A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 24. szám
3 Harmadmagammal a lágerparancsnok lakásán dolgozunk. * Kőművesmunkát. A paracsnoknak asszony lánya meg két unokája van. Pufók arcúak s vidámak, de a fiatalasszony bánatos szeméből gyűlölet parázslik felénk. A két társam rá se hederít az asszonyra, de én inkább visszafordulnék a lágerba, ha tehetném. Az asszony férje a Voronyezs környéki harcokban esett el. Haragszik-e az asszony vagy sem, csak azért is megmutatjuk, hogy tudunk dolgozni. Ég a kezünk alatt a munka. Délben asztalhoz ültet. Káposztalevest meg a mi derelyénkhez hasonló ételt tesz elénk. Az egyik társunk egymaga falna fel mindent, talán még az asztalt is az étel alól, ha tehetné. Csillapítjuk, káromkodunk rá: jól bemutatkozunk, megmutatjuk, milyen állatok vagyunk. S a fiatalasszony szemébe a gyűlölet mellé még megvetés is költözik. Érzem, hogy az asszonyka egyenként fojtana meg, ha lehetne. Mintha mi tehetnénk róla, hogy a férje elpusztult... És akkor átjön a szomszédból egy lány. Friss, vidám és szőke. Tizenhét éves és valószínűtlenül karcsú. Az arca hamvas, a melle bimbója hegyes, mint a tű, majd átszúrja a vékonyka blúzát. És a nagy, barna szeme tele van kíváncsisággal meg álmodozással, és ott sündörög melletted, körülötted, és csak nézeget, méreget, mint valami csodabogarat. Tatjána . . . A neve szokatlan, idegen nyelven beszél, de amikor hallgat és rád néz, nő, csodálatos kislány, akinek ugyanolyan piros vér csörgedezik az ereiben, mint a tiédben, ugyanúgy dobog a szíve, s ugyanolyan érzések és vágyak köröznek a lelkében, mint a tiédben ... És akkor, abban a pillanatban feljajong a ifjúságod, iszonyú lázadás zúg rajtad végig, lázong a meggyalázott, derékba tört ifjúságod, egyetlen harag és könnypatak a lelked, haragos férfikönnyel siratod a legszebb éveidet, amelyektől megfosztottak, és az a legborzasztóbb, hogy nem tudod kitől számon kérni. Tatjána ... Hanyatt fekszel a priccseden. Éjfél van, talán már el is múlt, de nem jön álom a szemedre. Bámulod a mennyezetet. Égnek a villanykörték, hogy fényükkel megvédjenek a poloskák marásától. Körülötted ezer torok horkol. Megszokott, langyos bűz terjeng . . . Nézed a pókhálós mennyezetet, ahonnan — mint a mesékben - melléd száll egy szőke, orosz kislány. Selymes a bőre, álmodozó a szeme. Hangtalanul becézgeted, simogatod, aztán szőke fejét odahúzod a melledre és hosszú útra keltek. Akáclombos utcán jártok . . . Mellig érő búzában szaladoztok ... A malom alatti habokban lubickoltok . . . A szőlőhegyen mézes szőlőt szemezgettek ... — Mire gondol most? — kérdezte szokatlanul hosszú hallgatás után Kató. — Rád . . . Mostanában mindig rád gondolok, meg erre a mocskos életre . . . — Tényleg nem haragszik? — Nem, dehogy haragszom . . . Tudod, én is szeretlek téged . . . — Miért bolondozik velem? — Régen elmúlt már az én bolondozó kedvem. — Hát akkor mért nem csókol meg? — Félek tőled — mondtam tréfásan. — De hiszen én nem bántom . . . Meg sem bírnék magával ... Ilyet se hallottam még . . . — Gyerünk a telepre, esteledik — mondtam és felálltam. Kissé furcsán éreztem magam az új gúnyában. — Látod, már a lámpák is kigyúltak. — Tényleg nem mer megcsókolni? — kérdezte Kató valami megfoghatatlan szomorúsággal és csalódással a hangjában. — Dehogy nem! Mást sem fogunk csinálni egész úton . . . xxx Az építkezésen egy munkásnak vasgerenda esett a fejére. Kilöttyent az agyveleje, s nyomban szörnyet halt. Körülötte nagy riadalom meg sajnálkozás támadt. A lányok sikoltozva fogták be a szemüket és elszaladtak, a férfiak közül is többen elfordulva öklendeztek meg okádtak. A halottat letakarták pokróccal és ott hagyták a helyszínen a kivizsgálásig. Rövidesen kiszállt a bizottság. Nagy alapossággal mindent körülszimatoltak, fényképeztek, a szemtanúk egész seregét hallgatták ki, majd több oldalas jegyzőkönyvet írtak, s a tragédiához illő, komor arckifejezéssel kocsiba szálltak és elhajtottak. A fronton átéltek után — paradox módon — kissé furán hatott az egész ceremónia. A két eset közti rettenetes ellentmondás valósággal letaglózta az embert.. . A Donnál több hetes harc után bezárult az emlékezetes harapófogó. A hivatalos hadijelentés az ellenkezőjét állítja, de a körön belül mindenki tudja az igazságot. Az állandó halálfélelem megsokszorozódik benned, ráadásul a megfagyás réme is az agyadba ül. Megpöffed a kezed feje, orrodban kopog a jégdugó s megfeszül rajta a bőr, mint kaptafán a csizma. A német tigrisek belehasítanak a gyűrűbe és rést vágnak: így alakul ki a hírhedt „halálfolyosó". Nyomban megindul a „tervszerű kiáramlás", de a szovjet tüzérség csakhamar „belövi" magát, s a rémült zűrzavarban kedvére arathat a halál. Míg a németek hanyat-homlok menekülnek, te utóvédként hasalsz a hóbuckák mögött, meggémberedett ujjad a golyószóró ravaszán feszül. A jobbszárnyon vinnyogni kezdenek a katyusák, szemben veled az aknavetők köhögnek, mint a tüdőbajos ember, a balszárnyon meg a nehéztüzérség dolgozik. Mintha az ég akarna leszakadni. Ráadásul fejed felett a fürge ráták süvöltnek el, lövedékeik sisteregve szántják körülötted a havat. Melletted a társad szitkozódik. Belenézel a szemébe: őrültnek látszik, akár csak te magad. Nincs eszénél, nem tudja, hol van, mit csinál, mint ahogyan te sem tudod . . . S akkor előtted a távolban feltűnnek a csukaszürke ruhás gyalogosok géppisztollyal a kezükben. Jönnek, közelednek, egyre közelebb érnek. És akkor a társad kezében felsír a golyószóró, mint a körfűrész. Te is meghúzod a ravaszt. Egyik tár a másik után ürül ki. Tüzesedik, füstölt a fegyvered csöve, és te csak húzod, húzod a ravaszt. Hogy a hóba vagy az égbe lövöldözöl, nem számít, nem is tudod . .. Rémítő a hideg, mégis verejtékezik a homlokod. Valahol a hónod alatt is elindul eqy vékonyka ér, aztán kúszva, futva, újra kúszva és futva elindulsz hátrafelé. Vagy előre? Mit tudod te már, merre van előre és merre a hátra . . . Német teherkocsit látsz magad előtt. Halálfélelmedban kapaszkodnál fel, de egy puska agya kérlelhetetlenül a kezed fejére vágódik. Visszapottyansz a hóra s még örülsz is, hogy nem hulltak le az ujjaid tőből a deszka élén . . . És eléred a halálfolyosót. Kiégett, de még füstölgő páncélkocsik és teherautók, meg ezrekre menő hullák között bukdácsolsz. A hófehér pokol most üszkös és véres. Fojtogató, égett vasszag és hideq hullabűz mászik a tüdődbe meg a velődbe. Fordulna ki a gyomrodból minden, de nincs minek-; üres, mint a koldus tarisznyája, s valahogy úay érzed, hogy a hátad közepéhez száradt. Nem is érted, honnan, miből az erőd, ami mozgatja a kezed, lábad, dobogtatja a szíved, amibe a rettegés és a félelem már-már belefojtja a cselekvés akaratát. Értelem nélküli gép vagy. talán távirányítású. Irányító központod a senki földjén, ezer kilométernyire, valahol Európa szívében, egy kisablakos házban van. Onnan száll feléd a hívó szó erősen, mindent túlharsogva. És te csak mész, mész, felbukva, de újra meg újra talpraállva .. . Társadnak fogytán az ereje: „Pajtás, édes pajtás, ne hagyj el, ne hagyj itt..." Legszívesebben a pokolba küldenéd, mégsem hagyod ott: összekapaszkodva vonszoljátok egymást tovább. Együtt buktok fej, együtt álltok talpra, te szitkozódol, ő rimánkodva könyörög ... és nem lököd el magadtól, pedig az értelmed egyre azt ordítja a füledbe, hogy lökd el, lökd el, mert a végtelen, fagyos tengerben ő a fuldokló s te vagy a szalmaszál, vele pusztulsz te is, de te összeszeded minden csepp erődet és nem hagyod cserben . . . Utolsó erőddel lököd be egy viskó ajtaját: meleg bűz fogad. A szalmarakáson a sarokban riadt asszony kuporog, körülötte egy csomó gyerek ... és egy tálon párolgó főtt krumpli . . . Mindenről megfeledkezve a tálra veted magad és két kézzel gyűröd magadba a világ legízletesebb, legporhanyósabb eledelét. Nem érzed, hogy égeti a szádat, azt sem bánod, ha lyukat olvaszt a fagyos beleden, csak zabálsz . . . Nem hallod, hogy sivalkodnak a gyerekek, azzal sem törődsz, ha éhen halnak, csak te élj ... Aztán, mint a kimerült és jóllakott állat, elnyúlsz a szalmán, körülölel a langymeleg és vattapuha sötétségbe hullasz. Most már nincs olyan erő, ami a kábulatból életre bírna rázni. Kést nyomhatnak a bordád közé, izeidre téphetnek, nem tudsz, nem törődsz semmivel . . . Nem tudod hány nap, hány éjszaka váltja egymást. A tetvek, azok a kíméletlen vérebek szívedig sajgó csípése ébreszt fel. Élsz, élsz. Ez az első gondolatod, aztán az irányító központ és közted helyre áll az összeköttetés: záporként hullnak rád a hívó jelek és te elindulsz, tovább mész, tovább a kíméletlen orosz télben, a végtelen hómezőkön. Utad mentén romok, pusztulás és temérdek hulla, kőkeményre fagyott életek ... Két emeletnyi magasságban ültem az állványon. Lefelé lógatva a lábam, cigarettáztam. Sajnáltam a szerencsétlenül járt ember, de nem hatott meg különösebben. — Borzasztó — szólalt meg mögöttem Kató. - Az éjjel megesz a fene a félelemtől. — Nem kellett volna megnézned. — De ha egyszer kíváncsi voltam. — Ne gondolj rá. — Könnyű azt mondani . . . Nagyon fogok félni az éjjel . . . — Mellettem is félnél? — Ott nem igen. Jól magához bújnék . . . — Mellém bújhatsz, ha akarsz. — A munkásszáláson, a többek előtt? — A folyóparton. Kivisszük a pokrócokat . . . — A folyóparton? — kérdezte tétovázva. Ügy nézett rám, mintha nem akarná elhinni, amit mondok — Mit szólnak, ha meglátnak? — Ne törődj te azzal! — De én tisztességes vagyok, mór hogyne törődnék. — Hát akkor... mi legyen? — Nem tudom ... — vonta meg a vállát tanácstalanul. Újabb cigarettára gyújtottam, s végül kimondtam, amit az utóbbi éjszakákon meghánytam-vetettem magamban: — Hadd tudják ... Mihelyt megkapom az első fizetésemet, feleségül veszlek. — Maga!?... Engem!? - nyílt kerekre a szeme. — Nem akarsz a feleségem lenni? Mellém guggolt, egészen közel hajolt hozzám: — Isten bizony komolyan gondolja? — Isten bizony! Vadul a nyakamba kapaszkodott, majd lelökött az állványról és mindenki szemeláttára ezret csókolt rajtam. — De hol fogunk lakni? (folytatjuk) 10
