A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
bad járást-kelést szuronyok alatti szabadságnak kell érteni. Egy alkalommal az udvaron néhány szót is válthattunk. Megkérdeztem tőle: miért nem próbál megszökni? Kissé levert, de határozott választ adott: „Neked nincs otthon családod, könnyű ilyesmire gondolnod . . . Nekem azo.nban anyám, fiam, feleségem van otthon; ha én innen meglógok, rajtuk fognak bosszút állni!" Ez volt az utolsó mondat, amit váltottunk, később már nem nyílt mód beszélgetésre. Innen Dobsinára, majd a tozsnyói Gestapóra került, ahonnan már nem volt visszaút az életbe. De erről már csak később, a háború után értesültem. • — Itt, a faluban és a Kakashegy környékén több partizáncsapat működött: a Kozlov partizáncsapat Petőfi-brigádja, Kvityinszkij százados partizánjai, továbbá a Trojickij- és a Suhajevpartizáncsapatok. A Petőfi-brigád egyik fő feladató volt, hogy kapcsolatot teremtsen a pelsőci (Plešivec), gömörhorkai (Gemerská Hôrka) és a Rozsnyó környéki lakossággal. Természetesen, emellett különböző harci feladatokat is végre kellett hajtani. így például levegőbe röpültek a hidak az arra vonuló németek előtt Vigtelke (Vidová), Vlachovo meg Henckovce mellett; Alsószaláncnál aknák roncsoltak szét német gépkocsikat s még egy sor további rajtaütésszerű támadást említhetnék. A német túlerő előretörése után ezen a környéken a partizánok csak ésiakra, a Kakashegy irányába hátrálhattak, ahol bunkerek és egyéb védelmi állásaik voltak. Jóska is a hegy felé vezető utacskán tartotta a szemét és a baljós véletlen úgy hozta, hogy éppen a legalkalmatlanabb pillanatban lépett ki a völgyön keresztül húzódó ösvény bokrainak fedezékéből. • — Csinos, jóvágású fiatalember volt. És ne higgye senki, hogy katonának vagy partizánnak született; egyszerűen a kötelességének érezte, hogy a Felkelés kirobbanása után fegyvert fogjon. Ha megmenekül, bizonyosan viszszatért volna a bányába és a családja körébe, hiszen a kisfiát és a többieket féltve nem merte vállalni a szökés kockázatát. Pedig bátor ember volt, a felderítői feladatokat mindig ilyen fiúkra bízzák. Ahogy mondani szokás, az ördögtől sem félt. . . Már legénykorában sem . . . • Farkas Lászlónéval, Tóth József egykori özvegyével (az asszony huszonegy éves volt, amikor férjét kivégezték és kilenc évvel később kötött másodszor házasságot) egy verőfényes nyári délelőtt, Berzétén, a frissen vakolt családi ház udvarán beszélgetek. Néhány perc elegendő, hogy megidézzük a múltat, esztendőkre, évtizedekre visszaforgassuk az idő kerekét ... Emlékeket idéző fényképek, iratok, újságok között tallózunk. — Szeptember huszonnegyedikén, a déli órákban indult el a hegyekbe, a partizánok közé. Az első két-három nap bizonytalanságban telt el, aztán a csendőrök is fölfigyeltek Jóska eltűnésére és szinte minden lépésemet figyelték. Lesték, nem jön-e haza a férjem? Helyzetünket csak súlyosbította, hogy édesapám is beállt partizánnak. Csak a szerencsén múlott, hogy nem lakoltattak ki bennünket.- Találkozott még a férjével? Még most, több mint harminc év távlatából is mélyen sóhajt.- Novemberben, egy éjjel hazajött. Értünk, hogy tartsunk vele Feketelehotára. Azzal hívott, hogy ők a környéken tanyáznak, én pedig az ott élő rokonainknál lehetnék. Szívesen mentem is volna, de édesanyám nem engedett. Félt, hogy valahol bajunk esik az akkor még csak hároméves Kálmánkával. Talán tizenöt-húsz percig volt otthon, de csak az ablakon keresztül beszélgettünk. Jóska nem akart bejönni a házba, nehogy valami feltűnést keltsen. Később már csak decemberben, a kegyetlen kihallgatások napjaiban láttam viszont. Mindent el lehet felejteni, a lövöldözést, a robbanásokat; de nincs erőm elfelejteni azt a megkínzott tekintetet, ami a szeméből sugárzott. Nem volt erőnk beszélgetni, eleinte csak álltunk némán, aztán elsírtam magam. Anyósommal együtt ételt hordtunk neki, de annyira megkínozták, hogy alig volt étvágya. Napról napra dagadtabbá vált az arca, a szeme egyre véraláfutásosabb lett, az ütlegelésektől megsüketült a fél fülére, lábáról levették a bakancsot. Néha este nyolcig ácsorogtam a téren, hogy beengedjenek hozzá. Szörnyű napok voltak. •- Tizennegyedikén reggel is elindultam Rozsnyóra. Egy kis levest és szalonnát vittem. Körülbelül a félúton járhattam, amikor ismerős asszonyok jöttek velem szembe. Először elfordították a tekintetüket, aztán egyikük mégis hozzámlépett: „Mariska, ne vidd már sehová azt az ételt. .. Jóskát hajnalban felakasztották!" — mondta halkan. Forogni kezdett velem a világ, ezek az asszonyok segítettek haza. Nem volt erőm azonnal visszafordulni, így csak este tudtam meg, hogy Jóska holttestét az anyósomnak kellett eloldoznia a fáról és egy kiskocsin kitolnia a temetőbe. Másnap temettük, a legszűkebb körben. — Mivel búcsúszott, amikor elindult a partizánokhoz? Hosszú, néma csend. — Én a mezőn voltam, csak koradélutánra értem haza. Egy levélke várt az asztalon: „Elmentem partizánnak. Kálmánkára vigyázz! Szevasztok! Jóska." Ennyi . . . Mert csatarosba állni, fegyvert fogni - talán ősidők óta a férfiak dolga. És az asszonyoké, hogy türelmesek és megértőek legyenek. • A ház körül tűz a nap. Mariska néni kétéves aranyszőke kisunokája szalad virgonc léptekkel a nagymama ölébe. Az asszony arca földerül. Szóban és gondolatban a múltból a jelenbe érkeztünk. A fájdalomból az örömbe. Mert békében öröm az élet. Csak a szív mélyén szunnyadó fájdalom sejlik föl néha-néha, mert az évtizedek gyorsan elillannak, de a keserű emlékek annál lassabban kopnak meg az ember emlékezetében. Prandl Sándor felvételei 13
