A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
kezdtünk betanulni, bábszínpadra állítottuk a Csíkcsicsói Csiporka című székely népmesét. Mánya Anna feldolgozásában. Sok gondot okozott a helyes kiejtés, a székely tájszólás megnehezítette a tanulást, de megküzdöttünk vele, s a járási seregszemléről tovább jutottunk a kerületi, majd az országos vetélkedőre. Közben rengeteg helyre hívtak, alig tudtuk kielégíteni a sok kérést. Ismét játszottunk Keszegfalun, s itthon a gutái óvodában. Mindig örülünk, ha olyan helyre hívnak, ahol már játszottunk, mert ez arról tanúskodik, hogy tetszik az ottani közönségnek a műsorunk, és szívesen veszik, ha újra Játszunk náluk. Vegyült a sok öröm közé üröm is. A kezdő gárda „kiöregedett”, a gyerekek elhagyták az iskolát, helyüket újak foglalták el, de ezek is ugyanolyan lelkesedéssel és odaadással dolgoznak. Jelenleg tíz Jelenet a Kiskakas rézkrajcárja című mesejátékból VII. B. osztályos tanuló játszik a csoportban, összeforrott, jó kollektíva. Az idei vetélkedőre Andersen: Borsóhercegnő című mesejátékával készülünk. Igyekszünk leegyszerűsíteni a formát, a díszletet, kevesebbel többet mondani. Reméljük, hogy további szerepléseink is meghozzák a sikert, kiérdemeljük a közönség tapsát, elismerését. A bábjáték örömet szerez a közönségnek, de ugyanígy maguknak a bábjátékosoknak is. A bábjátszás lehetőséget ad a gyermek fantáziájának fejlesztésére, ízlésének kialakítására. A Pitypang bábcsoportnak nem akadnak követői a környéken, pedig a bábjátszás élvezetes dolog, s a sikerek, díjak kárpótolják a fáradozást. Már iskolánkban is növekedik az utánpótlás, „sarjad" a Kis Pitypang, tíz kis harmadikos igyekszik a hetedikesek nyomában. Azon vagyunk, hogy iskolánk és bábcsoportunk hírnevét öregbítsük. BAGITANÉ KURTHY KATALIN FAZEKAS ISTVÁN AHOGY EN EMLÉKEZEM 1949 tavaszán Tolvaj Bertalan, volt kedves barátom egy belépési nyilatkozatot adott, hogy töltsem ki és próbáljunk szerezni további tagokat a CSEMADOK-ba. Emlékszem, így indult meg a háború után Kistárkányban a szervezett kulturális élet. Meg kell itt emlékeznem egy másik aktív kultúrmunkásról, Laczkó Józsefről is, aki az indulást követően hosszú éveken át a CSEMADOK-szervezet s lényegében a község minden kulturális megmozdulásából kivette a részét. Már édesapja is amatőr színjátszó volt, tőle örökölte a tehetséget, a hajlamot. Abban az időben évente legalább kétszer, karácsony és húsvét körül lelkes színjátszóink mindig bemutattak egy-egy új darabot. Bár meg kell mondani, hogy kezdetben nem volt bő választék megfelelő darabokban. Eleinte mi, az alapítók is játszottunk még, hogy felkeltsük mások érdeklődését is a színjátszás iránt, s aztán az érdeklődőkből megszerveztük a színjátszó csoport törzsgárdáját. Amikor ez megtörtént, Laczkó barátunk már csak a csoport vezetésével, a darabok betanításával foglalkozott, sok-sok szabadidejét feláldozva. Csak az tudja igazán értékelni ezt a munkát, aki maga is csinálta. A kezdeti nehézségeket az is tetézte, hogy nem volt a községnek kultúrháza. Krapper Móric kocsmájának nagyobb helyiségében tartottuk a próbákat csakúgy, mint az előadásokat. A próbákat este kilenc óra után kezdhettük el, de csak akkor, ha sikerült távozásra bírni az italozó közönséget. Olykor a meggyőző módszerek keményebb fajtájához kellett folyamodnunk. Arra sem emlékszem szívesen, hogy amikor a Bor című színdarabot akartuk előadni, előbb ki kellett meszelnünk a vendéglő nagytermét, az előadás színhelyét. Lócákat pedig a faluból kellett összehordanunk, hogy az emberek egyáltalán le tudjanak ülni. Természetesen a padokat vissza is kellett hordani másnap. A legtöbb esetben ez a rendezőkre és egypár lelkes szereplőre várt, csakúgy mint a színfalak festése és a kellékek beszerzése. De csináltuk, kedvvel, lelkesedéssel, mert indulni kellett, mert úgy gondoltuk, hogy hagyományaink továbbvitele kötelez. Dolgoztunk minden elismerés nélkül, mert éreztük, hogy a község lakosai igénylik az anyanyelvi kultúrát, mely elől csaknem fél évtizeden át el voltak zárva. A közönség viszont minden alkalommal hálós volt. Erre örömmel emlékszem vissza. Újabb lendületet adott munkánknak, hogy 1955-ben felépült a kultúrház, amiben nagy érdeme volt Fülep Sándor akkori hnb-titkárnak. Meg kell említenem a kezdeti időkből egypár lelkes színjátszót, akikre mindig számíthatott a kistárkányi CSEMADOK-szervezet. Ilyenek voltak: Várady Miklós és felesége, Ténai Bertalan és felesége, Dobó Gábor és felesége, Várady Zoltán, Tárczy Pál, Sárady Tibor és felesége, Bodnár József és felesége, Pituk János és Pituk Jolánka, Berta Ottó és felesége, Jurcsák János, Tárkányi László, Kirik Anna, az ötvenes évek második felétől pedig Papp Katalin, Lázár Ferenc és felesége, Makiári Etelka, Nógrádi Béla, és még sokan mások, a törzsgárda lelkes tagjai. Számos darabot játszottunk, ezek között volt a Karikagyűrű, A falu rossza, A bor, a Dankó Pista muzsikája, A fösvény, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Mi is emberek vagyunk (ezzel a kerületi seregszemlén második helyezést értünk el). A legnagyobb sikerrel a Dankó Pista muzsikája című darabot játszottuk - Kistárkánytól Szepsiig. Néhány mondatban a kezdeti tagtoborzásról is szólni kell. Hát bizony ez nehéz volt. A háborút követő évek sok kételyt és bizalmatlanságot hagytak vissza az emberekben. Senki sem akart bármiféle papírt is aláírni. Nem akart tagja lenni semmilyen szervezetnek. Mi mór nagyon sokat csalódtunk - mondták. Talán egy évtized is eltelt, amíg tömegesen jelentkeztek a falubeliek a szervezetünkbe. E téren nagyon sokat tettek Pitóczky József, Bodnár József, Tárczy Ferenc, Bálint Istvánné; nagy részük volt abban, hogy a kistárkányi lakosság számához képest a legnagyobb tagsággal rendelkező CSEMADOK-szervezet lett a járásban. Büszkén elmondhatjuk, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásából, átalakításából a CSEMADOK oroszlánrészt vállalt, a helyi szervezet tagságának aktív tevékenysége főképp a szövetkezeti gondolat megerősödésében hozta meg gyümölcsét. Szeretnék még röviden megemlékezni a Nagytárkányban eltöltött évekről. Kezdetben itt is meglehetősen gyér volt a taglétszám: a helyi szervezet 37 taggal indult. Hozzákezdtünk tehát az intenzív tagtoborzáshoz, aminek eredményeképpen néhány év alatt 160-ra emelkedett a helyi szervezet tagjainak száma. Jelenleg nem tudom, hogy állnak ezzel Nagytárkányban, mert 1974-től más községben dolgozom. Kezdetben itt is a színjátszás volt a legelterjedtebb munkaforma. Mind a tagtoborzás, mind a színjátszás területén sokan tevékenykedtek nagyon lelkesen, így Juhász János, Brezó Pál, Pólyi Pál és felesége, Pribék Gyuláné, Pólyi Mariska, Tárczy Károly, Hám Miklós és mások. Ha nincs is már köztünk Marczy István, de nevét nem felejtik el a községben, olyan lelkes kultúrmunkása volt a CSEMÁDOK-nak. A sok színdarab között itt is a Falu rossza és az Éles Marika menyasszonyi fátyla volt a legsikeresebb, sok községet meglátogattunk velük s az utóbbival az amatőr színjátszók járási versenyén első helyezést értünk el. Később aztán a televízió teljesen háttérbe szorította a színjátszást. Új utakat, munkaformákat kellett keresni és találni. így a hatvanas évek elején áttértünk a népdalestek, irodalmi estek és író-olvasó találkozók rendezésére, az énekkari tevékenységre. A népdalestek minden alkalommal nagyon sikeresek voltak, nagy közönséget vonzottak. Több jó hangú énekes tűnt fel, mint Ádám József és feleA helyi szervezet hajdani népi zenekara sége, Pólyi Pál, Százvai Istvánné, Nagy János bácsi, Puškár Magda, aki országos versenyen is részt vett. Az énekkari tevékenység is szépen fejlődött ugyanebben az időben. Természetesen, hogy az énekkar gerincét a tanítóság képezte, s így utat mutatva, szívesen kapcsolódott be a község énekelni szerető lakossága is. Az éneklés összekovácsolt bennünket. A karvezetést Vaszily Pálné vállalta. Kedves emléke marad mindannyiunkban, hogy egyszer Ágh Tibor ellátogatott az énekkar próbájára. Meghallgatott bennünket, tanácsokat adott, biztatott és lelkesített. Tíz perc alatt megtanította velünk a Komáromi kislány című kánont. Jól esett, hogy foglalkozott velünk. Még egy nagyon kellemes visszaemlékezést szeretnék leírni. Részt vettünk egyszer a Nagykaposon megrendezett énekkari fesztiválon, ahol a rozsnyói, a nagykaposi és a nagytárkónyi énekkar szerepelt. S itt Vass Lajos, az ismert zeneszerző, zenei anyanyelvűnk harcos ápolója elismerő szavakkal szólt kórusunkról. örömünk akkor tetőzött, amikor mind a rozsnyóiak, mind a kaposiak s maga Vass Lajos zeneszerző is elfogadták meghívásunkat Nagytórkányba. A műsor után jó volt hallani kedves zeneszerzőnk mélyen átgondolt szavait, amelyeket azzal fejezett be, hogy „Fiaim csak énekeljetek". Csodálatos élmény volt, amikor a kórusok és a közönség együtt énekelte el a Látod édesanyám című népdalt. Daltól volt hangos a nagyterem, olyan lelkes volt a nóta, hogy talán még a Tisza másik partján is hallani lehetett. E nagytárkányi dalos találkozó létrejöttében nagyon sokat segített Fazekas Béla akkori efsz-elnök és Bálint István üzemgazdász, akik mindig készségesen támogatták anyagilag a CSEMADOK-szervezetet, a község kulturális életének kibontakoztatását. Irodalmi esteket is rendszeresen szerveztünk. Az író-olvasó találkozókra mindig szívesen emlékszem vissza, mert jó volt elbeszélgetni azokkal, akiknek verseit, írásait érdeklődéssel olvassuk, hiszen rólunk és nekünk szólnak. Sajnos, ilyen találkozók megrendezésére az utóbbi években már csak nagyon gyéren kerül sor a Bodrogközben s így Nagytárkányban is. Az elmondottakból is megállapítható, hogy nyugodtan szembe nézhetünk a község lakóival s önmagunkkal, nem kell szégyenkeznünk, ha visszatekintünk a harminc év alatt megtett útra. Persze az eredmények, a sikerek további jó, s ha lehet, még jobb munkára köteleznek a szocialista anyanyelvi kultúra ápolása, fejlesztése terén. De ezt már a fiataloktól, az új nemzedék tagjaitól várjuk. Nekik kell tovább vinniük a fáklyát. 7
