A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 24. szám
t Erről az erkélyről hirdették ki a Szlovák Tanácsköztársaság megalakulását Antonin Janouiek, a Szlovák Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának elnöke Vyx megvonta a vállát s kijelentette, hogy a jegyzék elutasítása katonai hadműveleteket, új háborút jelent. A Károlyi kormány még aznap lemondott és másnap, március 21-én a kommunisták vették át a hatalmat. Kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot és bejelentették a proletariátus hatalmát. Megkezdték a magyar Vörös Hadsereg szervezését, amely májusban megindította hadműveleteit a demarkációs vonalat messze túllépő cseh haderő ellen. 250 km-es szélességben folytak az északi hadműveletek, s ezek során a Vörös Hadsereg csapatai június 9-re elérték az Érsekújvár- Léva - Zólyom - Kassa - Eperjes- Bártfa vonalat. Eperjes (Prešov) elfoglalásának a katonai sikerén kívül nagy politikai jelentősége is volt. Abban az időben Kassán és Eperjesen működtek a szlovenszkói haladó erők leghatékonyabb szervezetei, amelyek számára a Vörös Hadsereg jelenlétével önálló cselekvésre nyílt lehetőség. Június 16-án megvalósult Eperjesen Szlovákia dolgozóinak népgyűfése, amely kimondotta Szlovákia önállóságát és kikiáltotta a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ezt, „A világ proletárjaihoz" kezdetű kiáltványban hozta ország-világ tudomására. „Az imperializmus alól felszabadult szlovák földön ma kikiáltottuk az önálló Szlovák Tanácsköztársaságot. . . A most megalakult Szlovák Tanácsköztársaság természetes szövetségesei közé sorolja győztes testvéreit, az orosz és a magyar Tanácsköztársaságot... Első üdvözletét az imperialisták igája alatt nyögő cseh proletár testvéreinek küldi. . Megalakult a Szlovák Tanácsköztársaság kormánya, s székhelyévé a 17 ezer lakosú és régi kultúrával rendelkező Eperjest választotta. A Szlovák Tanácsköztársaság élén Ideiglenes Forradalmi Végrehajtó Bizottság állt, amely 20 tagú Forradalmi Kormányzótanácsot választott. A népbiztosok a területen uralkodó nemzetiségi viszonyoknak megfelelően többségükben a szlovák, továbbá a német és a magyar proletariátus tagjaiból kerültek ki. A kormányzótanács élére Antonín Janoušeket választották meg. A Szlovák Tanácsköztársaság első intézkedéseivel nyomban a dolgozók helyzetén segített. Államosították a gyárakat, o nagyobb üzemeket és a bankokat; a földbirtokoknak a 100 holdat meghaladó részét pedig köztulajdonba vették. Rendezték a mezőgazdasági dolgozók és a bányászok, valamint a munkások bérét. Június 22-én Kassa munkássága nagygyűlésen köszöntötte az önálló Szlovák Tanácsköztársaságot. Kényes és nagy körültekintést kívánó kérdés volt a Szlovák Tanácsköztársaság és Magyarország hatóra. Erre nézve a szlovák és a magyar kormányzótanács álláspontja az volt, hogy azt a forradalom végső győzelme után rendezik. Mind a szlovák, mind a magyar tanácsköztársaság optimista volt, mert bíztak a magyar Vörös Hadsereg és a Szovjet Vörös Hadsereg gyors találkozásában. Újabb imperialista beavatkozás A katonai és a politikai sikerek láttán Clémenceau az antant nevében felszólította a magyar tanácskormányt, hogy szüntesse be a hadműveleteket és ürítse ki a visszafoglalt területeket. Ennek ellenében ígéretet tett, hogy a román haderő visszavonul a demarkációs vonalra, a határok kérdésében pedig tárgyalásos megegyezés fog születni. Ebben bízva a Vörös Hadsereg június 30-án visszavonulását megkezdte. A kiürített területre újra cseh egységek vonultak be, megszüntetve a mindössze 14 napos Szlovák Tanácsköztársaság létét. A Szlovák Tanácsköztársaság ily rövid idő alatt nem volt képes még felállítani saját hadseregét, noha a vörös zászló alá tízezrek jelentkertek. A magyar Vörös Hadsereg sorsára hagyta a fiatal proletár államot, s így más, mint a bukás, nem is várhatott reá. Visszatért hát a kapitalista-burzsoá rend s az új csehszlovák államban talán valamivel több szabadságban is része volt a népnek, mint a Monarchia idején. Ám ez mégsem volt szocializmus, amit a nép kívánt magának. A szlovák nép bátran történelmi példát mutatott az egész világnak, miként ezt negyedszázaddal később a Szlovák Nemzeti Felkelés idején is tette. KELENVÁRY JÁNOS HÉTVÉGI LEVÉL Az igazságról, az igazságot kimondani merő emberekről általában mindenki tisztelettel beszél. Általában azt szokták mondani, no lám, ez meg merte mondani az igazat. Csak azt nem értem. miért kell merni az igazat kimondani. Erre gondoltam a jó múltkoriban, amikor egyik barátommal találkoztam, aki nagyon szomorú képet festett előttem az egyik üzemben uralkodó viszonyokról, amelyek mind a termelést, mind az emberi kapcsolatokat illetik. És visszapergetve saját életem eseményeit is, rájöttem, hogy nem elég az embereket csak arra nevelni, hogy ne féljenek megmondani az objektív és konkrét igazságot, és ennek alapján kifejteni véleményüket minden társadalmi vagy más problémáról. Mert az igazság megmondása az éremnek csak az egyik oldala. Az érem másik oldala viszont, hogy az igazságot valakinek cl is kell fogadnia, és erről már nem sokat beszélünk. Pedig az igazság megmondásának és elfogadásának dialektikus egységben kell lennie. Másképp az igazmondásnak nincs értelme, üres, hatástalan szavakká degradálódik. Bizony, barátom jelentőségteljes tekintete — és visszagondolva saját tapasztalataim is — egyszerre azt a gyanút keltették bennem, hogy nálunk még ma sem mindenkinek szokása az igazságot elfogadni, akkor meg aztán végképp nem, ha ez az ő saját munkájának vagy nézeteinek kritikáját tartalmazza. Jómagam is nagyon sokszor hallottam már életemben, ahogy visszaemlékszem. hogy amikor valaki vagy valakik meg akartak valamilyen formában tárgyalni valamit, mindig akadt olyan ember, aki a tárgyalás közepette megjegyezte; jól van, elvtárs, igazad van, de vigyázz, mert ennek vagy annak az embernek azért mégsem lehet megmondani az egyszerű meztelen igazságot, mert az illető nagyon érzékeny és még megsértődne. De hát miért érzékeny ez vagy az a valaki az igazságra? Valószínűleg a fejébe szállt a dicsőség, azt hiszi magáról, hogy ő minden tud. Persze ilyen ember nincsen. Mert a valóságban mindenki tévedhet, és tévedését csakis a teljes meztelen igazság kimondásával lehet helyrehozni. Ezek az emberek véleményem szerint egytől-egyig magukban hordják a személyi kultusz maradványait. De miért hordhatnak magukban ilyen csökevényt? Egyszerűen azért, mert körülveszik magukat olyanokkal, akik mindig és mindenben igazat adnak neki. Bölcsességét az égig magasztalják, mert így kényelmesebb, és ami még rosszabb, lassan ő is elhiszi magáról, hogy tévedhetetlen. Ebből következik aztán az a nézet is, hogy az igazságot aszerint minősítjük, ki mondta. Ha a munkás mondta, akkor az kisigazság, ha a mester mondta, akkor már nagyobb az igazság, ha az igazgató mondta, akkor pedig ez az abszolút igazság, legyen bár ugyanarról a kérdésről szó. Persze mindez nem jelenti azt. hogy féljünk az igazságot kimondani, hanem ellenkezőleg, hiszen az igazság bátor kimondása alapja az építő kritikának és ugyanígy az önkritikának, amely a szocialista társadalomban felmerülő ellentmondások megoldásának a motorja. Ezért kell az emberek tudatára hatni azért, hogy az igazság kimondása és ennek elfogadása természetes dolog legyen mindenki számára. 3
