A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
1 Amikor belépett az ügyész irodájába, még nem gondolta, mi* lyen keserves meglepetésekben lesz része. Reggel volt, néhány perccel múlt nyolc óra. Az ügyész rögtön felismerte Szőnyi Gábort. Felderült az arca, s nyomban a vendége elé sietett előre nyújtott kézzel. — Szervu.'z, szervusz, firkász barátom! De nagy újság vagy nálam! — Hellyel, majd cigarettával kínálta. Az irodát süppedő szőnyeg, hatalmas íróasztal, kényelmes ülőgarnitúra és sok zöldellő növény tette barátságossá, meghitté.- Mi járatban? .. . Beszélj hát!.. . Megkínálhatlak egy pohárka konyakkal? — Köszönöm!... Riportsorozatot szeretnék írni az ifjúsági bűnözésről . . . — Semmi akadálya, kedves barátom .. . No, isten, isten! — Ittak. — Sőt nagyon hasznosnak tartom a törekvésedet. Manapság az ifjúság, no meg a jogi propaganda ... hiszen tudod . . . Kissé fáradtnak látszol . . . történt valami? — A fiam . . . — Persze, persze, a fiad . . . Gabriel Szőnyi! . . . Hát hogyis mondjam — gondolkodott el az ügyész —, elég rosszul áll a szénája. Ugyanis a vizsgálat már befejeződött, és ő mindent magára vállalt. Mindent: hogy ő csalta a lányt az autóhoz, ő tömte be a száját, ő erőszakolta meg elsőként, s ami a legborzasztóbb, magára vállalta a gyilkosságot is . . .- Nem értem ... érthetetlen előttem tettének az oka ... - mondta Szőnyi Gábor keserűen. — Mindene megvolt, ötödéves, állítólag rendkívüli tehetség ... az utóbbi évek egyik legnagyobb fizikusát látták benne .. . Érthetetlen, alig-alig bírom elviselni . . . — Megértelek, kedves barátom, hiszen én is szülő vagyok . . Egyébként nagyon szófukar volt a vizsgálat alatt. .. Amint mondtam már, mindent magára vállalt, és most várja az ítéletet. . . Mit tehetek érted? — Azt hiszem, semmit. . . De ha valamit mégis kérhetek . . . — Tessék . . . — Tedd lehetővé, hogy beszélhessek vele. — Itt, nálam? — Nagyon hálás lennék. — Jó, megpróbálom . . . Az ügyész intézkedett, és alig fél óra múlva bekísérték a fiút. Atléta termetű, jóképű fiú. Közönyösen vette tudomásul, hogy az apja akar vele beszélni. — Szervusz, Gabi! — Idegenül csengett az apa hangja. A fiú konokul leszegte a fejét, s nem köszönt vissza, ülj le, fiam!... Rágyújtasz? — A fiú bólintott, s rágyújtott. Szőnyi Gáborban rettenetes érzések kavarogtak. Sokáig szótlanul fürkészte a fia arcát. Egyszerűen nem tudott megszólalni. — Nézd, fiam — szólt végül -, engem semmi más nem érdekel, csak azt mondd meg nekem, miért tetted? Tíz, tizenöt percnyi hallgatás után cinikus mosoly jelent meg a fiú arcán, és megszólalt: — Csak azért, apa, hogy itt és most, ilyen körülmények között ülhessünk egymással szemben ... — És ... ? — És hát hogy megkérdezd: miért? - mondta a fiú még mindig mosolyogva, aztán hirtelen elkomolyodott. — Bosszúból tettem, apa. — Bosszúból? — Igen, apa, bosszúból. — Kin és miért álltái bosszút? — Rajtad, apám, elsősorban rajtad... — Dehát miért, fiam, miért?! — Anya sorsáért. . . meg az egész elrontott életemért... az állami gondozásban eltöltött évekért, mindazért a sok keserűségért, megaláztatásért, amit te okoztál nekünk. Még most sem érted, apa? — De hiszen én mindent megadtam neked, mindent, amit egy szülő megadhat a gyerekének. — Gondolod? — Igen, fiam, én azt hiszem, a lehetőségeimhez mérten, mindent megadtam . . . — Későn jött az adomány, apám, túlságosan későn. Akkor mór mindent összetörtél bennem, és azt anyagiakkal nem lehet jóvá tenni. Ezt neked kellene a legjobban tudnod és megértened, hiszen újságíró, illetve író vagy, mint mondani szokás: a lélek mérnöke... Hosszú, kínos szünet zuhant közéjük. — Szóval ... rajtam álltái bosszút? — Igen. — De milyen bosszú az, amibe kis híján a bosszúálló halhat bele, fiam?! — Lelkizzünk egy kicsit, apa, jó? . . . — Ismersz te engem egyáltalán, fiam? — Nem az én bűnöm, hogy nem ismerlek, mert például elmulasztottad a gyerekkorom meséit . . . Soha nem éreztem a tenyered melegségét, mert soha nem vezettél kézenfogva ... és később sem ültettél le magaddal szemben, hogy beszélj az életedről, az életünkről . . . — Hát ide figyelj, fiam! Amit elmulasztottam, most pótolom. — Nem érdekel . . . most már nem érdekel! — Már pedig végig kell hallgatnod!- Felesleges duma, apa, kár a gőzért. A megtörténteket már úgysem lehet visszacsinálni, s te kénytelen leszel életed végéig hordani azt a szégyenbélyeget, amit én ütöttem a homlokodra, s úgy vélem, a lelki nyugalmadat is sikerült megbolygatnom anynyira . . . legalább annyira, hogy néhány évig nyugtalanok lesznek a nappalaid és az éjszakáid ... s ezzel a célomat elértem, mást nem is akartam . . .- Végig kell hallgatnod, már csak azért is, hogy rádöbbenj szörnyű tévedésedre és érthetetlen, értelmetlen tettedre, annak súlyos következményeire, s hogy megtudd, kin is álltái te bosszút tulajdonképpen . .- Felőlem beszélhetsz, papolhatsz, apa, nem érdekel, annyira sem érdekel, mint ez az elnyomott cigarettavég a hamutálcán.- Akkor is meg kell hallgatnod!- Nevetségessé akarsz válni?- Nevetségessé? Miért?- Egyszerűen azért, mert most nekem akarsz vallani, méghozzá megostorozott kutyaként, megalázva . . . Azt hiszed, beveszem a maszlagot? Életed Déldózatával akarsz meghatni? Azt hiszed, a végén majd a lábad elé borulok és megtört szívvel kérek bocsánatot?- Nézd, fiam, cinikus magatartásod ellenére is meggyőződésem, hogy amit hallani fogsz tőlem, elgondolkodtat majd. Nyugodt lehetsz, nem szépítgetem a dolgokat, a valóságot, o meztelen igazságot mondom el, mindent úgy, ahogy megtörtént. Utána akár szembe is köphetsz, megteheted, de meg kell hallgatnod . . . Szőnyi Gábor rágyújtott, aztán lassan beszélni kezdett:- Amikor hazajöttem a hadifogságból — három évet töltöttem ott —, már nem éltek a szüleim. Ráadásul a menyasszonyom is cserben hagyott, átszökött Magyarországra.- Rém megható . .. Sírva fakadjak? - szólt közbe a fiú, de az apa eleresztette füle mellett a megjegyzést és tovább folytatta:- Tavaszig a szülőfalumban csengtem-lengtem, de sehogy sem találtam a helyem. Megfulladok, elpusztulok, ha maradok, gondoltam, s nekivágtam a világnak. Majd csak találok munkát, hiszen kell most a munkáskéz. Kimentem az állomásra. Vártam a vonatot. Fiatal lány jött az állomáshoz vezető úton. Két csomaqot cipelt. Az egyik kezében oapírzsák forma, össze-vissza kötözve zsineagel. a másikban mea ütött-kooott bőrönd, az is vastag kócmadzaqqal körülkötve. Meqóllt a közelemben, rám-rám sandított s mind közelebb jött: nagyra nőhetett benne a kíváncsiság. Méregetett, nyilván szólni akart, de én elfordítottam a fejem: érdekelsz is engem, hagyj békén! — Maga idevalósi? - kérdezte a lány nekibátorodva. — Mi közöd hozzá? — mordultam rá haragosan. Nem volt kedvem beszélgetést kezdeni. — Már érdeklődni sem szabad? - méltatlankodott a lány, s nem tágított. - Ugye hazajött a semmire!? . . . Most aztán mi lesz magával? — Olyan vagy te, mint a bogáncs, beletapadsz az emberbe - méltatlankodtam. - Nem szégyelled magad? ... No, tágulj innen! - De nem mozdult, csak elvigyorodott. Apró egérfogai úgy villogtak, mint a gyöngysor. Nem is csúnya, állapítottam meg. Kicsit vékonyka még, de nem csúnya. Tizenhattizenhét évesnek néztem, — No, tágíts innen, míg nem késő! — Talán bizony leharap az orromból! Kínomban elnevettem magam, mire vérszemet kapott és csak mondta, mondta a magáét, összehordott hetethavat, nem győztem hallgatni. — Tudod, mi vagy te!? — Bogáncs! — vigyorgott a szemembe. — Fészkes fenét, ami megenne! Szürke madár vagy, aki hajnaltól estig csak sipog, hogy szétpattan tőle az ember feje! Kissé elkomorodott, mintha megsértődött volna, de nem telt bele két perc sem, újra megszólalt: — Nem éhes? Olyan anyáson, olyan melegséggel kérdezte, hogy valami megszorította a szívemet. Te kis bogáncs, te kis szürke madár, mit tudod te, milyen feneketlen bendő lapul a gúnyám alatt? Megennélek pakkostól, mindenestől s meg sem kottyannál! Hogy mered megkérdezni, hogy éhes vagyok-e, gondoltam, de nem szóltam. — Adok ám szívesen, ha éhes . . . — Hát olyan nagyon meg akarsz kínálni? - kérdeztem megenyhült hangon. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Válasz helyett a kopott bőröndhöz ugrott s ügyes ujjal kezdte kibogozni a kócmadzagon kötött csomókat. Amikor feltárult a bőrönd teteje, szinte megszédültem a látottaktól: fél házi kenyér púposodott benne, meg pirosra sült idei csirke, jó darab szalonna, néhány fej vöröshagyma . . . — Tessék, lásson hozzá! — Hát neked? . . . Neked mi lesz? — próbáltam türtőztetni magam, de a lány szíves szóval biztatott, kínálgatott, hogy nem tudtam ellenállni. Egyik szelet kenyeret a másik után kebeleztem be, a csirkének egyetlen csontját sem dobtam el, aztán a szalonnára meg a hagymára került sor ... Szégyenkezve pillantottam a lányra, akinek ragyogott az arca az örömtől, s a hallgatásával is biztatott. Nem kellett engem biztatni: a homlokom is gyöngyözött az evés gyönyörűségétől. — Nem lehetett valami aranyélete odakinn . . . — Nem bizony - mondtam két falat közt. — Itthon sem volt rózsás a helyzet, elhiheti, de mégis csak itthon volt az ember, nem igaz? — Szent igaz... — mondtam, miközben végeztem az evéssel. - Hát ez jólesett... köszönöm! — Váljék egészségére! — mondta a lány nevetve. Apró egérfogain megcsillant a leáldozó napsugár. - Most már jólesne egy kis itóka is, ugye? Hát menjen a kútra és szíjjá meg magát! Itallal nem szolgálhatok - s nevetett. Most néztem meg jobban a lányt. — Hány éves vagy? — Húsz ... A jövő hónap elején töltöm be: június nyolcadikán. — Én meg letegeztelek. Ne haragudj. — Nem haragszom, inkább jólesett - komorodott el. - Mintha a bátyámat hallanám... Odaveszett szegény a Donnál . . . Maga nem járt arrafelé? (folytatjuk) 10
