A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-22 / 38. szám

Harminc évvel ezelőtt kapta a berlini egyetem Wilhelm és Alexander von Humboldt nevét. Abban az évben 123 hallgató végzett. Ma már mintegy 12 ezer nappali és 7 ezer levelező tagozatos, valamint egyéb formában tanuló fiatalt oktatnak e nagy múltú intézményben. Az egyetemen a baráti országok, különösen a Szovjetunió tudósaival közösen pillanatnyilag 200 tudományos témán dolgoznak.

Renato Castellani rendező elkezdte a Verdi életéről szóló tévéfilm forgatását. A rendező Verdi szerepét egy alig ismert angol színészre, Ronald Pickupra bízta. Pickup negyvenöt éves; Verdit húszéves korától nyolcvanhét éves koráig alakítja, ehhez a maszkmester tizennégy maszkot készít neki. Első képünk: egy ismert Verdi-portré. Második képünk: Ronald Pickup Verdi

maszkjában.

Ha úszóöv helyett a fürdőruha mellrészébe fújja a levegőt, kényelmesen átadhatja magát a hullámok játékának az úszni nem, vagy alig tudó fürdővendég, lazán elengedve magát, akár újságot is olvashat. A müncheni tervezők „kétéltü“-nek nevezett biztonsági fürdőruhája a test méreteit is kedvezően befolyásolja.

Zürich lakosságának egy része vandál mázolónak kiáltotta ki, akinek fejére 3000 frankos „vérdijat" tűztek ki, a lakosság másik fele jót derült alkotásain, melyekkel éjszaka titokban telepingálta a város házainak, aluljáróinak falait, a parki padok támláit. Hosszú nyomozás után végre kézre került a 39 éves pszichológus, akinek szenvedélye igy megosztotta a város lakosságát. Nevét titokban tartják, mert - mint mondotta - ha köztudottá válnék, a zürichi vandálok lerombolnák a házát.

Praktikus, higiénikus és modern formájú - ezekkel a jelzőkkel jellemezhetjük a képen látható utcai kutat. A fénykép egyébként Tbilisziben készült.

Vajkai Miklós

KÖNYVEM

Itt, a rónán a duzzogó folyó tövében, hol két sor ház az egész falu, s a fölbukkanó vasárnapok hétköznapokká fakulnak, elvetik o könyvet. Az ember a földet szereti, állatait gondozza s megvan az írott szó nélkül. Él, ahogy tud: senki és mindenki embereként a világban. Konyháját, udvarát ápolja, kertjében kapirgál, ha vége a napnak, és telnek az évek, melyeket számolni sem érdemes. A házakat lebontják, újak épülnek helyettük, a kátyús út aszfalt alá kerül, s fürdőszobája lesz az embernek, de ő marad olyannak, mint azelőtt. . . Könyv, ha netán akad is a házában; szekrényében, fiókjában hever, s várhatja, hogy mikor veszik kézbe. Ha egy napon mégis előkerül: a gyereknek adják, hadd forgassa unalmában. Ilyen csodára vágytam én, de a hosszú hónapok évekbe fordultak, s a várt pillanat végleg elmaradt.

Könyv s újság nem feküdt asztalunkon, nem hozhattak hírt távoli világból. Szüléink dolgoztak, hót éltünk, jócskán leszakadva a falu középmezőnyétől, és ezt a gyerek megérzi, talán nagyonis megérzi. Volt, hogy anyám használt ruhát kapott, újságba csomagolva, ilyenkor ezt lapozgattam — forgatom napokig, s elszomorodtam, ha megláttam a házunk előtt elmenő postást, aki egyszer sem pislantott felénk.

Hogy elindultak az esztendők, egyre csak könyvről ábrándoztam, hírekről, amelyek hozhattak volna valamit szürke napjainkba. Áhítozva néztem társaim könyveit, s kis káröröm is volt bennem, hogy nem tudják: mit tartanak kezükben, s elfogott a rettegés, ha karácsony után érdeklődni kezdtek, hogy mi volt az ajándék.

— Az egyik nap épp olyan, mint a másik; minek a drága pénzt pazarolni? — mondta apám, ha a sarokban duzzogtam. Majd keményebben is megnyomta a szót, hogy érthessek belőle.

Gyermekkorom titkaiból anyám tudott a legtöbbet, s így az első könyvet is, amit kaptam, neki köszönhetem. Tizenegy éves is elmúltam már, amikor e kis könyvecskét kezembe vehettem. Heteken át, újra meg újra elolvastam a néhány történetet, s csak a kegyetlen világ penderített ki álmodozásomból. Valami fogcsikorgató dühödt keserűség vett rajtom erőt, hajtott szinte az őrületig. Máskor meg csendesen megültem, s magamba szállva számláltam az éveket, az egyre lassabban mólókat .. . Vajon mennyi van még felnőttségemig? .. . Nyolc vagy tíz esztendő? ... Mi az egy kölyöknek! . . . Kibírom... Biztosan kibírom!... S megvívhatok a világgal, akárcsak a mesebeli szegényember. Akkor majd egyenlő felek leszünk, s elválik, hogy ki lesz a győztes, s ki törpül össze, és szolgálja a másikat... Igy álmodoztam.

ültem a kora esti homályban, vaksi szememhez közel a könyvvel, s faltam a sorokat, újra és újra, s merengtem a lehetőségeken, a föl-fölvillanókon, s észre sem vettem, hogy lassacskán elsötétedett a szobánk. Másutt ilyenkor villanyt gyújtottak, s vacsorához ültek. Nálunk, az egyetlen helyen a faluban, petróleumlámpa pislákolt az összeeszkábált iksz-lábú asztalon, s ez dobott vissza az életbe, az egyre sötétülő pocsolyába. ültem az asztalnál. Fáradt ujjaim közt reszketett a toll, s megrögzött részegként dülöngéltek a frissen vetett betűk a tintafoltos irkalapon. Bűnösnek éreztem magam, hogy átolvastam a délutánt, és nem maradt időm az írásra, amit igazán sohasem tudtam megtanulni. Aztán mégiscsak elkészültem a leckével, s kóválygó fejjel dőltem le a díványra, s úgy aludtam akár a bunda.

Almomban az öregember jelent meg, a mesebeli szegény botozott be földpadlós szobánkba, s ült az ágyam szélére. Arcát az évek barázdálták, a kegyetlen esztendők, melyek apámat sem kímélték.

— Valahol északon — kezdett a csodálatos mesébe —, a Nagy folyam fölött hegyek állnak, s éles sziklák nézik magukat a tükörtiszta vízben. Alig nő fű s fa ezen a vidéken, és emberek sem lakják ezt a tájat. Csak nagy ritkán téved erre egy-egy pásztor, s amint észbe kap, tovavonul juhaival, le a sík vidékre, mely három napra, s három éjszakányira van innen. A síkságon emberek dolgoznak: szántanak, vetnek, aratnak, s az állatokkal bajlódnak. A föld most többet ad, mint régebben, az állatok is szaporábbak, az emberek elégedettek önmagukkal. Régebben én is itt éltem: asszonyommal, szerencsétlen pulyáimmal — folytatta az öregember,

— de gonosz volt a föld, s nem hozott termést. Hiába dolgoztunk látástól vakulásig, a végén már csak a puszta kezünk maradt, amely egyre fáradtabban bírta a nehéz munkát. A nap is lenyugodott, elmerült a hegyek mögötti tóban, mire hazaértem. Vacsoránk riem volt. Miből is lett volna, ha nem termett a föld. igy csak egy kancsó vizet ittam, és sóhajjal dőltem le vackomra. A gyerekek már aludtak, s nem láthatták a holdat, amely egy pillanatra megállt az udvarunk fölötti égen, s lassacskán leereszkedett kutunk kávájára. Ijedtemben küszöbünkre léptem, csodáltam az égi lámpást, s az útjára elkísérő seregnyi csillagot.

— Napok óta figyelem nyomorúságtokat — mondta a Hold —, már napok óta ... A Nap-testvérrel már beszéltem, azt mondja, dolgozol, töröd a gazdátlan földet, s termést mégsem ad. Ö üzen most neked, hát jól figyelj: reggel, ha főikéi, s fényével borítja be a tájat, induljatok el vele. Úttalan utakon visz majd benneteket, hegyeken, bozótokon át, egy új világba, s ha eljön a dél, már ott is vagytok a napnál fényesebb országban. Ott, hol mindig van elegendő kenyér, s aranyló táblák borzolódnak a játszi szélben. Az emberek is barátságosabbak mint másutt, s nem törnek egymás vagyonára. Ebbe a világba csak kevés ember juthat el, de ti megérdemliték! Kalapomat a kezemben tartva hallgattam a Holdat — mesélt tovább a szegény ember —, és mire megköszönhettem volna a szívességét, már tovahajózott a sötétségben. Reggelre vörös fény öntötte el a világot. Tán megharagudott a Nap? De az egész csak egy pillanatig tartott, és mi elindulhattunk az új hazába. Minden úgy történt, ahogy a hold mondta: Kövér kalászok ringtak a hatalmas táblán, s kicsit odább emberek dolgoztak serényen. Vágyakozva hallgattuk kaszáik surrogását, s egyet sem mertünk lépni. Aztán az egyikük odajött:

— Már vártunk rátok — mosolygott.

— Sok ám a munka; gyertek, segítsetek!... És mi megindultunk, s minden oly ismerőssé vált, mintha már száz éve éltünk volna ott.

Tudom, sokszor hallottad ezt a történetet, és nagyon-nagyon szereted. Ha fölcseperedsz, indulj el te is, s keresd meg ezt az országot. Hidd el, szükség van rád —, mondta végül a szegény ember, s már el is tűnt a szobából. Nesztelenül ment el. Szólni akartam, kiáltani, de hang nem jött ki a torkomon.

Nagy-nehezen tértem magamhoz furcsa álmomból. Édesanyám az ágyam szélén ült, s szánakozó arccal nézett rám, s egyszerre megindult a világ, forgott nagy kegyetlenséggel, hogy megbolondulhatott tőle az ember. A falakra feszített kötélen száradó ruhák tátogtak, mintha el akarnának nyelni bennünket. Kezem forró volt, lázas, s napokig feküdtem betegen, és vártam a szegény emberre, de soha többénem jött el, édesanyámnak pedig nem meri tem elmondani egyetlen titkomat.

9