A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-01 / 35. szám

juk szómon. Feri bácsi fiatalsága idején milyen volt itt a kulturális élet?- Iskolás és legény koromban a színjátszás jelentette a legtöbbet. Karácsonyra, farsangra, húsvétra tanultunk színdarabot. Persze moi mértékkel mérve nagyon mostoha körülmények között. Az iskolában összetoltuk a padokat, a padok tetejére szekéroldalakat fektettünk - ez volt a mi színpadunk. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor először játszottam, de már kilenc évesen az előadások szünetében a János vitézt szavaltam; hol lassabban, hol gyorsabban, a tanító úr utasítása szerint... Még ma is szinte az egészet el tudom mondani. A fonóba is összejárt a fiatalság. Ha elmész a katolikus templom felé, még láthatod az egykori fonóhoz romjait... Sok kendert termeltek nálunk. A lányok valami fizetség ellenében oda jártak fonni esténként egészen a farsang kezdetéig. Mi legények szombatonként mentünk o fonóbo szórakozni, táncolni.

— Tudom, hogy szerette és szereti a könyveket. Fiatol korában mit olvasott a legszívesebben?- A református és a katolikus iskolának is volt könyvtára, minden ottlévő könyvet végigolvastam; aztán a tanítók könyvtárában lévőket is. Minden könyvet, amihez hozzájutottam. A háború után ezeket a könyveket mind elégették. Ho itthon vagyok, a vérem árán is megakadályoztam volno ezt a barbárságot... Könyveket elégetni!... Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve Arany László Magyar népmeséi voltak. Mostanában nem találom ezt a könyvet, pedig megvenném az unokáimnak.

— Feri bácsi nemzedéke kotonaként ismerkedett Európával; mundérban,

Rácz Ferenc 1962-ig volt az óji szövetkezet elnöke; addig, amíg az áji és a tornai szövetkezet egyesült. Az egyesült szövetkezetben az alelnöki és zootechnikusi teendőket látta el.

— Mikor elnökké választották, mit tartott a legfontosabbnak?

— Megismerni o nagyüzemi gazdálkodós rendszerét, rászoktatni a tagságot a közös vagyon tiszteletére, hogy arra úgy tekintsen, mint a magáéra. Ez volt a dolgok elvi része. A gyakorloti része pedig az adóságok törlesztése lett. Az első években ezeket a kérdéseket kellett megoldanunk. Építkeztünk. Képletesen, s a valóságban is. Hittel, mert hinni kellett, hogy amit cselekszünk, annak értelme van. Az építkezéseknél kihasználtuk a helyi forrásainkat is. így sok anyagi eszközt megtakarítottunk. Persze, nem ment az akkor olyan simán, mint ahogy most erről beszélek. Kezdetben az emberek nem hittek. Nagy port vert fel, amikor a háztájit, a féthektórokat, közösen mértük ki. Mielőtt elnök lettem volna, a szövetkezet nem tudta teljesíteni a 650 ezer koronás pénzügyi tervét. Egy évvel később 1 millió 200 ezer korona volt a bevételünk.

Az ablakon kitekintve a migléci hegyoldalra látni. A hegyből kiálló mészkövek izzanak a napsütésben. Ittott mogyoróbokrok és somfabokrok takarják el a kilátást.

— Mikor volt fent a hegyen utoljára? — kérdem Feri bácsit.

— Talán tegnapelőtt — mondja. — Gyakran feljárok. Most főleg gombázni. És te? — kérdi. — Jártál-e már fent valamikor?

— Jártam — mondom — de nem sokat,- s nem erről az oldalról.

— Akkor gyere, nézd meg fentről a falut.

vásár. Még o Szepességből is lejártak hozzánk disznókat vásárolni.- Mi volt a titka annak, hogy keresett volt az áji hízottdisznó?- Az, hogy csak kukoricán hízott. Kizárólag kukoricán. Abban az időben a szalonna volt a fontos, s az áji, kukoricán hizlalt mangalicának oroszos szalonnája nőtt. De keresett volt az áji búza és rozs is, mert általában magasabb volt a sikértartalma mint o lenti földeken termesztetteké. Nyilván talajaink összetétele miatt.- A fennsík bizonyára kedvezett a szarvasmarhatenyésztésnek is.- A rétjeink és legelőink az áji és a migléci hegyen és oldalakon voltak. Az úrbéres legelők is. Három gulya járt ki a hegyre. A „nagygulyát" (ökröket), a „kisgulyót" (növendékmarhákat) és a teheneket hajtották fel. Nyáron a borjas tehenek a tarlóra jártak ki, hogy a borjak megtanuljanak legelni. A felesleget, tejet, tojást, tejfölt, vajat, aprójószágot a mecenzéfi és a stószi piacra hordtuk. Éjfél után kettőkor indultunk és hatkor már Mecenzéfen voltunk.- A gazdák saját erdővel is bírtak .. .- Az erdő télen adott munkát. Mindenki a maga erdejét vágta. A kivágott rönköket ökrökkel, vontatólézsán húzattuk le a hegyről. Tűzifát, szerszámfát egyaránt. A kitermelt tűzifát a tornai piacon árultuk. Ha már o fánál tartunk, el kell mondanom, hogy az áji faragó nép volt. Fából mindenféle szerszámot, használati eszközöket készítettünk. Jármokat, gereblyéket, cséphadarókat, sütőlopátokat, szénvonókat, orsókat, s ezeket a szerszámokat vásárokon árultuk.- Ájt hagyományőrző faluként tartfegyveresen, háborús veszedelmek között.

— Először Hradec Královéban bújtattak egyenruhába. Ott tüzérként szolgáltam. A hradeci két év olyan volt számomra a többihez képest, mint a kirándulás ... Amikor leszereltem, igyekeztem a magam lábára állni. Ahogy a kissebbek felcseperedtek, otthon nem volt rám szükség. Szerettem rendesen öltözködni, hát dolgozni jártam, építkezésekre, ahol kellettem. Pénzt kerestem, és persze gazdálkodtam is azon a földön, amit apám után örököltem. Éltem, ahogy tudtam, ahogy lehetett. Nem voltam tagja akkor semmilyen pártnak. Igaz, itt Ájban is megalakult a CSKP, de meg is szűnt. Harminckilencben nősültem meg, negyvennégy elején bevonultattak; Kassára, majd Munkácsra kerültem. Húsvétkor megsebesültem... 1945 márciusában, a háború végén Kapuvárnál estem fogságba, s a fogságból 1946 karácsonyára kerültem haza ...

Rácz Ferenc ezután három évig Liberecben dolgozott. Mikor hazajött, tanácstaggá választották, majd a HN6 titkára lett. Tizennyolc évig volt tanácstag. 1956-ban tagja lett a CSKP-nak.

— A szövetkezet mikor alakult meg a faluban?

— Szervezni már 1951 őszén megkezdtük azzal, hogy a réteket közösen kaszáltuk. A következő év nagyon rossz volt, a kukorica nem hozott csövet, a, gazdák a kiírt „kontingentet" nem tudták beszolgáltatni, nem nagyon látszott más kiút - megalakult a szövetkezet. Én először disznóetető voltam. Az 1956-os évzáró közgyűlésen választottak elnökké. Tulajdonképpen akkor lett Áj szövetkezeti falu — első az akkori szepsi járásban.

Átmegyünk a patak hidján, s egy keskeny ösvényen kapaszkodunk a migléci „oldalra".

— Valamikor erre vittük a mecenzéfi piacra az eladnivalót - mondja Feri bácsi.

A domboldal derekáig sem kell felkapaszkodnunk, s alattunk a falu. Leülök egy sima mészkőre, s nézelődöm, lefelé, arra, ahol kinyílik a hegy, s búzatermő síksággá szelídül.

— Mi volt a legnehezebb az életében? — kérdem a mellettem álló Rácz Ferenctől.

— Semmihez sem jutottam könnyen — mondja. — Mindenért meg kellett dolgoznom.

Hét gyermekük született, hatot felneveltek, egy fiú négyéves korában meghalt. Három lány és három fiú él és dolgozik. A tíz unokával együtt ma a szőkébb család ha összejön, Rácz nagymamának tizennyolc tányért kell az asztalra tennie.

— Mit tart a legfontosabbnak az életben?

— Az emberek megbecsülését. Ez a legtöbb, s jó hallani, hogy így emlékeznek meg a munkámról. A gyermekeimet is így, erre neveltem.

— Kételkedett-e valaha, hogy a szövetkezet, a közös gazdálkodás jobb életet hoz a közösségnek?

— Ebben soha nem kételkedtem, mert láttam, hogy o szövetkezetben másféleképpen élhet a falu népe, mint régen. Legfőbb eligazítom az volt, hogy akik egyazon földön dolgoztak, munkájuk után egyazon jutalmat kaptak. Ez volt a lényeg.

Hazafelé menet a tornai vár romjai alatt megállók, s orra gondolok, igaza von Rácz Ferencnek: innen már ímeg lehet fogni az eget. . .

HÉTVÉGI

Megint fordult egyet az esztendő óriáskereke. Újra megnyíltak az iskolák kapui, s a figyelem középpontjában álló kis elsősök szorongva vagy boldogan foglalják el helyüket az iskola padjaiban. Rajtuk függ a szülők, tanítók, egész társadalmunk tekintete, s mindjárt a tanítási év első napján már találgatják is, vagy legalább is megfordul a fejükben; vajon mivé lesznek oz előttük félszegen lapuló kis nebulók? Mert csupán rajtuk múlik, senki máson, mivé tudnak lenni, mivé akarják képezni magukat. A lehetőség egyformán adott volamennyi gyermek számára. Képességei döntik el, hová jut, milyen poszton helyezkedik el, hogyan veszi az akadályokat az iskola padjaiban és majd az életben.

Szívdobogtotó látvány a szeptember elseje. Jó ránézni a feldíszített iskolákra, osztálytermekre, a kipirult arcú, ünneplőbe öltözött gyermekekre, s a meghatódott kísérőkre, a szülőkre. Nincs a kezem ügyében statisztikai adat arról, hány elsőse volt a tavalyi tanévnyitónak, de tudom, hogy országos méretben tíz- és tízezreket tesznek ki a számok. S köztük vannak a nemzetiségi iskolák tanulói is, a magyar gyerekek is. A szülők abban a biztos tudatban kísérik őket az anyanyelvű iskolábo, hogy oz minden tekintetben teljes értékű embert nevel gyermekükből. Jól felvértezi őket tudással, s biztosítja számukra a továbbtanulás előfeltételét is.

Én magam örülök annak — és ez szinte minden tanév kezdetén eszembe jut —, hogy a mogyar iskolák létezésének harminc esztendeje alatt ezekből az iskolákból kerültek főiskoláinkra és egyetemeinkre legtöbben a magyar fiatalok. Belőlük lettek zömmel tanárok, mérnökök, agrármérnökök, orvosok, katonatisztek stb. Általános és középiskoláink megbízható intézmények, kifogástalan műhelyek. Társadalmunk gondoskodása a nemzetiségi iskolákról messzemenő. Minden rosszhiszemű megjegyzés ellenére arra törekvő, hogy ahol ez szükséges, további iskolák, gimnáziumok és szakközépiskolák nyíljanak, s ahol erre igény van, ott párhuzamos osztályokat létesítsenek a már meglevő iskolákban.

Párt- és állami szerveink figyelme - összhangban a CSKP XV. kongresszusának az ide vágó határozatával — mindjobban kiterjed szaktanintézeteink magyar nemzetiségű tanulóinak arra a nehéz problémájára is, hogy a legtöbb helyen nem ismerkedhetnek meg anyanyelvükön a szakma elméleti részével. Történnek erőfeszítések arra, hogy intézményes megoldást találjanak az anyanyelven történő tanulás biztosítására a jövő munkás, szakmunkás fiataljai számára.

Szeptember elsején elsősorban a kis elsősöket köszöntjük az egész országban, de ünneplésük pillanataiban gondolunk gimnazistáinkra és szakközépiskolásainkra is, hiszen számukra is ilyenkor kezdődik a tanév.

3