A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-14 / 28. szám

Következő számunk tartalmából: Miklósi Péter: AZ IDEGEN­­FORGALOMRÓL - TUDOMÁNYOSAN Mács József: NÖ KEZÉBEN A GYEPLŐ Ozsvald Árpád: MÓRA FERENCRE EMLÉKEZÜNK Agócs Vilmos: GESZTENYE - BETONVALYÚBAN Címlapunkon M. Borský, a 24. oldalon PrandI Sándor felvétele A CSEMADOK Központi Bizott­ságának képes hetilapja. Meg­jelenik az Obzor Kiadóvállolat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Kral Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob­chodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hirlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS - Ústredná expedí­cia tlače, 884 19 Bratislava, Gott­­waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­kézbesítő. Kéziratokat nem őr­­zünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. NEM ELÉG TÖBBET Az elmúlt napokban olvastam, hogy hazánkban minden száz háztartás­ra nyolcvanöt mosógép és száznégy televíziós készülék jut. Minden har­madik család rendelkezik személy­­gépkocsival. Egy lakosra számítva évente 2,8 darab felsőruhát, 4,3 da­rab kötött ruházati cikket és 4,6 pár cipőt adnak el a boltok. Mindez persze még távolról sem az, amit a tervek szerint el kellene érni. De mindez tagadhatatlan tény, ami azt bizonyítja, hogy hazánkban tör­ténelmileg rövid időn belül felszá­moltuk a szegénységet, a szocialista Csehszlovákia ma a legfejlettebb országok közé tartozik. Ezzel kap­csolatban viszont arra kell gondol­nom, hogy ugyan hány ember vagy család van nálunk, akiknek több tartós fogyasztási cikk van a birto­kában, mint amennyire szükségünk lenne. Hányon vannak olyanok, akik naponta mint a megszállottak nézegetik, simogatják a megszerzett értékeket, amelyeknek semmi funk­ciójuk nincs a háztartásukban. Ennek ellenére már azon töprenge­nek, hogy mi mindent kellene még megszerezni. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy tulajdonképpen nem is az életnek élnek, hanem rabszolgái lettek az általuk vásá­rolt dolgoknak. Nem tudnak örülni semminek, ami a szellemi kultúra értékeit képviseli, nem tudnak fel­oldódni, örülni a kirándulásnak, üdülésnek, számukra nem létezik más, csak a munka, esetleg hozzá még a fusizás, és mindennek egyet­len célja, hogy még több dolgot tudjanak megvásárolni. És így megy ez örökké. Nincs megállás, újabb autó. magnó, újabb bútor, annyi öltöny, hogy nem tudja, mikor fogja hordani, mert hát mit tehet ő, ha az ipar mindig újabb típusokat gyárt, modernebbeket, és ó erre van beütemezve, neki minden kellene. Csak az a kérdés, hol itt a határ? Meddig tarthat az az állapot, ami­kor az ember csak a dolgoknak él, és a dolgok rabszolgájává válik. Pedig a dolgok azért vannak, hogy Ben Aftrasam Gabonacséplés (Nálunk: Masinázás) Rendszerint két géppel „masinóztak" az uradalomban. A cséplőgépeket a „tüzes" (gőzgép) hajtotta. Egy-egy cséplőgépre 20-20 ember - férfi - kellett. Volt két „etető", ezek váltották egymást, és két „zsákos." (A „pihenő" etető segített a zsákosnak; akkor egy zsákba 80 kiló gabonát mértek.) To­vábbá volt két kévehányó „kint", akik a szekerekre hányták fel a kévét; két „kontyos" (a kazalon a „kontyo­sok" az elevátor alatt álltak; a „konty" alatt, ahova a végtelen láncra sze­relt vasfogak a szalmát dobták le.) Két ember a kicsépelt gabonát a sze­kerekről a magtárba hordta — ők a „zsákolok." Ezen kívül kellett még két „kazalos"; a maradék nyolc ember - férfi - pedig a kazalon a szalmát adogatta a „kazaiosoknak". A marokszedőkből a „dobon" volt két kévevágó; rajtuk kívül a törekben négy pár dolgozott még. A „nogytö­rekben" dolgozott két pár, mert ebből volt több. A marokszedők negyedna­ponként váltották egymást a dobon és a törekben-polyvában. A cséplés végeztével osztották ki a szerződésben foglalt „részt." A kiadott részt az uraság fuvaroztatta haza az aratóknak. Ez a nap ünnep volt. Ré­gen - apám szerint - volt közös ál­domás, olyan helyen, ahol „volt bor­kimérés" is.- Itt — mondja apóm - az aratók rendszerint összevesztek. Hogy min, s miért? Gondolom, faj­tánk természete hozta magával. De főleg, hogy soha sem jutott az ara­tóknak olyan „rész", azaz annyi gabo­nanemű, amellyel az „újig" kitarthat­tak volna. S nyilvánvaló, hogy a ,,'ész" elosztása körül is támadhattak vitára okot szolgáltató részrehajlá­sok. .. A részaratók egykou „áldomását" - tudva a fentieket - ne kísérte min­dig „áldás." Pedig érzésem szerint az „áldás" és az áldomás" egy tőről fa­kadt nyelvünkben. (KIEGÉSZÍTÉSEK II) „ha kijött az intéző az aratást kezdő napokban azt mindig tel szoktuk kö­szöntem’, fontunk bukrétát búzából, ezt általában minden arató tudott, va­laki a sok lány és asszony közül vitt szalagot és azzal kötötte a bukrétát az intéző karjára, ezt rendszerint egy idősebb asszony szokta leikötni; mi­lyen büszkék voltunk, ha az úr nem vette le a karjáról, lelült vele a hin­tába és úgy ment haza; lestük amed­dig láttuk, másnap aztán hozott a ka­szásoknak pálinkát vagy bort, nekünk marokszedőknek egy doboz savanyú­cukorkát, hogy örültünk neki mikor végre meglett az aratás, elkezdődött a még nehezebb masinázás; nagy tü­zes gépek voltak, négy órakor már in­dult, akkorra ott kellett lenni, a ba­rátnőm apja etető volt a nagy gépen, a dobra pedig mindig két lány állt éles kaszával kévét vágni; hatalmas törekágyak voltak, még nagyobb tö­­rekkazlak és rengeteg tőreik, de min­den munkában van könnyebb és ne­hezebb, a törek pedig rettenetesen porol; két pár állt minden nap a nagy­terekbe, kettő a kicsibe, kettő a dob­ra, kettő a kazalra; ennyi maroksze­­dö kellett naponta, a többi kapált az erdőben, mert az is volt a közelben; a törekben védőszemüveg is kellett, mert a portól látni se lehetett; mi a 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents