A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám
Kilencven évvel ezelőtt halt meg Reviczky Gyula, a múlt századvég magyar irodalmának sokat szenvedett, rövid életű költője. Halálának évfordulója kapcsán, - rendhagyó módon - legyen most szó a születéséről. Annál is inkább, mert az 1855 április 9-én született költő életének első szakaszáról keveset tudunk. Születésének körülményeiről és sorsdöntő fordulatairól több mindent pontatlanul tart számon az irodalomtörténet. • Hol van Vitkóc (Vitkovce)? A térképeken hasztalan keresni. Vitkóc után szinte nyomozni kell. Eldugott, aprócska település, félszáz lélek se lakja. Közvetlen környékén, néhány faluval arrébb is csak a harmadik megkérdezett, egy öregember tud útbaigazítani, aki nyomatékkai figyelmeztet a Vitkócra vezető bekötőút szerény jeleire. Mert hogy Vitkócot könnyű elkerülni. Szentigaz, hiszen észrevenni is nehéz, pedig a Fiestany-Topoľčany közt kanyargó országúnál mintegy kétszáz méternyire fekszik csupán. Vitkócon ma is emberek élnek, de a telep pusztulásának, a hanyatlásnak több jele van itt, mint a jelennek. Kár. Úgy látszik, Vitkócnak jövője sincs. Hajdanán virágzó liget lehetett, aprócska, csendes oázis, a nemkülönben csendes, szépséges tájban. Hajdani birtokosai két kastélyt, néhány cselédlakást, távolabb pedig gazdasági épületeket építettek itt. Az egyik egy szerényebb kúria, a klasszicizmus gyarló utánzatának stílusában, a másik nagyobb, szebb és hivalkodóbb, kastélynak inkább nevezhető. És fákat ültettek. Hársakat, platánokat, fenyőket a kanyargó, csendes patak köré, hogy a kastély nagy ablakaiból szép legyen a kilátás. Szép is lehetett. Ma már nem szép. A bezúzott ablaküvegek résein egy hajdani őspark romjaira látni. Évekkel ezelőtt buldózer rugaszkodott neki az évszázados fáknak, de nem bírt velük, így csak a földet túrta fel. Aztán villanyfűrészekkel próbálkoztak s miután a szebbjét kidöntögették, mintha beleuntak volna, abbahagyták. Ezért maradhatott meg néhány faóriás. Olyan példányok, hogy a természetvédelmi nyilvántartóban lenne a helyük. A hely egy régebbi csata utáni kép nyomait mutatja, ahol az ellenfelek csúnyán megcsúfolták egymást, de győztes nem volt, mert mindkét fél vesztesen fejezte be. Hogy ez mire volt jó? Senki sem tudja, az ottlakókat pedig nem is nagyon érdekli. A patak medrét szeméttel hordták tele, az őspark elgazosodott. Nyár van. A nagyobbik kastély egyik helyiségének padlóján több mázsányi rothadt alma hever - még a tavalyi termésből. A krónikás nehezen hallgathatja el, mi történt vele az egyik helyiség küszöbén. Nem hallgathatja el, hiszen Vitkócra emlékezvén évtizedek múltán !í»WliÉÍ isSjcafJ valahol a szénapadláson maga alá parancsolta őt. S ha tiltakozott - hasztalan. így született meg a vézna, beteges csecsemő, akit öt nappal később, április 14-én anyakönyveztek Bálek Gyula néven. Bálek Veronika cselédlány törvénytelen gyermekeként. Apja neve az anyakönyv szerint „illeg.* N. N. - tehát ismeretlen. is eszébe jut majd, hogy akkor, ott, a szalon küszöbén bizony belelépett. Tanúi vannak rá, akik befogott orral kinevették. Bizony beleléptem. Pedig hát az épületben még laknak. A földszinten egy magányos férfi lakja az elhagyott, romos szobák egyikét. Hajnalban és este a közeli istállókban dolgozik mint állatgondozó, napközben a ház előtt üldögél. Az alagsorban egy középkorú, kedves asszonyság él, bűbájos kisunokájával. Az épület hajdan szép lehetett. Tágas szobák, szalonok, hatalmas ablakok, faragott tölgyfaajtók. Az előcsarnokban szép kőmozaik-padló, faragott, díszes oszlopok és márványkorlát. A mennyezet meszelése alól több helyiségben, még az alagsorban is előkandikál a réai, díszesen festett mintázat, no meg persze a sok salétromvirág. A park felőli bejárat két helyiségében vegyesbolt működik, napi néhány órás nyitvatartással. A többi helyiség üres, romos. Mennyezete elrothadt, beomladozott. Senki sem sajnálja, hiszen ha jól látom, az itt lakók nem itt képzelik el további életüket. Többen beköltöztek már a faluba, Jacovcére, az egykori Nemesjácra, melynek plébániáján anyakönyvezték Reviczky Gyulát, aki akkor még Bálek Gyula volt... Bálek Gyulát Bálek Veronika szülte, 1855 április 9-én, az esti órákban. Bálek Veronika egy árvái szlovák cselédlány volt, akit a Reviczky uraság, illetve Reviczky Kálmánná, Zmeskáll Judit hozott magával a vitkóci birtokra az akkori Árva megye Jablonka nevű kicsi falujából. Csendes, alázatos, szófogadó cseléd lehetett szegény Bálek Veronika. Még az ellen sem emelt kifogást, hogy Tóth Antal plébános úr egy oda nem való ékezetet bigyesztett a nevére, nyilván a magyaros hangzás érdekében. Tisztes neve Veronika Baleková volt, rövid á-val. Hogyan is tiltakozhatott volna szegény kis cselédlány, amikor kilenc hónappal azelőtt Reviczky Kálmán úr valahol a kertek alján, vagy Pedig dehogy volt ismeretlen. Vitkócon s a környéken mindenki tudta, hogy az egyik cselédlány gyermeket szült az uraságtól, aki nagy szoknyapecér, nagy lustálkodó ember hirében állott, akit Bécsben, Pozsonyban és Pesten egyaránt sokan ismerték, mint neves dáridózót és örökkön veszítő kártyást. Eljövendő tönkremenését, elszegényedését ezért megjósolni sem volt nehéz Reviczky Kálmán felesége, a csendes és türelmes, hófehér arcú Zmeskáll Judit úrnő alig kevesebb megaláztatással tűrte a férje durvaságait, mint bármelyik cseléd. Zmeskáll Judit nem szülhetett gyermeket. Visszavonultan, szomorúan élt a kastélyban, képek, könyvek, porcelánok, gyakran elfüggönyözött ablakok mögött, magányosan s valahol a kastély közelében, valamelyik cselédlakás valamelyik szobájában nevelte, ápolgatta beteges gyermekét Bálek Veronika. Elmúlt a nyár, közeledett az ősz, amikor a kastély falai közt egy elhatározás született, mely Bálek Gyula és édesanyja, Bálek Veronika sorsát eldöntötte. A gyermektelen Reviczky-házaspár úgy döntött, hogy magához veszi, örökbe-16
