A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám
/■ ^ - Olvass, tanulj te is! - bíz-, tattam kérlelve. • - Akkor is utáltam, amikor iskolába jártam!... Most tanuljak öreg fejjel, amikor senki se kényszerít rá!? — Oe én azt akarom, hogy tanulj! — Fütyülök a könyveidre meg a tanulásra - mondta, majd levélfélét nyújtott át. Remegett a keze, a szája széle megvonaglott. — Miféle nőkkel levelezgetsz!? — Osztálytársam volt... Marika írt. Azt közölte, hogy meghalt az édesanyja, s hogy most már teljesen magára maradt. A hír megrendített és nyomban válaszoltam. Részvétemet fejeztem ki, és biztattam, mást nem tehettem. Emlékeztettem a költeményeire, meg a szórnyatörött repülőgépre, s hogy ne adja fel... Géczi, a járási titkár szorgalmasan járogatott a faluba, s néhány hét múlva az alakuló gyűlésre kerülhetett sor. A vendéglő nagyterme zsúfolásig megtelt. Dörögni kezdett az apró emberke mély torokhangja: — Kedves magyar testvéreim! Elérkezett az ideje, amikor bátran és büszkén vallhatjuk magunkat magyarnak ... Cseh és szlovák testvéreinkkel vállvetve, boldogan építhetjük a szocializmust, gazdagíthatjuk szocialista hazánkat... Rophatjuk a táncot, magyar dalra nyílhat az ajkunk, Petőfi-verset szavalhatnak gyermekeink . . . Egy nagynövésű, ötödikes fiú elszavalta a „Talpra magyar"-t. Ekkor valaki magyar zászlót bontott és egy mély basszus rázendített a himnuszra. Egy emberként fújta az egész terem. A komiszár hozzám hajolt: — Ezt talán mégsem kellett volna, no, de mindegy, az egésznek nem ez a lényege... Ekkor hátul a sarokban váratlanul felkiáltott egy ember: — Csehszlovákiában élünk, emberek!... Megbolondultak?!... És te, komiszár, tűröd ezt?! Erős kezek megragadták az illetőt, kidobták az udvarra és a sötétben alaposan helybenhagyták. Mint később kiderült, Botlík Imre volt, a járási instruktor. Néhány nap múlva a komiszárt behívatták a járásra, ahol alapos fejmosást kapott. Engem meg a tanfelügyelőségre hívtak be. A tanfelügyelő magából kikelten ordított. — Jogotok van a munkához, dalhoz, tánchoz s egyebekhez, de forradalmat azért nem csinálhattok! Ezt jól jegyezd meg! — Tudtommal senki sem akart és nem is akar forradalmat csinálni. — Nono, nono, mindig kis szikrából keletkeznek a nagy, pusztító tüzek! Az esetnek nem lett komolyabb következménye, megnyugodtak a kedélyek. Talán két hét sem telt el, a falun végigszaladt a rettenetes hír: meghalt Jutka, a komiszár kedvenc kislánya. Hófehér ruhában feküdt a gyertyák imbolygó fényében: örökre lezárult a nagy, kerek, álmodozó szeme. Soha többé nem tükrözi már vissza a fenyvesek zöldjét, a legelők tarka virágait, a derült kék eget, a színes pillangók korikázását, s a délvidéken játszó délibábot . .. Mit is mondhattam volna a nagydarab, széttúrt arcú embernek. Kezet szorítottam vele és osztoztam a fájdalmában. És az élet ment tovább ... Botlík Imre az alakuló gyűlés után egy ideig ferde szemmel nézett rám. Ereztem, hogy neheztel rám, mintha én lettem volna annak az oka, hogy megverték. Aztán megbékélt. Később nevetve magyarázta, hogy a tisztségviselő legyen taktikus, mindig a legalkalmasabb pillanatot válassza meg, mindig a megfelelő hangot üsse meg, hogy a párt irányvonalát érvényre juttathassa, mert ellenkező esetben könnyen ráfizethet az ember. — Nagy igazságot mondtam én ki akkor este a gyűlésen, ugyebár, csak túl erélyesen meg rosszkor mondtam ki, aztán elraktak ... Most már belátom, hogy nem rosszindulatból tették, és ez a fontos, elvtársam, hogy belátom, ugyebár, és nem csinálok belőle nagy ügyet... — Azért mégis csak csinált, mert alapos fejmosást kaptunk a járáson — jegyeztem meg tárgyilagosan. — Nézze, elvtársam, én olyan pozícióban vagyok, hogy be kellett számolnom az esetről a járáson. El sem tagadhattam volna, hiszen eltörték az orrom nyergét, rögtön észrevették a járásiak, hogy nem a falnak szaladtam, ugyebár... Akkoriban sokszor elgondolkodtam, tulajdonképpen milyen ember ez a Botlík ... Szegényes szókincsében csak néhány fogalom váltogatta egymást: drága párt, drága szabadság, dicső szovjet emberek, hogy megszűnt a kizsákmányolás, meg hogy gyönyörűszép dolog a szocializmus építése . .. Gondolkodik-e egyáltalán, meggyőződésből beszél-e, vagy csak a mások gondolatait szajkózza? ... Valójában tudja-e, hogy mi a párt, hisz-e benne egész emberségével, vajon meg tudna-e halni a hitéért, ha úgy hozná a sors, vagy gyáván meglapulna és darabokra tépné az igazolványát, ha úgy alakulna a helyzete? ... Sehogy sem tudtam eligazodni rajta. Egyszóval a CSEMADOK megalakult és a fiatalok színdarabot akartak játszani. Helyeseltem: ha az akarat megvan, a többi már gyerekjáték. Izgalmas keresgélés, kutatás után egyik ládamélyről előkerült Gárdonyi A bor című színműve. Ez jó lesz, ez nekünk való. A fiatalság hozzám jött, engem kért meg, hogy vállaljam el a darab rendezését. Akkor ijedtem meg. Úgyszólván nem láttam még életemben színházat, hogyan fogom én színpadra vinni, megrendezni a darabot? Éjszakákon át nem aludtam, és anyád ahelyett, hogy segített, biztatott volna, rámtámadva feldühített: — Miért kellett elvállalnod ilyen marhaságot!? ... Most már kínlódj, ha elvállaltad, fene vigye el azt a makacs fejedet! . . . Nem elég. hogy tanitsz, tanulsz, gyűlésekre jársz, most még a próbák is! Bolondulj bele! — Ha okosabbat nem tudsz mondani, inkább hallgass! Nem értsz te ehhez... Gúnyosan felnevetett: — No, te aztán nagyon értesz hozzá, tanító uracska, mert csak az vagy, tanító uracska, aki nem ért semmihez, csak a szája jár... Most már beláthatod, hogy nekem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy maradjunk az építkezésen. Ott volna a mi helyünk most is. dehát nem mehetünk vissza, mert kiröhögnének az emberek, mint ahogy a hátunk mögött itt is kinevetnek. Azt hiszed, talán nem tudják a faluban, hogy te csak olyan gyorstalpalós, tanfolyamos tanítócska vagy!?... Mindenki tudja! Megrökönyödtem. Mi történhetett vele, hogy ilyesmiket dobál a szememre? ... Megkeményedtem: csakazértis megmutatom. Egyik este eljött hozzánk a komiszár. — Úgy gondolom, beléphetne a pártba ... Becsületes, őszinte, egyenes ember és jó tanító. Foglalkozik a fiatalsággal, tanul is ... egyszóval ilyen emberekre van szüksége a pártnak ... Otthagyta a jelentkezési űrlapot azzal a megjegyzéssel, hogy minél előbb töltsem ki, mellékeljem az életrajzomat, aztán majd ő javasolja a felvételemet és továbbítja. Anyád ezt sem hagyta szó nélkül: — Más sem hiányzik, csak hogy belépj!... Egyszer még fel is akaszthatnak érte... Nem érdekelt anyád megjegyzése. Elgondolkodtam a kérdésen. Tény, hogy negyvennyolc februárja sok mindent megváltoztatott, meg azt is tapasztaltam a saját bőrömön, hogy valakik engem is kiemeltek a szürke homályból s tanító lehettem, és csak rajtam múlik, hogy az is maradhassak. Valójában milyen is voltam én belül, hogyan s mit éreztem akkoriban?... Vitathatatlanul sokat dolgoztam, és nem parancsra, nem nagyképűségből, hanem belső kényszerből. Vállaltam, akartam, csináltam. Egyszerűen úgy és azért, mert másképpen nem is tudtam volna élni. Sokszor felderengett a múltam, a gyerekkorom, a legszebb, fiatal éveimnek a meggyalázása, sárbatiprása és sok más egyéb. Megtanultam gyűlölni a háborút, az embertelenséget, és erős volt bennem a vágy a tiszta, emberi élet után... Tagsági igazolvánnyal a zsebemben sem tudtam másképp gondolkodni és érezni. Nem akartam én semmi mást, csak dolgozni, tanulni, felemelkedni és másokat is felemelni. Mindenütt és mindenben szerettem az alaposságot. Ha már egyszer párttag vagyok, gondoltam, sokkal többet kell tudnom a pártról és a kommunista eszmékről. Nekifeküdtem és áttanulmányoztam minden hozzáférhető irodalmat, és nagy hirtelenjében elolvastam Solohov két regényét, a Csendes Dont és Az új barázdát szánt az ekét. Éreztem, hogy sokat tanultam és más szemmel kezdtem nézni a körülöttem forrongó világot, sok mindent másképpen kezdtem látni és értékelni. Például a hadifogságot. Utólag rájöttem arra, nem kívánhattam, hogy a Kreml-ben terítsenek asztalt a tiszteletemre. A rombadőlt városok, a felperzselt falvak és mezők képe még elevenen élt az emlékezetemben, s tudtam a milliókra menő halottról, özvegyről, árváról, rokkantról, a kivégzettek tömegsírjairól, az elhurcoltakról, a gázkamrákról és a haláltáborokról... bizony tízszer és százszor újra értékeltem magamban a hadifogságot... Pünkösdkor került sor a színdarab előadására. Mondanom sem kell, hogy nagy várakozás és érdeklődés előzte meg az első magyar nyelvű előadást. Új gázlámpát vettünk, mert tudtuk, hogy a nagy hőségben a petróleumlámpák csak pislákoltak volna. A gázlámpa azonban felmondta a szolgálatot: elöntötte a petróleum, fröcskölt, füstölt, tönkre ment a harisnya (fényforrás). A közönség türelmetlenkedett, a szereplők is nyugtalankodtak, egyesek sürgettek, mások nyugtattak, s a lámpa füstölt, a második harisnya is tönkrement, jaj, mi lesz, ha a harmadik, az utolsó is tönkremegy? ... Kormos voltam már, mint a kéményseprő, petróleum szagú, mint a traktorista, s a közönség zúgott, követelte az előadás megkezdését. Végül minden kiigazodott, az előadás jól sikerült. Éjféltájban vergődtem haza hullafáradtan. Mintha minden tagomat ólomba öntötték volna, de nem sajnáltam a fáradságot. Az ágyban anyád kedveskedve hozzám bújt. — Nagyon szép volt - mondta és megcsókolgatott. - Nem is hiszed, mennyire dicsért mindenki... — Tényleg?... Egy ilyen gyorstalpalósat?... — Ne haragudj, én azt csak méregből mondtam neked, meg sajnálatból, mert féltelek, hogy tönkre mész a sok munkában... Ha tudnád, milyen büszke vagyok rád ... — Ha büszke volnál... ha szeretnél, akkor szót fogadnál: olvasnál, tanulnál, mint én, az idődből kitelne ... — Nincs nekem ahhoz kedvem, meg eszem se ... Az iskolában is nehezen ment a tanulás, tehetek én róla, hogy nehezen ment? — Minden megy, csak akarni kell! Fejét a mellemre hajtotta. (folytatjuk) 10
