A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
KÖNYV Ne sajnálja a száját kinyitni Találhat-e az ínyenceken kívül figyelő olvasóra ez a könyv, amely a nyelvkönyvek tükrében mutatja be a reformkor társadalmi szokásait? Hiszen szolgát manapság nem fogadunk, a lánykérés is másképp zajlik mint százötven évvel ezelőtt, nem is beszélve arról, hogy lóvásáron, edénypiacon nemigen múlatjuk időnket, nyereg- és kocsigyártóval nincs sok dolgunk s a párbaj is eltűnt azóta világunkból. Az a tény, hogy e könyv anyagának javarésze a reformkorból származik, nem véletlen. Hiszen a magyar elég későn (az 1791. és az 1792-i nyelvtörvény után) válik tanítási nyelvvé. De még azután sem egyszerű a helyzet, egészen 1844-ig; ekkor született meg ugyanis a királyi jóváhagyás, amely a vidéki gimnáziumokban is megengedi a magyar tannnyelvet, s az egyetemi fakultások, akadémiák oktatási nyelvévé is a magyart teszi. Ekkor születnek egymás nyomában a társalgási könyvek; még Táncsics, Vörösmarty és Garay János nevét is megtaláljuk egy-egy gyakorlati nyelvkönyv címoldalán. Törvényszerű, hogy a magyar oktatási nyelv általánossá válásával, az anyanyelvi műveltség megerősödésével egyre nagyobb szerephez jut az idegen nyelvek tudása is. Főleg a német, francia, majd az angol nyelv tanulása divatozik ekkoriban. S mintha a társalgási könyvek magyar mondataiban ezeknek az idegen nyelveknek a szelleme is meg-megjelenne olykor: a német pontosság, a francia választékosság és udvariasság s az angol könynyedség és humor. Aki tehát egy idegen nyelvvel ismerkedik, kapcsolatba kerül valamelyest a nyelvet beszélő néppel is. Türelmesebb, megértőbb lesz mások iránt, s nem utasítja el tüstént, ami számára szokatlan. A könyv jóízű, olvastatja magát; abszurd drámák jelenetei nyújtják így egyben a derűt és komolyságot, a praktikus igazságokkal egybegyúrt haszontalant. Bárcsak a mai nyelvkönyveink is ennyire érdekes olvasmányok maradnának még száz-százötven esztendő múlva is. Varga Imre FILM Egy erkölcsös éjszaka Viszonylag gyakran járok moziba, mégis bátran állíthatom, hogy filmszínházainkban régen láttam Makk Károlyinak a dolgozók idei, nyári filmszemléjén bemutatott alkotásához hasonló, művészileg elmélyült és a közönség körében is rokonszenvvel fogadott filmet, amelynek forgatókönyvét Bacsó Péter és a közelmúltban elhúnyt Örkény István írták Hunyody Sándor: A vöröslámpás ház című novellájából. A rendező mellett a két társszerzőnek egyaránt jelentős része van a sikerben. A magvas, jelentőségükben is tartalmas és precíz dialógusok, illetve az egyes jelenetek drámai felépítése főként Bacsó érdeme; míg a történet fanyaron kesernyés humorából s ironikus hangvételéből pedig sajátos Örkényi íz árad. Ezekhez az írói erényekhez adta hozzá Makk Károly a saját rendezői egyéniségét „A 39-es dandár", az „Elveszett paradicsom", „A várakozás napjai" és több más filmben gyűjtött művészi tapasztalatait kamatoztatva. Már a forgatókönyv alapjául szolgáló novella címe is jelzi: kissé szokatlan, akár erkölcsi tabukat romboló és erotikailag is izgató témához nyúltak a film alkotói. Lehet, hogy a külső szemlélőnek ez jelenti a biztos kasszasikert, a valóságban azonban az ilyen téma megelevenítése rengeteg buktatót rejt magában és egy kevésbé rátermett, művészileg kiforrott rendező bizony könnyen tévútra sodródhatna saját elképzeléseinek útvesztőiben. Nem úgy azonban Makk Károly, aki az igaz művészek józan értékítéletével, de őszintén, nyíltan, mellékmagyarázó félrevezetés nélkül s főként szuggesztíven tárja elénk a századeleji magyarországi valóságot: egy kisváros polgárainak raffinált jellemtelenségét, a tetten (in flagranti) ért személyek erkölcsferdítő képmutatását. A „vöröslámpás ház" ellenben nemcsak az elit réteg vidám szórakozóhelye, de az itt „dolgozó" lányok egyéni tragédiáinak, jellembeli elferdülésének színhelye is. A magyar kinematográfia legjobb alkotásai közé sorolható film mindezt nem fölényes erkölcsnemesítő szándékkal, hanem közvetlenül és emberi mélységgel tárja elénk. Az Egy erkölcsös éjszaka külön erénye, hogy épp azokon a helyeken csillantja elénk az emberséget, ahol az őszinte emberi érzéseken a legtöbb csorba esik. És ezen a ponton válik a film a mai néző számára is időszerűvé, hiszen hadat üzen a képmutatás, a kétarcúság és egyéb, ma is megnyilvánuió kispolgári magatartásformák ellen. (miklósi) KIÁLLÍTÁS Rigele Alajos szobrai a Városi Galériában Az 1979-es nyári kulturális rendezvények keretében (Kultúrne leto ’79) nyitották meg a bratislavai Mirbachpalotában Rigele Alajos szobrászművész emlékkiállítását. A Városi Galéria a jelentős pozsonyi szobrász születésének 100. évfordulója alkalmából tesz eleget hivatásából fakadó kötelességének, első ízben kísérli meg önálló kiállításon bemutatni főképp a tulajdonában levő Rigele alkotások alapján a szobrász rendkívülien sokrétű munkásságát. 29 szobor és dombormű, 12 rajz, 27 fénykép idézi fel Rigele művészi pólyáját; egy magánlevél és 5 családi fénykép dokumentálja életútját. Habár a kiállított anyag Rigele életművének csak elenyésző töredékét mutatja be, a kiállítás mégis maradandó esztétikai élményt nyújt, s kidomborítja Rigele művészi egyéniségét, jelentős szerepét a hazai szobrászat történetében. A tárlat jóvoltából Rigele Alajost elsősorban portrék alkotójaként ismerhetjük meg, de találkozunk itt emlékműveivel, alkalmi plakettjeivel, sírköveivel, köztéri szobraival és más jellegű alkotásaival is. A bemutatott szobrok és domborművek nagyszerűen tükrözik Rigele művészetének stiláris sokoldalúságát. Számbelileg ugyan a Rigele által sajátságoson értelmezett szeceszsziós felfogásban készült alkotások vannak túlsúlyban, de a bemutatott reneszánsz, barokk, realista, valamint kubisztikus művek egyértelműen rámutatnak arra, hogy Rigele művészetét stiláris szempontból nem lehet egyetlen jelzővel illetni. A kiállított művek nyomatékosan mulatnak rá Rigele művészetének halhatatlanságára . . . A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy a Városi Galéria ebből az alkalomból gazdagon illusztrált katalógust jelentetett meg. Ennek bevezetőjében Andrej Lohnert ismerteti Rigele Alajos életútját és munkásságát. Lehel Zsolt HANGLEMEZ A „musical“ profillemeze Talán így is nevezhetnénk az OPUS kiadóvállalat egyik sikerlemezét, a „Svet muzikálov" (A musical-ek világa) címmel megjelent nagylemezét. A „musical comedy" vagy röviden a „musical" Amerikából indult világhódító útjára. A világ a My Fair Lady és a West Side Story fülbemászó dallamain keresztül kezdett el ismerkedni a musical-lei. Nem volt ez operett, nem volt ez zenés vígjáték, új műfaj volt ez valóban: a „musical". Leonard Bernstein megpróbálta definálni a „musical"-t, azt állítva, hogy az új műfaj átvett valamit az operából, valamit az operettből, a revüből és a francia bohózatból, a „vaudevill"-ből is. A bernsteini definíció manapság azonban már nem lenne egészen frappáns, hiszen a musical, különösen az európai musical meglehetősen nagy fejlődési szakaszon ment keresztül, s ma már elmondhatjuk, hogy valamennyi fentebb felsorolt „elődjénél” komolyabb, művészi érték szempontjából jelentékenyebb műfajt képvisel, hiszen a jó muzsikával irodalmi szempontból értékes szöveget, tartalmas gondolatokat kíván kifejezni. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy a musicalek nagy többsége értékes irodalmi művek zenés változata. A zenekedvelőket természetesen talán a musicalek zenei része érdekli elsősorban, bizonyára megelégedéssel nyugtázzák, hogy a lemez 12 számát a fennállásának 25. évfordulóját nemrég ünnepelt kitűnő Studio Brno zenekar játszotta fel. A lemez részleteket tartalmaz külföldi és hazai szerzők ismert musicaljeiből. A külföldi szerzők közül J. Kander: Kabaré, J. Kern: Ol'Man River, F. Loewe: My fair Lady, G. Me Dermot: Air, J. Herman: Hallo Dolly, L. Bernstein: West Side Story és M. Theodorakisz: Zorba című musicaljéből találunk részleteket a lemezen. A Studio Brno a nála megszokott kitűnő interpretálásban adja elő a számokat. Az ötletdús hangszerelés M. Hanák, R. Tauber, E. Knirsch, M. Wittmann, J. Karásek és J. Hudec jó munkáját dicséri. Sági Tóth Tibor A 65 éves Jean Marais újra filmszerepet vállalt. Ugyanakkor azt is szeretné behozni, amit mindeddig elmulasztott: nősülni akar... A híres svéd színésznő, Liv Ullman és a lendezö Ingmar Bergman 12 éves kislánya, Linn, éppen egy gyermektáncversenyre készül; természetesen a büszke anyuka is elkíséri. Linnt azonban most inkább a galamb érdekli: „Hiszen galambból olyan nagyon kevés van itt New Yorkban!" Fernando Púig Rosado 1931-ben született a spanyolországi Don Benitóban. A jelenleg Párizsban élő művésztől most egy szatirikus akvarellt mutatunk be olvasóinknak. HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK
