A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-22 / 38. szám

jiinininiiniiiiiiiiiiiiiiiiiimniiiiiiiimiB

VARGA LAJOS: Szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai (linóleummetszet)

A LÓ MÁSIK

Van-e költészetünk? — teszi fel írásának címében a nyilvánvalóan szónokinak szánt kérdést Balia Kálmán, a pálya-kezdő költő és kritikus, de korántsem azzal a szándékkal, hogy válaszolni próbáljon rá. Ez már csak azért sem lehet célja, mert ennek a kérdésnek szerinte így nincs ís értelme, s csupán „kisebbségünk hivatott kérdezői"

. (sajnos közelebbi fölvilágositóst nem ad róluk, így nem tudni, kik is ők tulajdonképpen) dobták a köztudotba — eléggé meggondolatlanul, „egy sajátos szemlélet" által megtévesztve. S a nyomaték kedvéért -még hozzáteszi, hogy ez o kérdésfeltevés egyfajta „hamis tudat megnyilvánulása" — amely egyébként a „kisebbségi messianizmus" -nak nevezett magartósformóban gyökerezik — s kár az időt vesztegetni ró, mert „művelődésünk létét kérdő mondatban emlegetni józan ésszel annyit tesz, mint arról elmélkedni: vagyunk-e vagy csak álmodnak bennünket?”

Mindez meglehetősen bonyolultan hangzik, ráadásul a kellőképp meg nem magyarázott fogalmak csők tovább ködösítik az amúgy is 'homályos, felderítésre kiszemelt terepet. Ha jól értettem, Balia Kálmán azt igyekszik bizonygatni írásának első részében, hogy kisebbségi magyar irodalmak nem léteznek, bármely magyar nyelven íródott alkotás az egyetemes magyar kultúra szerves részét képezi, ezért nincs szükségünk a „nemzeti kultúra részekre bomlásának dogmájá”-ra sem, amelyet, o „kisebbségi messianizmus” zászlaja alá sereglett, s egyfajta érdekés dacszövetséget létrehozott gondolkodók hirdetnek. Ök voltak azok például, akik a húszas-harmincas években szlovenszkói magyar írókként gőgösen elutasították o korabeli Magyarország legkiválóbb íróinak alkotásait is, mondván, hogy nekünk nincs szükségünk arra, amire egy Horthy áldását adta. Kétségtelenül létezett ilyen elhamarkodott, s csupán részigazsógokat tartalmazó nézet óbban az időben, de azzal, hogy utólag rámutatunk ezeknek az esztétáknak a tévedésére, még nem cáfoljuk a csehszlovákiai magyor irodalom létezését. Ballo Kálmán mégis ezeknek a gondolatoknak a fölvetése utón tartja indokoltnak leszögezni, hogy „szlovákiai magyar költészet elvileg (fogalomként) nem létezik, gyakorlatilag (segédfogalomként és gyűjtőnévként) azonbon igen”. Ezt nyugodtan tekinthetjük akár axiómának is,

ÖTTUSÁZÓK

VIADALA

Budapest után Moszkva következik

A montreali nyári olimpiai játékról ezüstéremmel tért vissza Bártű és két társa, a budapesti világbajnokság után a „babérkoszorú“ elmaradt. A csapatversenyben szerzett ezüstérmek csillogása azóta teljesen elhalványult.

Ezúttal a rendező Magyarország csapatáé lett az ezüstérem. Hét ponttal maradtak el oz amerikaiak mögött. . . Siker? Hallgassuk meg a szereplőket:

Maracskó Tibor: El vagyok keseredve, azt hittem, szebben fejeződik be a világbajnokság a részünkre.

Kancsal Tamás: Iszonyúan le vagyok törve .. .

Horváth László: Életem legnagyobb versenyének ígérkezett a VB. s a végén a dobogó legalsó fokára sem kerültem fel! Csapatbon kartóvolságban volt

OLDALÁN

mivel Balta a továbbiakban nem érzi szükségét annak, hogy állítását bizonyítsa; s mint ahogy Eukleidész a maga idejében axiómákra építette a geometriát, úgy építkezik erre a bizonyításra nem szoruló tételre Balia Kálmán is, s ha betartja a logika szabályait, óhatatlanul szembekerül mindenkivel, aki nem a ballai axiómából indul ki, érveljen bár a legsziporkázábban és a legmeggyőzőbben. Így találja szembe magát Korvcsol Lászlóval is, aki „határozott körvonalakat, szuverén létet tulajdonít a szlovákiai magyar irodalomnak", s aki szerint irodalmunk „egy oz európai irodalmak közül". „Felfogása elvi síkon a messianizmus körébe sorolható jóhiszemű tévedés" — summázza vélekedését Balia, de hogy miért is az, azt már nem részletezi. Pedig bizonyítékok híján'még a legkézenfekvőbb állítást is kénytelenek vagyunk fenntartással fogadni, nem az ilyen meghökkentő, mór-mór provokotiv kijelentést. De egyelőre ne is lépünk tovább, inkább tisztázzunk néhány elvi kérdést. Véleményem szerint a ballai axiómát nem is annyira oz esztétika, mint inkább a filozófia felől kell megközelíteni. Talán illetlenségnek tűnik fel e helyen emlegetni azt a nevezetes marxi tételt, mely szerint a lét a tudat meghatározója. Mégis fontosnak érzem, mert Ballá Kálmán nyilván megfeledkezik erről, amikor a csehszlovákiai magyar irodalom fogalmának használatát egyfajta hamis tudat megnyilvánulásának tekinti. Elvégre a csehszlovákiai magyarság objektíve létezik — nem álomkép szüleménye tehát —, s ebből következik, hogy tudata meghatározott: a kisebbségi-nemzetiségi lét határozza meg. Épp akkor beszélhetnénk hamis tudatról, ha költőink megfeledkeznének az őket körülvevő valóságról, arról a társadalmi közegről, amelyben a csehszlovákiai magyorsóg él, s amely nyilvánvalóan nem azonos az erdélyi, a vajdasági vagy éppen a magyarországi társadalmi közeggel. Az mór természetesen más jellegű kérdés, hogy ezek az eltérő léthelyzetek milyen mértékben képesek befolyásolni egy-egy magyar közösség irodalmának alakulását, milyen centrifugális erőt támasztanak a közös nyelv centripetális erejével szemben. Véleményem szerint sem a csehszlovákiai magyar irodalom, de még a jóval terebélyesebb romániai magyar irodalom sem tart ott, hogy egyike lehozzánk az arony, mégis elúszott. Hát örülhetünk az ezüstnek?

De lássuk, hogyan is volt.

öt sportág, öt versenynap. Az elsőn az első nagy meglepetés: az aranyérem első számú várományosa, a moszkvoi spartokiádon az öttusa győztese, az angol Nightingale, kiesett a versenyből. Lova egyszerűen nem volt hajlandó nekifutni az első akadálynak. Remekül lovagolt a csehszlovák Starnovský; Bártű és Adom gyengélkedett. A magyar hármas rajtja kiválóan sikerült, Horváthék a legtöbb pontot szerezték a csapatversenyben.

Örömök, csalódások. Győztesek és vesztesek. Meglepetések futószalagon. Ahány versenynap, annyi izgalom. De hiszen éppen ez teszi széppé a sportviadalt.

Hogy mi lesz a legközelebb?

Közben ugyan sor kerül még egy-két nemzetközi erőpróbára, de az igazi csemege Moszkvában lesz az olimpiai játékokon.

A budapesti VB eredménye néhány szövetségi kapitánynak és edzőnek feladta a leckét. Hogyon tovább?

hessen az európai irodalmoknak — s kérdés, eljut-e oda valaha is. A kínálkozó analógiákat ugyanis (európai spanyol irodolom — latinamerikai spanyol irodalmak, német irodalom — osztrák irodalom — svájci német irodalom stb.) nem lehet automatikusan a magyar irodalomra is alkalmazni, mert Európa egyéb tájain vagy Amerikában egészen más társadalmi viszonyok között bontakozhatott ki egy-egy önálló irodolom, egy olyan lassú fejlődési folyamat erdményeképpen, amely évszázadokkal ezelőtt kezdődött.

A csehszlovákiai magyar irodolom tehát, ha nem is önálló európai irodalomként, de az egyetemes magyar irodalom önálló részeként létezik; a csehszlovákiai magyar írók alkotásai a csehszlovákiai magyar lét meghatározta csehszlovákiai magyar tudat termékei. Ha vitatkozni érdemes valamiről, akkor arról, hogy ez a kisebbségi tudat mennyire fejlett, milyen mértékben bontakozott ki. Azt kellene mihamarabb tisztáznunk: helyesen értékeljük-e önmagunkat, s mit érnek valójában a csehszlovákiai magyar írók művei? A kívülálló ezt természetesen jobban meg tudná ítélni, elfogulatlanabbul és általánosabb érvénnyel; a szóbanforgó közösség tagja akaratlanul is hajlamos a túlkapásokra: vagy indokolatlanul

Ezektől a gondoktól Karel Bártű, a csehszlovák öttusa válogatott edzője sem mentes. Kit válogassanak be a keretbe, mert hiszen nyilvánvaló, hogy neki is fiatalítania kell. Fia, Ján Bártű, már a moszkvai spartokiádon sem nyújtott kielégítő teljesítményt, Budapesten 40. helyen végzett. Adam még hozta, amit vártak tőle, Moszkvában a hatodik lett. Vívásban remekelt, a világbajnokságon is ő nyerte a vívást, lovaglásban balszerencsés volt, céllövésben lépést tartott a többiekkel, de úszásban és futásban bizony egyikük sem remekel. Bártű annyira kifutotta magát, hogy szinte bezuhant a célba és ápolásra szorult, mégis visszaesett az összetett versenyben. De a futás a magyar öttusázóknak sem erőssége. Kancsal például 300 ponttal kevesebbet árt el, mint az előtte végzett amerikai Burley! Ezeken a pontokon csúszott el a magyarok előnye és úszott el az aranyérem. Most aztán Török Ferenc doktor, a mellbournei olimpiai bajnok, a magyar öttusa-válogatott kapitánya is fontolóra veheti, maradjon-e minden a régiben, vagy pedig fiatalítson.

felértékel, vagy épp túlságosan is elmarasztal. Ennek ellenére mégis magunknak kell elvégeznünk ezeket a feladatokat, mert e nélkül egy lépréssel sem jutunk előre. Véleményem szerint nem ismerjük eléggé önmagunkat; pontosabban fogalmazva: nem ismerjük eléggé a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalmat. Az egyszerű olvasó számára a korabeli kritikák és elemzések — sőt legtöbbször maguk a művek is — gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, ezért kénytelen beérni néhány elcsépelt közhellyel, illetve legendával, ami gyakrabban szóban, ritkábban írásban is terjed, s meg kell elégednie egy alapros és feltáró irodalomtörténet helyett néhány lapnyi, iskolai dolgozatok színvonalát alig meghaladó vázlatos összefoglalásokkal. Ezek után már kevésbé meglepő, hogy egy jószándékú fiatalember olyan meghökkentő kijelentéseket tesz, amelyek jogos vagy indokolatlan haragra lobbantjók az idősebb és fiatalabb írókat egyaránt. Meglehet, Balia Kálmánt a túlzott lelkesedés, az önfeledt kalapdobálós irritálta, kivált olyankor, amikor nyilvánvalóan arra érdemtelen alkotást tiszteltek meg vele. Ugyanakkor viszont ügyelnie kellett volna ró, hogy ne essen át a ló másik oldalára, ne öntse ki a fürdővízzel együtt a csehiszen Horváthék tulajdonképpen egyetlen számban sem hibáztak, mégsem jöttek számításba az egyéni érmekért folyt küzdelemben. Niemen, Peciak, Masala, Bulgakov, és nem utolsósorban a balszerencsés Nightingale már most túlságosan erős ellenfél. És nem szabad elfeledkeznünk a világbajnokságon csupán a néző szerepében jelen volt Pavol Lednyevről sem, akiről Igor Novikov, az öttusa-sport egykori kiválósága, Balczó András nagy ellenfele, még a VB megkezdése előtt úgy nyilatkozott, hogy a világbajnokságon nem számít különösebb sikerre, mert a szovjet öttusásók egyedüli egyénisége Lednyev, de ő sérülés miatt nem indulhat, ám úgy véli, hogy az olimpiai játékokon már ott lesz. Ez a novikovi „jóslat" még nehezebbé teszi Török és Bártű edző döntését: maradjanak-e az öregek, vagy jöjjenek a fiatalok, hiszen egy év alatt tapasztalt versenyzőt kinevelni az öttusában nem lehet. Pavel Lednyev szűkszavú versenyző, a világbajnokságon sem nyilatkozott magáról és az esélyeiről, csupán annyit mondott, hogy az Achilles-ínnol van boj.

14