A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
— Igen! — érkezik o válasz. — Kelten a gépet biztosítjátok, egy lyukakat fúr. négyen az ácsolatot rakják, a többiek a szalagot biztosítják és rakodnak. — A csörlő? — Rendben. — Akkor indítok! A kombájn gombnyomásra, hatalmas sivítóst csapva indul. A szűk aknát szénpor lepi el és a gyér fényben is látni, amint korongszerűen forgó kései csaknem két méter magasan, s ötvenhatvon centi mélyen vágják a szénfálat, a tárcsák pedig összeaprítják a kitermelt szenet. A fekete arany a kaparószalagra kerül, majd a magasba iramló futószalagra, ahonnan a szén egyenesen a csillékbe ömlik. Süvít a kombájn, zúgnak a szállítószalagok, mindenki szótlanul dolgozik, csak néha hallani tompa, de erélyes baltacsapásokat; ha a gép a szalag számára túlságosan nehéz darabot tép ki a szénfalból, azt a bányászok fejszékkel zúzzák össze. A fal végén megáll a kombájn, egy pillanatra még csönd van, aztán félmondatok járják ót az aknát; — Baltát! — Ide lyukat kellene fúrni! — Szóljatok a lőmesternek, a következő fordulónál szükség lesz rá! — Két főtefát adjatok! — Vigyázz, lazul a szén! — A kombájn beállítva, a zsírozás rendben! — Mindenki félre, indítom! Újra fölcsatton a süvítés, a gép egyre gyorsabban halad a szénfal mentén. (A szénfejtés a Cígeľ bányában több mint másfél évtizede, 1962-ben indult. A frissen toborzott bányászokat akkoriban az ostravai, hondlovói és novákyi társaik segítették. A vendégbányászoknak és az egyre jobban kibontakozó szocialista versenymozgalomnak egyaiánt jelentős része volt abban, hogy az első esztendő tervét 250 százalékkal túlteljesítették! Négy évvel később viszont már „csak" huszonötezer tonnával szárnyalták túl tervüket: ekkor már érződött annak az 1968-ban tetőző válságnak előszele, amelyben a közgazdászok közül sokan kétség bevonták a szénbányászat fejlesztésének fontosságát, sőt, a bányák bezárásáért kardoskodtak. Ilyen viszonyok között hatvannyolcban már évi tervüket sem teljesítették a cígeliek és abbamaradt a szocialista munkaverseny és az újítómozgalom is. Két évvel később — a belpolitikai élet konszolidációja után — a cígeli bányászok újra a legjobbak között szerepelnek. A gépesítés, újszerű munkamódszerek alkalmazása, de főképpen az emberek lelkesedése okozta, hogy napjainkban a szlovákiai bányák közül épp itt fejtik a legtöbb szenet! Az idei esztendő első hét hónapjában egymillió kétszázezer tonna szenet fejtettek; i. Štefaňák kollektívája pedig július negyedikén — harmincegy napos fáradságos munka után a bányafolyosók vágásában ért el új szlovákiai rekordot.) A fővájár sisakjára erősített lámpa erős fénysóvot hasít a gomolygó szénporban. — Milyen gondjuk van itt a bányában? — kérdezem ián Pšenáktól. Homlokán összeszaladnak a ráncok: — Gyakori alkatrészhiánnyal küszködünk, így bizony éléggé magas a gépek meghibásodásának aránya. Ha ehhez még az állandó munkaerőhiányt és a nehéz természeti feltételeket is hozzászámítjuk, aligha túlzók, ha azt mondom; valóban csak az emberek lelkesedése segít legyőzni a problémákat. — Mi az oka a munkaerőhiánynak? — Egyrészt a hatvanas évek végén nagyon sok jó és tapasztalt bányászt veszített el az üzem. Másrészt a környező mezőgazdaságban és a gépipari vállalatokban is ma már úgy állnak, hogy az egészségesebb és könnyebb munkáért csaknem annyit fizetnek, mint a bánya ... Lakásokat építünk, de néha még ez sem elég, hogy „idecsábitsuk" az embereket. Főként fiatal bányászból van a szükségesnél sokkal kevesebb, pedig mi, a mai törzsgárda nyolc-tíz év múlva nyugdíjba megyünk! Egy pillanatra még panaszosan eltűnődik, aztán újra megenyhül a hangja: — Dehát mit tehet ilyen helyzetben az ember?... Még alaposabban megfogja a munka végét, mert szénre szüksége van az országnak, Indulunk visszafelé a bányavasúthoz. Amikor odaérkezünk, búcsúzni kell a fővájártól. — Kis híján három évtizedet töltött mór a föld alatt... Megtalálta a számításait? — Nehéz kérdés ... bár úgy érzem, hogy nem cserélném el ezt a munkát semmivel. Van egészségem, a családi életem is rendben, és egy összeszokott, derék kollektíva élén áfiok... Jó nézni. ahogy a kombájn töri, vágja a szenet, ahogy a kaparászalagon elindul fölfelé. Sokszor elgondolkoztam, hogy nyugdíjas koromban mit csinálok majd? Valahogy úgy érzem, hogy akkorra is csak a bánya marad majd nekem .., Műszak végén, a zuhanyozóban — a bányászok körében — újra kívülállóvá, civil vendéggé változom. A többiek szótlanul, fáradtan mosdanék, mígnem egyikük száján kiszalad a megjegyzés: — Tvfa valahogy gyöngébben harapott a gép ... Társai bólintanak, aztán biztatják egymást: másnap pótolják a lemaradást a frontmester szerint a szénfal legkeményebb részén már túljutottak. Figyelem a beszélgetésüket, s közben mintha újra a fővójárt hallanám: „... Jó nézni, ahogy a kombájn töri, vágja a szenet...” Értem, most már értem Ján Pšenákot. A bányászat nemcsak férfimunka a javából, de büszkeség is. Az ember otthoh. tévénézés vagy olvasás közben arra a szénre gondolhat, ami árammá alakítva fényt gyújt és az ország vérkeringését adja. PRANDL SÁNDOR felvétele Azt olvastam a minap valamelyik újságban, hogy vízhiány küszöbén áll a világ. Édesvízkészleteink végesek, a vízigény pedig évről évre növekszik. 1950 táján 200 liter volt az egy főre számított napi vízfogyasztás. Negyed százod alatt megduplázódott: ma legalább 400 liter az egy Személyre jutó átlagos napi vízfelhasználás. Az ezredfordulóig hatmilliárdra nő a Föld lakossága, és ezáltal természetesen lényegesen emelkedik a vízszükséglet is. Földünk vízkészletének csak kis hányada, mintegy 2,7 százaléka édesvíz. 1977-ben Mór del Platóban 116 ország tanácskozott az ENSZ vízügyi világkonferenciáján a „vizválság” elhárításáról. Ennek o konferenciának a célja nem az volt, hogy pánikot keltsen. A szakemberek egyetértettek abban, hogy óriási viztartalékaink vannak, de ezzel ésszerűen valamennyi ország érdekeinek megfelelően kell gazdálkodni, s gondolkodni kell a vízszennyezés minél nagyobb mérlékű korlátozásáról. Azóta bizonyára a világ országaiban és igy hazánkban ,is számtalan intézkedés történt az ésszerű vízgazdálkodás érdekében, törvényt fogadtak el a vízszennyezés csökkentéséről és új vízkészletek feltárásáról. Ez mind szép, hogy törődnek az emberiség jövőjéről, határozatokat fogadnők el, de van-e olyan szerv, omely ezek betartását irányítja, ellenőrzi? Azt hiszem, hogy nagyon kevés ember van, aki szívügyének tartja a vízzel való gazdálkodást. Valljuk be őszintén, mit teszünk, annak érdekében saját otthonunkban, hogy ne pocsékoljujt a vizet? Például, ha mosogatunk, a vizet folyni hagyjuk, hiszen van belőle elég, meleg is, hideg is. Ahelyett, hogy bedugaszolnánk a lefolyót és úgy mosogatnánk. S vajon nem luxus az, ha valaki vagy mondjuk egy négytagú család naponta kétszer fürdik? A modern háztartás vívmánya az automata mosógép. Nem lenne elég hetente egyszer mosnunk? Bizony vannak nagyon sokan, akik nem várják meg a szükséges 5 kg piszkos ruhát egy mosására és naponta mosnak (nem hiszem, hogy négytagú családnak naponta 5 kg ruha váltása szükséges). Hátra van még a karbantartás. Van olyan eset, amikor hetekig folyik a csapból a viz, mert nincs ki megcsinálja, vagy' történetesen nem lehet alkatrészt hozzá kapni, nem beszélve a lakásban levő többi higiéniai berendezésről. Szigorú intézkedéseket kell bevezetni; pl. egy-egy lakásba „vizórát* (hasonlóan a gáz- vagy villanyórához) kellene beszerelni, a vízcsapokat a házkezelőségek rendszeresen ellenőrizhetnék, s ha kell, pénzbírsággal sújthatnák azokat akik, nem javíttatják meg a hibákat. Az emberiségnek össze kell fognia, hogy mindig legyen elegendő víz. Ha nem fogunk vele jól gazdálkodni, rövidesen nem lesz elég vizünk, és a borúlátóknak lesz igazuk, akik azt jósolják, hogy az ezredfordulón az ivóvíz csak palackozva lesz kapható, s drágább lesz a bornál is.
