A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-18 / 33. szám
XXX A nyitrai Anna Kollárova építésztech. nikus, azaz mester. Huszonhat ember dolgozik a keze alatt. Huszonhat férfi. Azt kérdem a mosolygós, szelíd tekintetű lánytól, hallgatnak-e rá a kőművesek, segédmunkások. — Van, aki hallgat rám, van, aki nem — mondja nevetve de az utóbbiak rögtön szedhetik is a sátorfájukat. —Ejnye, hót ennyire szigorú? — Csak megpróbálok következetes lenni. A szülei Nyitrán élnek. Az egyik bátyja katonatiszt Prágában, a másik tényleges katonai szolgálatát tölti, húga itt dolgozik, s egy szobában laknak. Ö is kéthetenként jár haza, de barátnőitől eltérően autóbusszal. Nyilrára nagyon jó a közlekedés. Otthon, szabad idejében, táncolni jár egy klubba. — Vágyai, tervei, elképzelései? — Egy szép, kertes családi ház. Nem akarok itt megöregedni a leónyszáliáson mondja, s hamiskásan kacsint hozzá. — Férjhezmenésre nem gondol? — Arra még ráérek. XXX A Slavnaft főbejáratánál várakozók. Itt beszéltem meg randevút Egri Klárával. Elég sokáig kell rá várnom, mert, amint később megtudtam, a labor vezetőnője nem szívesen engedte őt ki, sok a munka. A hangja kedvesen, dallamosan csengett a telefonban, olyan érzésem volt, hogy magyar rádióbemondónővel beszélgetek. Aztán megjelenik ő maga is fehér munkaruhában, fehér köpenyben, s épp olyan bájos és kedves jelenség, amilyennek a hangja után elképzeltem. Tíz percet kapott erre a beszélgetésre. Tíz perc csak az egykori slágerben nagy idő. Egri Klárától azonban mégis sok mindent megtudtam ezaiatt. Megtudtam a leglényegesebb doigot róla, azt, hogy szerencsés embernek érzi magát, mert azt a munkát végezheti, amit igazán szeret, életcélja volt, hogy vegyész legyen, s ez teljesült. Imádja a biokémiát. A laboratóriumi munka örömet jelent a számára. Egyébként hodosi (Vydrany), három fiú testvére van, édesapja a fővárosban, édesanyja otthon, Hodoson dolgozik. Úgy érzi testvérei szeretik és féltik őt, az egyszem kislányt. Ezéit is jár haza minden nap (bár a télen valószínűleg ő is itt fog lakni a leányszálláson). A vonatközlekedéssel elégedett, mert össze tudja hangolni a munkájával. Két műszakban dolgozik, kétszer egymás után délelőtt, kétszer délután) a szombatokat, vasárnapokat is beleértve). Ma épp délutónos, kettőkor kezdett. — Utána azonnal haza indul? — Természetesen. — Mikor ér Hódosra? — Éjjel fél egykor. — Messzire lakik az áldomástól? — Körülbelül másfél kilométerre. — Egyedül jár haza? — Többnyire más is jön Hódosra, de megesik, hogy egyedül kell hazaballagnom. — Nem féfi? — Bevallom, nem a legjobb érzés egyedül menni, dé már megszoktam. — Szabad idejében mit csinál? — Leginkább olvasok. — Mit olvasott utoljára? — Egy könyvet Mátyás királyról. — Az Egri csillagokat olvasta-e mái? — A nevem miatt kérdezi, tudom — mondja nevetve. — Elolvastam már vagy ötször... Letelt-e már a tíz perc? Kiderül, hogy nincs óránk. Ezért nehogy „kikapjon", elbúcsúzom Egri Klárától. XXX Szlávik Laci, fizetőpincér a Palac.ekávéhózban. Mivel ez amolyan törzshelyem (hadd nagyzoljak egy kicsit!), elég régtől ismerem mór őt. 1972-ben végezte el a pőstyéni (Piešťany) ún. „hoteliskolát", két évet dolgozott a bratislavoi Tatra kávéházban, s már második éve itt „működik" a Palócéban, ügyes, talpraesett, szolgálatkész, kedves pincér. Pedig szinte csak véletlenül pottyant bele ebbe a szakmába, érettségi után a Komenský Egyetemre jelentkezett (a filozófiai karra), de helyhiány miatt nem vették fel. Nem látom rajta, hogy túfeógosan bánkódna emiatt, nem afféle búslakodó típus, tele van életkedvvel, ami viszont nem akcdályozza meg abban, hogy őszinte szívvel szidja ezt az „ingázó" életformát, amit egyelőre ő is kénytelen élni. A közlekedést szidja, bírálja, s úgy érzem, jogosan. Kajaion laknak a szüleinél, nős, két hónap múlva várják az első gyereket. Rövid, de velős véleménye a közlekedésről így hangzik: „Kajáiról négy óra hét perckor kellene indulnia az autóbusznak. A busz egy hónapban körülbelül hússzor késik. Ez, ha meggondoljuk, hogy Vágsellyéről (Sáfáréi) indul, ami Kajáitól csak tizenkét kilométerre van, képtelenség. Még hihetetlenebb, ha elmondom, hogy nem egy-két percet késik, hanem legalább húszat. Ha méltatlankodunk, a válasz: „Akinek nem tetszik, gyüjjön el autóbuszsofőrnek!" Vagy: „Elromlott az autóbusz!" Esetleg: „Nem ébresztettek fel időben!" Nem hiszem, hogy akad még egy munkahely, ahol ilyen felelőtlenül viszonyulnának az emberekhez, mint az említett .autóbuszközlekedési vállalatnál, hiszen mór nem egyszer jelentettük az ügyet, s mégcsok válaszra sem méltattak bennünket. (ČSAD — Galanta!) Az utóbbi időben, ha látom, hogy késik a busz, gyorsan hazarohanok a saját kocsimért, s kockáztatva azt, hogy megbüntetnek, felszedem és beviszem Galántára azt a nyolc-tiz ern'bert, aki velem együtt várakozott a buszra. S vállalom azt a kockázatot is, hogy a kocsimat egyszer összetörve vagy kirabolva találom meg a galáitai állomás mellett. Persze, télen még rosszabb a helyzet, akkor a busz is, a vonat is többet késik. A magam részéről teljes képtelenségnek tartom azt, hogy egy hatvanöt kilométeres útszakaszt, több, mint két óra alatt tehessen csak meg az ember. Még az a szerencsém, hogy megértő kollégák között, jó kollektívában dolgozom. Azt is lehetővé tették a számomra, hogy csak délelőtti műszakban dolgozhassak — tehát én sem szeretném, ha csalódnának bennem ... Ha a gyerek megszületik, Királyfóro (Králová nad Váhom) költözünk, a feleségem szüleihez, mert ott több a hely. Az én szüleim rokkantak, már így is elég szűkösen lakunk. Lakásigénylést nyújtottam be Vágsellyére, egy háromszobás lakásra, de különféle feltételeket szabtak (pl. hogy legalább egyikünk dolgozzon Vágsellyén) most megváltoztattam az igénylést. Egy szobakonyhás lakással is megelégszünk, ha megkapjuk. Különben semmi kedvem városban lakni. Egy-két éven belül családi házat akarok építeni. Én ialun nőttem fel, ott is akarok élni. Most is ott töltöm minden szabad időmet, Bratislavában csak addig tartózkodom, amíg a munkaidőm véget nem ér. Otthon van egy kis zenekarunk, minden délután próbálunk. Ez minden szórakozásom. XXX Ingázók. Új embertípus, amit a rejlődó város alakított ki, hozott létre. Ideiglenes életforma, de egyelőre szükségszerű. A sorból kilépő „ingázó" helyére új ember kerül. Akárcsak oz élet más területein. Kontár Gyula és archiv felvételek HÍľljVfelíI A múlt héten újra megélénkültek a stadionok lelátói, a nyári szünet után ismét megkezdődött az országos lábdcrúgóbajnokság és a legnagyobb figyelmet vonzó elsőligós csapatok hozzáfogtak a pontgyűjtéshez — hogy jövőre júniusban az éllovast majd bajnokká avassák, a két sereghajtó pedig átengedje helyét a ligaújoncoknak. Persze, az első fordulón látottak alapján aligha lehet különösebb következtetéseket levonni; tény viszont — iabdarúgósportunk egészét tekintve — hogy a múlt idényhez viszonyítva bizony vajmi kevés változott a hazai labdo rúgóberkekben. És ez a kényelmes, olykor már-már lélektelen focizgatás az, amiről szólni szeretnék, hiszen gyerekkoromtól rajongója vagyok ennek a népszerű játéknok. Nem tudom ugyanis leplezni csodálatomat afölött, hogy milyen tüneményes gyorsasággal simultok el a legutóbbi bajnoki idény hajrájának viharai ... Az még csak érthető, hogy a dobogós helyezéseket elért csapatokben elégedett nyugalom uralkodik, a kiesettek pedig keveset hallatnak magukról, mert tudják vagy legalábbis érzik: hol követtek el hibákat. Meglepő viszont — s gondolom, nemcsak számomra —, milyen elégedett békességgel töltötték a nyarat a népes középmezőny csapatai, mintha most is még a belgrádi Európa-bajnoki időket élnénk és focinkban minden a 'egíeljesebb rendjén lenne. Pedig — sajnos — ennek ellenkezője igaz. Az 197ó-os belgrádi siker már csupán nosztalgiára késztető, egyre haloványabbá váló emlék; csapataink többségének játéka merev és körülményes, pályáinkon aligalig látni a futbaHozás korszerrű jegyeit. Labdarúgásunkban eluralkodott az alibista játékstilus, a játékosok (olykor még a válogatottak is!) félvállról veszik az edzéseket. Tulajdonképpen elszaladt a nyár, de a csapotok házatájáról vajmi csekély új vagy lelkesítő hírt hallottunk. Az edzők és játékosok zöme nyáron a téli alapozásra; télen a nyári fölkészülésre hivatkozik. — egyszer sem végezve komoly munkát. Igaz, minden csapatnak „belügye", miként készül az új idényre, ám a közönség előtt vagy a válogatott mezben nyújtott játék mór több ennél: ez mór közügy! Ezért kellene — társadalmi életünk minden egyéb területéhez hasonlóan — hazánk legnépszerűbb sportágában is állandóan fokozni a követelményeket, hiszen csak így léphetünk tovább. A feltételek (jó eczőpályák, összpontosítások, kiváló koszt, kényelmes utazás, problémamentes élet) ehhez adva vannak, most a játékosokon múlik, hogy viszonozzák a társadalom jóindulatát. Mert egyelőre még nem így van. Még legjobb csapataink is szinte szemetszúró közönnyel. egy csöppnyi lelkesedés vagy tűz nélkül játszanak. Pedig a futball az erős akaratú, céltudatos, bátor és derék harcosok sportja volt a múltban — és ma is az. A játékosokon a sor, hogy ezt tudatosítsák magukban. És akkor majd újra megtelnek a lelátók, s fütty helyett taps zúg egy-egy remekbeszabott támadás vagy kapásból lőtt gól után.
