A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-23 / 25. szám

ZS. NAGY LAJOS A kijevi Orr-, fül- és gégészeti Kutató­­intézet keretében hallásjavító központ létesült. Ide irányítják a pontos diagnó­zisra és a szakkezelésre szoruló bete­geket. Képünkön: a Hallásélesség ellen­őrzéséhez hangszigetelt helyiségbe ül-Cégér a jó sörnek sem kell. Az ógyallai Aranyfácánt a világ egyik legkisebb köztársasága, San Marino egyik kis­vendéglőjének kirakatában fotózta le egy honfitársunk . . . Ez a tuniszi turista-szépség szívesen állt modellt a velencei Szent Márk téren. Talán arra gondolt, hogy ha Claudia Cardinalenak sikerülhetett világsztárrá lenni Olaszországban, neki miért ne si­kerülhetne. Hiszen Claudia is Tuniszból jött a napfényes Itáliába. A kép még tavaly készült, de a kettes számú tuni­szi lányról azóta sem jött filmhir, bár ami késik, nem múlik ... Egy michigani (USA) tizennégy éves fiú, Erik Carrier három hónapig dolgo­zott Halál című kollázsán. A kollázs csikkekből és cigarettákból készült, s főleg a dohányosokhoz szól. A Lengyel Posta az elmúlt évben a lengyel drámairodalomnak szentelt hat értékből álló új bélyegsort hozott for­galomba. A bélyegeken a legkiválóbb lengyel drámaírók képmásai, egy-egy drámájuk címe, egy szimbolikus grafika, valamint a „Nemzeti Színház" felirat latható. Hát az meg mi lehet? Az olvasó hármat tippelhet: 1. Három zsák krumpli? 2. Három üres hálózsák? 3. Három francia turistával kitömött hálózsák és egy „hordozható házőrző” turistaeb a római utcán? CERUZASOROK Tűnődés négykézláb Költőhöz teljesen méltatlan helyzet: négykézláb tűnődni a nagyvárosi utca délutáni forgatagában. Azt is kétség­be lehet vonni, tűnődik-e egyáltalán ilyenkor a költő, vagy csak bambán bámul maga elé. S vajon költö-e még a költő ilyen testhelyzetben? Amilyen­be köztudottan megrögzött korhelyek szoktak kerülni. Őneki viszont orvosi bizonyítványa van arról, hogy öntu­datos és következetes antialkoholista. Hát okkor? Úgy látszik a notórius jó­zanság is bajba sodorhatja az em­bert. Csak az ökör következetes, van is egy ilyen szólás-mondás. De most nem erről van szó! Arról van szó, hogy emberünk (aki­nek költő-volta e pillanatban legalább­is megkérdőjelezhető) az imént még­­teljessn kiegyensúlyozott lélekkel bal­lagott a Kő-téren. Emelt fővel balla­gott, jobb kezében aktatáskával, ar­cán derű és amolyan délutáni költőiss emelkedettség. S ekkor megpillantotta a húszas autóbuszt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a hú­szas számú autóbusz hétpercenként érkezik a megállóra, tehát emberünk­nek nem volt különösebb oka, hogy nyugodt lépteit meggyorsítsa, hogy, magyarán szólva, hebehurgya módra „megugorjon" s mint valami szeles sihsder rohanjon az autóbusz felé. Nem volt sietős a dolga, akár öt au­tóbuszt is elengedhetett volna. . . öt vagy hat méter után, amit ro­hanva tett meg, hirtelen megtánto­­rodott, majd néhány bizonytalan lépés után elvesztette egyensúlyát és elvá­gódott a száraz és sima betonon. De még mielőtt elvógódott volna, tehát a kritikus pillanatban, amikor még csak tántorgott, de már érezte, hogy egyensúlyát nem tudja megtar­tani, tehát, amikor tisztában volt az­zal, hogy elesik, miként ez ilyenkor lenni szokott, az agyműködése elké­pesztően felgyorsult, méghozzá elvont fogalmak helyett villámgyorsan perg^ képekben gondolkodott. Például látta Belmondót, amint kiugrik egy raboa gépkocsiból, két kezét a tarkójára szo­rítja, vagy tizenötöt bukfencezik, aztán sértetlenül feláll és leporolja elegáns öltönyét. Mondom, emberünk tisztán látta maga előtt ezt a képet, s reg­­tön tudta is, hogy ha már esnie kell, hogyan kell leesnie. Ez az előnye a vizuális gondolkodásnak állapította is meg rögvest. Az egy másik tulajdon­ságával függött össze, hogy még a harmadik tántorgó lépésénél is habo­zott: eldobja-e az aktatáskáját, amely­ben - s ezt is világosan látta - tö­rékeny gyógyszeres üvegek vannak. Végre úgy döntött, hogy balra fog esni, így az orrát is, a gyógyszeres üvegeket is, a szemüvegét is megmen­ti. S a döntés pillanata teljesen egy­beesett azzal a pillanattal, amikor bal válla halkan reccsenve - azonban nem elég halkan, mert a járókelők felkapták a fejüket - nekivágódott a betonnak. A kelleténél valamivel tovább fe­küdt a bál vállán, mert ahogy felpil­lantott, látta, hogy embersereg veszi őt körül, s gúnyos kacajt is hallott a magasból. Hát ez tökrészeg, mondot­ta valaki epésen. Ez a megjegyzés kényszerítette őt, hogy lassan és sziszegve négykézláb­­ra álljon, s hogy folytassa hirtelen megszakadt gondolatmenetét. Ezeknek a szamaraknak persze fogalmuk sincs, hogy miért estem a bal vallómra, gondolta megvetően, de még mindig négykézláb. A bámészkodókat neim tartotta-méltóknak arra, hogy a ked­vükért felálljon és megmutassa nekik az orvosi igazolást, mely szerint már hónapok óta nem volt szeszes ital a szájában. „Ott essem el én, a harc meze­jén...!" - jutott eszébe a híres Pe­­tőfi-sor, de aztán rájött, hogy mos­tani helyzetéhez sokkal jobban illik egy operett-szöveg. S már hallotta is Honthy hangján: ......Megesik, hagy leesik, én nem tudom, ebben mi a sikk." Tetszett neki a blöd szöveg, de nem tudott rajta mosolyogni, azon tűnő­dött, nem törött-e el a vállcsontja. Ezen tűnődött meglehetősen sokáig. S négykézláb, mint mondottam volt. EURÓPA CSENDES Valamikor 2000-ben ott álltunk vala­hol Európa közepén, ahol, mellékesen jegyzem meg, Kodály is járt, és jöttek az emberek, egyre jöttek, és helyet foglaltak és mi ott álltunk a kicsiny falu színpadán, és verseket mondtunk, Petőfi-verseket heten, hét tanítójelölt, a magyarok és minden népek egyik legnagyobb forradalmár költőjének tiszteletére, mert feladatunk és erköl­csi kötelességünk volt, mint ahogyan feladatunk és erkölcsi kötelességünk ma is és örökre, Petőfi szellemének megidézése és éltetése, Petőfi üzene­tének közvetítése - a nép művelése Petőfivel, ezért álltunk ott valahol Eu­rópa közepén, a kicsiny falu színpa­dán, és Petőfi-verseket mondtunk, és már ott tartottunk, hogy „Európa csen­des, újra csendes", amikor a hátsó sorokból hallatszó morgó és vihorászó hangok annyira fölerősödtek, hogy ve­szélybe került a vers, az emberek nyu­galma, „Ha a mi fényünk nem lobog­na A véghetetlen éjen át," barátom hangja remegett, meddig bírja ide­gekkel, mór reszketett, már sziszegett, hisz hányszor kiborult a szobán sem­miségek miatt, meddig bírjuk idegek­kel és türelemmel, és akkor a néző­téren valaki hirtelen fölugrott, és hát­raszólt, hogyha nem érdekel bennete­ket Petőfi, akkor menjetek ki a terem­ből, ne zavarjatok bennünket, így mondta, és sirt dühében, és visszaült a helyére, de nem folytathattuk a mű­sort, mert a hátsó sorokból azt kia­bálták vissza, hogy Petőfi már ré­gen eltűnt a ködben, és mi ott álltunk némán, valahol Európa közepén a ki­csiny falu színpadán, ott álltunk Pe­tőfivel, és láttuk, hogy kiviszik őket, akik úgy érezték, hogy még kint a fo­lyosón is zavarunk Petőfivel, noha mi ott álltunk a színpadon, és hallanunk kellett csúnya szavakat, aztán elmen­tek, és az emberek elnézést kértek tő­lünk az incidens miatt és kértek, hogy folytassuk a műsort, és mi természe­tesen folytattuk, hiszen — mindenek ellenére - feladatunk és erkölcsi kö­telességünk ma is és örökre Petőfi szellemének megidézése és éltetése, Petőfi üzenetének közvetítése — a nép művelése Petőfivel, „Vagy kell-e még több, hogy áldásod/ Nem érdemtelen szálljon ránk?/ E hűtlen korban mi utolsó/ Egyetlen híveid valónk!", vala­mikor 2000-ben, valahol Európa köze­pén. Bodnár Gyula 9

Next

/
Thumbnails
Contents