A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-14 / 28. szám
" REGI ARATÁSOKRA EMLEKEZVE arató — mondja apám —, aki reggel kiganajozott, segített megetetni, megitatni az állatokat. E hajnali, szerződésen túli szorgalmatosságért a gazda egy vagy két stampedli pálinkával jutalmazta meg az aratóját. Ha nem apám szájából hallanám ezeket a szavakat - tényeket - magam is mesének hinném. Csakhogy ez akkor — valóság volt. Anyám, apám megélte. S rajtuk kívül még hányán, csak ebben az itthoni közösségben, amelyben gyerekkorom eltelt. Micsoda megalázónak látom ezeket a „hálából" kapott hajnali stampedliket! És még - tudom - főhajtással illett a „jóságot" megköszönni is: „Köszönöm alázattal gazduram jóakaratját. . .“ De volt más is még ezen túl. Dölyf, gazdagőg, embertelenség. Csak egy ilyen emlékemet - a példa miatt - jegyzek ide. M.-ékhez szegődtek szüleim résztartani. Aratás után apámat behívlak katonának, s a „nyócados kukorica" anyámra marcdt. Este későn, lámpavilágnál cipelte fonott kosárban a csöveskukoricát föl a kukoricaszáritába. A fiatal gazda ott állt - olyan elevenen él bennem a kép, mintha tegnap történt volna - és ahogy anyám cipeli a nehéz kosár kukoricát fel a padlásnyi magasságba, minden alkalommal két három kukoricacsövet kivesz a kosárból és visszadobja a földre. Csak ágy, szórakozásból. Megtehette, hiszen az övé volt, a gazdáé. És anyám fél szávai se tiltakozhatott, hiszen a kenyerünkről volt szó. Vilma hágom azokban a napokban még nem volt három hónapos sem. . . Lehet, hogy anyám azért szeretett inkább az uraságnál „negyven párra" aratni, mert ott azért ilyet még az intéző sem mert volna tenni. Negyven pár arató az negyven kaszát és negyven sarlót is jelentett! A gazdákhoz szegődött aratók az aratás után a gabona csépléséből is kivették a részüket, bár csépléshez a gazda hívott napszámosokat, akiket megfizetett. Az első köztársaság idején a napszám általában húsz korona volt a cséplésnéi, harmincnyolc után pedig öt-hat pengő. A „betakarodás", azaz a cséplés befejeztével a gazda megvendégelte a szegődött aratókat. Valami igenigen régi babonás okból vagy hiede!ni sr'-rint err- ar nlkrdom'a mindiq egy vagy két „fekete tyúkot vágtak le." Mikor erre a „vendigsígre" mentek, azt mondták, hogy „mennek a fekete tyúkra". Egyébként ezt a megvendégelést „kitolásnak" is nevezték. Ha jobb - rendesebb - volt a gazda, a pincéhez is kimentek ebéd után áldomást inni. Az aratásnak, gabonacséplésnek ez a módja-rendje a negyvenes évek végéig élt; a szövetkezet megalakulása után az aratás és a gabonacséplés inatszakasztó terhét átvették a gépek. Voltam marokszedő, s dolgoztam az imént említett gépekkel és gépeken diákkorom nyarain. Tudom a különbséget, s jó hogy tudom, mert az a különbség - eligazító különbség. Ma is érvényes és megbízható. GÁL SÁNDOR
