizornak aktualizált „változatát" a MATESZ művészeti vezetőjének — Konrád Józsefnek rendezésében. Jogos érdeklődés előzi meg o Sütő-darab, az Egy lócsiszár virágvasárnapja bemutatóját is, de sokat vár színházunk vezetősége és éveken át úgyszólván valamennyi kortársára — a fiatalabbakra is — rányomta lírájának alapvető pozitív vonásait. A Férfikor, a Credo ut intellegam és kivált a Mogorva csillag az egyetemes magyar költészet gyöngyei közé sorolhatók. Amit Dénes György és Gyurcsó István lírájáról ír — elfogadható. Gál Sándort némileg elismeri ugyan, de elmarasztalja, hogy a nemzet sorskérdéseit „allegóriák és utalások avittságába mártja". Ez az állítása indokoltságra szorul. Hol és mikor versel Gál „személyes hitel" nélkül? Cselényi László esetében miért veti szemére moi pátoszát és miért nem próbálta úgy elemezni, hogy többesztendős párizsi tartózkodása a formai megújulás-keresésen, a kihagyósos verselésen túl miféle pozitívumokat hozott? Zs. Nagy Lajos esetében helyesen írja, hogy költészete az egyén értékhiányát és értékkeresését nyelvezete ironikus hangvételével törekszik kifejezni. Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc és Mikola Anikó munkásságát kár volt egy-két mondattal elintézni. Ha o fiatalok lírájának érdemükhöz méltóan nagyobb figyelmet szentel, cikke első felét bizonyára lerövidíti és kevesebb lett volna benne az elírás és fogolomzavar. Csontos Vilmos megérdemelte volna, hogy Bolia .megjegyezze hevét, és számomra teljesen érthetetlen, hogy Rácz Olivért, legsokoldalúbb és formai tekintetben legjobb költőnket teljesen mellőzi, mintha A szombathelyi politikai fegyhóz balladája, Állunk a sorban című verseit — idézhetnék egy további tucatot — sohasem olvasta volna. Nem tartom szerencsésnek, hogy a Jelenlét válogatásában az „anyag fölhígítását" érzi. Kétkedve fogadom állítását, hogy harmadannyi anyag reprezentatívabbá tette volna a kötetet. Nem kétséges, hogy akadnak benne „gyengének" minősíthető versek, de szerintem gondosnak mondhotó a válogatós, és az idő fogja eldönteni, mi benne a maradandó. Summázva: von költészetünk és annak érzelmi és gondolati töltése sokkal gazdagabb, amint azt Balia Kálmán zavaros álláspontja eléggé szerencsétlenül megcáfolni törekszik. Végezetül: mi sem áll tőlem távolabb, mint Balia Kálmánt kioktatni és megrovásban részesíteni, mert bizonyosra veszem, hogy elírásait és tévedéseit idővel önmaga fogja korrigálni. EGRI VIKTOR a Szent Péter esernyőjének felújításától, valamint Štefan Sokol: Magányos farkas című színművétől. A kassai Thália Színpad a Clizia című versbetétes komédiával nyitja az új premierek sorát. Érdekes művészi vállalkozásnak ígérkezik Bemard Show: Warrenné mestersége című színműve; a hazai magyar drámairodalom jelentős eseménye pedig Rácz Olivér: Alom Tivadar hadparancsa című regénye színpadi változatának bemutatása lesz. A kassai társulat M. Horníček: Két férfi sakkban című vígjátékéval zárja majd az évadot. Mindezt egybevetve, nemcsak a tavalyi évad mutatkozott sikerekben és művészi tanulságokban elgondoikoztatóan gazdagnak, de az idei évad tervei is igéretteljesek. Ha a dramaturgiai terv megvalósulása színészileg és rendezőileg is újabb művészi előre lépéseket von maga után, akkor színházunk előadásai során tartós élményekben lesz részünk. Persze, ehhez a közönség támogatósára is szükség van, hiszen ezerszer elcsépelt, de ezerszer bebizonyosodott igazság, hogy néző nélkül — nem színház a színház!... (mik-) KÉT ÉVAD MEZSGYÉJÉN 14
