A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-29 / 39. szám

Mil szólhattam volna? Belecsókoltam az arcába. Hiába, * ilyen az élet, gondoltam. Vannak, akiknek ilyen apró örömök jelentik a boldogságot. De nyomban perbe szálltam önmagommal: hát te miért vagy itt, ha neked ezek az apró örömök semmit sem jelentenek?! Ember vagy te, vagy mi a csuda!?

Aztán én is sokat beszéltem neki magamról, a terveimről, az életemről és a boldogtalanságomról.

— Ha nem értitek meg egymást, jobb, ha elváltok — tanácsolta. — Áldozati bárány akarsz lenni minden áron? Megérdemli?... Gondolkozz rajta, kisliú! — mondta és aprókat csókolt az arcomon.

— Sokkal összetettebb kérdés ez, mintsem gondolnád . . . Nagyon sok minden köti a kezem, lábam, ezernyi szál tűz ahhoz a környezethez, amelyben élek .. . Hogy miben keresem a boldogságom? Magam sem tudom .. .

— Nem is érdekel, kisfiú, mint ahogy a neved sem érdekel. Az a fontos, hogy itt vagy mellettem, most minden más kérdés mellékes — mondta suttogva, átforrósodott hangon, aztán eloltotta a kékfényü lámpát.

Harminchat lépcsőfokot számoltam lefelé. Kinn az utcán fényesen sütött a nap — aranyragyogással.

Hazautaztam.

Fordulat állt be az életemben. Nem szabad a sárba tapadnom! Felülről kell nézni az eseményeket. Pontosan kell tudnom, hogy mit akarok csinálni. Mit, hogyan és miért?

Anyád állandóan változó viselkedése már nem zökkentett ki megszokott életritmusomból. Elvégre sehol nincs az megírva, hogy vele kell leélnem az életemet.

Már lelkiismeretfurdalást sem éreztem. Elvégre én mindent megtettem az érdekében, de ő mindig szembeszegült, makacs konoksággal menekült a segítő szándékom elöl. Megfogadtam, hogy nem kínozom magam miatta, éppen elég a bajom anélkül is.

Közben beiratkoztam az egyetemre. Éreztem magamban annyi erőt és kitartást, hogy elvégzem tévúton.

És megjelent Kerekes Marika első novelláskötete.

Azon nyomban elolvastam. Határozottan tetszett. Szerettem volna találkozni Marikával, ami lehetetlen volt, s levélben fejeztem ki az elismerésemet.

De változás állott be a falu életében is. Beindult a járás szövetkezetesítési gépezete. Egymást érték a gyűlések. Mindent elkövettek a cél érdekében, de hasztalan: a falu népének mind nagyobb ellenállásába ütközött minden igyekezet.

Váratlanul behívattak a járási pártbizottságra. Ezzel fogadtak:

— A faluban mindenképpen meg kell alakítani a szövetkezetei — mondták. — Tudjuk, hogy becsületes tanítói munkáddal megnyerted az emberek bizalmát. Tisztelnek és szeretnek. Ez nagyon fontos és helyes, mi is nagyra értékeljük... Megbízunk a szövetkezet megalakításával. Természetesen tőlünk minden támogatást és segítséget megkapsz.

Próbáltam megmagyarázni az elvtársaknak, hogy a falu népe már nem bízik bennem annyira, mint egy éve, s hogy éppen azért nem bíznak, mivel olyan nagy hévvel és meggyőződéssel igyekeztem népszerűsíteni a szövetkezés gondolatát. De minden ellenvetésem hiábavalónak bizonyult.

— Megtalálod te annak a módját, miként kell az emberek szívéhez férkőzni, hogy lehet és keil visszanyerni a bizalmat. A járási pártbizottság bízik benned, s azt is tudja, hogy a jó kommunista tanító nem hátrál meg az akadályok előtt.

Leforrázotton mentem haza. Megijedtem. Megijesztett a feladat nagysága. Kellett neked tanítói állás, ugye, most szívesebben kevernéd a maltert, hordanád a téglát? — gúnyolódtam önmagommal.

Teljes egy hétig dolgoztam a beszámolón. Botlík, akit ideiglenesen megbíztak a falu vezetésével, népgyűlést hívott össze. Megtelt a terem, tűt sem lehetett volna leejteni. Csodálkoztam rajta, hiszen az utóbbi időben „csakazértsem” jelentek meg az emberek a gyűléseken. Azzal is kifejezésre juttatták makacs ellenállásukat.

A beszámolót néma csend kísérte. Titkon örültem, mert a feszült csendből arra következtettem, hogy az emberek figyelik minden szavamat, s talán el is gondolkodnak rajta.

Hiszen ha tudnák és megértenék, hogy mindazt, amit elmondok, őszintén is gondolom, akkor talán nem volna semmi baj.

Sajnos nem értették meg. Alig fejeztem be a beszámolómat, kitört a vihar:

— A tanítónak az iskolában a helye!

— Szent igaz: tanítson, az a kötelessége! Ne hanyagolja el a gyerekeket!

— No, de csak jártássá a szóját, megtöröljük, aztán megköszönheti, akinek akarja!

— Az atyaúristennek!

F ■

— Azt hiszi a tanító uracska, mi nem tudjuk, hogy honnan fúj a szél?!

Botlík Imre mellettem ült. Sápadt volt, mint a viasz és remegett c. (élelemtől, mint a nyárfalevél. A megjegyzések pedig tovább röpködtek felénk, akár a támadó darazsak:

— Azt hiszi, mi talán nem tudjuk, hogy tízezer koronát ígértek magának a járáson, ha megalakítja a szó/etkezetet? Mindent tudunk! Maga egy júdás, aki elárulja a népet! .. Vagy a pénzre éhes? összeadjuk mink a pé"?;, azon ne múljon, csak fogja be c száját, ne butítsa a népet!

— Húszezret is összeadunk, ha szüksége van rá!

Ekkor Botlík Imre felállt, hogy megpróbálja csendre inteni az embereket, de lehurrogták:

— Te csak hallgass, ismerünk, hogy ki vagy!... Elűzted a komiszárunkat, hogy a helyébe ülhess, ott törjön ki a nyavalya, ahol vagy ľ Nem szégyelled magad!?

Hogy én mit éreztem, félelmet-e vagy valami mást, nem tudom. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy felálltam, mire ismét nagy csend támadt. Pontosan nem tudom idézni, de körülbelül ezeket mondtam az embereknek:

— Mindenkit megnyugtathatok, Fogy nekem senki egyetlen fillért sem igéd. Pénzért sosem állnék maguk elé, hogy másfél óráig beszéljek ... Valaki azt kiabálta, hogy miért ütöm olyasmibe az orrom, amihez nem értek. Maguk azt hiszik, hogy grófi ágyban születtem, hogy gyerekszobában nevelkedtem, és egész életemben tejben-vajban fűrödtem?!. . . Nem, polgártársak. Én is húztam a kapát, kaszát, fogtam az eke szarvát, szántottam-vetettem, arattamcsépeltem, és mindig a mások földjén . . . Kevertem én maltert is, hordtam téglát. Ha nem hiszik, nézzék meg a tenyerem. A kéreg ugyan már megouhult rajta, de még mindig nem lehet letagadni, nem is akarom, nem szégyellem a múltamat... Maguk mégis azt állítják, hogy rongyos pár koronáért beszélek csak úgy potyára, a levegőbe. Minek néznek engem: cirkuszi bohócnak, aki ma itt beszél, holnap meg a huszadik faluban?!... Én itt akarok élni ma is, jövőre is, meg tíz év múlva is, itt, ebben a faluban, maguk között!.... Amit a szövetkezetről mondtam, hittem, őszintén, meggyőződéssel mondtam, és most is azt állítom, hogy a szövetkezeti gazdálkodásé a jövő! . . . így vagy úgy, de rti. ebben a faluban is meg fog alakulni, mert a fejlődésnek megvannak a maga vastörvényei, és előlük nem lehet

kitérni ... Ha valakinek úgy tetszik, hát csak törölje meg a számat, megpróbálhatja ... S ha valaki meg azt állítja, hogy elhanyagolom a gyerekeket, jöjjön el az iskolába, nyitva áll előtte az ajtó és ott, a gyerekek előtt és között bizonyítsa be az állítását!

A döbbent csendben váratlanul Nagy János, a lobogóhajú, pirospozsgás arcú, tagbaszakadt ember állt fel a helyéről. Veszett gyűlölködés tüze villogott a szemében:

— Ezek csak szép szavak, tanitó úr — mondta csendesen, de annál nagyobb súllyal. — Érti maga a módjár, hogy kell beszélni, de azt kijelentem, hogy az én birtokommal »maga soha nem fog rendelkezni! Soha!... Ln aztán nem kapok rá a mézes madzagjára, hiába huzigálja az orrom előtt! Csők ezt akartam mondani, tanitó úr...

Tüntetőén kifurakodott a teremből. Máskor is vitáztam már Nagy Jánossal, de ilyen haragosnak nem láttam még.

A gyűlés befejeződött. Máig sem tudom magamnak megmagyarázni, mi vitt gyűlés után a vendéglőbe. Cigarettám volt, az italt sem kívántam mégis elmentem. Közben Boliik úgy eltűnt mellőlem, mintha a föld nyelte volna el.

Két deci bort kértem és leültem az egyik asztalhoz. Máskor mindig akadt asztaltársam, akkor nem. A tekintetükkel is kerültek az emberek. Rosszul esett.

Nagy János a másik asztalnál iszogatott.

Kis idő múlva mosolyogva átszólt az asztaltól:

— Szóval a tanító úr nem fél, hogy valaki megtörli a száját?. . . Tényleg nem fél?

Visszamosolyogtam, s tán a váMam is megvontam:

— Nem igen szoktam megijedni. Nagy uram.

— Pedig jobb félni, mint egyszer megijedni, tanító úr! — mondta fenyegető ízzel, azzal felállt. Majd mennyezetbe ütődött a feje. Jellegzetes, hoszszú lépteivel elment.

Az ablaküvegen kopogott az eső. Már estefelé is szemerkélt. Úgy látszik, ha egyszer elkezdi, egy-két hétig abba sem hagyja. Hát csak hadd essék, nem is falu a falu sár nélkül.

Megittam a boromat, aztán én is elindultam hazafelé.

Az utcán koromsötét volt, s a hideg őszi eső kíméletlenül verte az arcomat. Megnyújtottam a lépést, hogy mielőbb hazaérjek. Vigyázni kellett, mert nagyon csúszott a házak előtti járóka. Mintha jeges lett volna.

Váratlanul nagy ütés zuhant rám. A vállamat meg a tarkómat érte. Csillagok ugráltak a szemem előtt, s mintha millió szilánkra fröccsent volna a hátgerincem. Megszédültem, de nem estem el, sőt azt is észrevettem, hogy újabb ütésre emelkedik a karó. Azt már nem vártam meg, hogy lesújtsongyors mozdulattal elkaptam az ütésie lendülő kezet, s rövid dulakodás és szitkolódás után földre esett a karó. A koromsötétben egymásnak estünk, mint két öklelő bika ... A két bivalyerős kar bilincsként fonódott a derekamra, majdnem kipréselte belőlem a szuszt, talán a bordám is beleroppant. Végső késégbeesésemben elkaptam ellenfelemnek a nyakát és vad erővel szorítottam, mire derekamon felengedett a bilincs, de a következő pillanatban valami belenyilallt a hasamba. Puha melegség ömlött szét a ruhám alatt és hirtelen elgyengültem. Néhányat léptem még, aztán elestem. Elmosódva távolodó futás dobaját hallottam, de többre mór nem emlékszem. Csak a kórházban tértem magamhoz.

Nagy, csúnya sebet ejtett rajtam a kés. Állítólag a májamat is elérte az éles penge. Rengeteg vért veszítettem, mire rámtaláltak. Ráadásul komplikációk is közbejöttek — belső gennyesedés, magas láz, tüdőgyulladás —, elég az hozzá, hogy teljes négy hónapig nyomtam a kórházi ágyat.

(folytatjuk)

10