A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-26 / 21. szám
Zs. Nagy Lojos Norvégiában olyan műanyag ágyneműt találtak fel, amely nem gyúlékony. Azok a szenvedélyes dohányosok, akik még az ágyban is füstölnek (s közben el is szundítanak), ezentúl bátran szivarozhatnak az ágyban — legalábbis Norvé-Ezek a képek két rádiókészüléket ábrázolnak. Az Ádám és Éva nevű kétrészes rádiót azoknak ajánlják a hongkongi feltalálók, akiknek eszükbe kell juttatni, hogy szex is létezik a világon. A reproduktor az Éva nevű részben van, mivel tőle több beszéd várható. A malacforma rádió valószinüleg az állattenyésztők számára készült. Ámbár, ki tudja? Téli emlék: hógolyózik a prágai állat kert elefántja. ^ Sophia Loren, olasz filmcsillag, közölte, hogy lemond francia állampolgárságáról és férjéhez, Carlo Ponti producerhez hasonlóan ő is felveszi az amerikai állampolgárságot. Elmondta, hogy végleg elköltözik Párizsból, és az Egyesült Államokban, valószínűleg New Yorkban telepedik le. Emlékezetes, hogy a Ponti-házaspárt devizabüntett elkövetésével vádolták az olasz vámhatóságok. Lorent ugyan felmentették, férje ügyében viszont nem ejtették el a vádat, és egyebek között ezért hagyta el Európát. A képen látható sas egyáltalán nem vesztette el a fejét. A fényképezés pillanatában éppen a mellét takaró tollruhát rendezte. A „Népek Csatájában" elesett orosz katonák tiszteletére érdekes templomot építettek Lipcsében. A templom falán ez a felirat hirdeti az ütközetben részt vett és elesett orosz (és szövetséges) csapatok létszámát. CERUZASOROK a semmiről Az író bánatosan ül íróasztala mellett, egyik cigarettát szívja a másik után, de nem jut eszébe semmi. Ezért is bánatos. Hajnali négy óra van a nyári időszámítás szerint, két kávét is megivott már, viszonylag frissnek érzi magát, mégis üres tekintettel bámulja a falat, mintha azt várná, hogy ott, a falon jelenik meg a kinyilatkoztatás, amelyre szeretett olvasói feltehetően türelmetlenül várnak, s neki csak az lesz a feladata, hogy legépelje. A fal azonban nem akar megnyilatkozni, az író szomorú lelkén csak egy közhely suhan át, hogy tudniillik a téma az utcán hever. Most menjen a hajnali utcán témát keresni? Képtelenség, arról nem is beszélve, hogy a kapunyitásra felébredne békésen szendergő családja, a sötét utcán pedig bajosan lelné meg a heverő témát. ül tehát írónk poros írógépe mellett és nem jut eszébe semmi. Helyesebben: csak a semmi jut az eszébe. Hirtelen úgy dönt, hogy erről a semmiről fog írni. Tehát „rendelkezzünk" ezzel a témával: a semmi! A semmi, mint köztudott, valaminek a hiányát jelenti, ez esetben a téma hiányát, de csak addig a pillanatig, míg írónk témává nem emelte. E pillanattól kezdve a semmi témává lényegülve már: valami. Az rögtön megállapítható, hogy nem könnyű téma, nem könnyű „megírni", érdekessé tenni. Nem könnyű? Egyszóval a semminek súlya is van. Ezen kívül az igazán nagy, az abszolút Semmi, mindennek, tehát a teljes Világmindenségnek a hiányát jelenti, azaz kiterjedését tekintve éppúgy végtelen, mint amaz. Más szóval: a semminek kiterjedése is van. A fentiekből következik, hogy a semminek különféle rangja lehet, hiszen a Világmindenséget csak az abszolút Semmi helyettesítheti, mint, ahogy mondjuk egy tábornokot sem helyettesíthet holmi őrvezető. A kisebb valamit (vagy valakit) kisebb, azaz alacsonyabb rangú semmi helyettesíti. A semminek, különösen így, témává magasztosítva, pénzben kifejezhető értéke, ára van. Ha versben írtam volna meg, tűnődik írónk, akkor o semmi értéke verssoronként 10—12 korona lett volna. Egy semmiből összeállított verskötet értéke is könnyen kiszámítható: ezer sor semmi ára tíz-tizenkét ezer korona. Egy semmiről írott humoreszkért viszont a legjobb esetben is csak nyolcvan koronát fizetnek flekkenként (szerkesztősége válogatja!). Amit tudjuk, a pénznek (fizessék azt bár a semmiért) nincs szaga. Ebből az következik, hogy a semmi: szagtalan. A semmiről épp úgy lehet színesen vagy színtelenül írni, mint bármi másról, következésképpen a semmi: sokszínű. összefoglalva most már, amit eddig e témáról megtudtunk: a semmi tulajdonképpen egy súlyos, végtelen kiterjedésű, sokszínű, de szagtalan, értékes és rangos valami. Éppúgy alkalmas, hogy a legnagyobb csehszlovákiai magyar elmék könyveket írjanak róla, mint bármi más. Mint ahogy van is mór ilyen könyvünk garmadával - fejezi be írónk frivol hainali tűnődését. Költő zokniban A költő zokniban ül egy szoba küszöbén és töpreng. Homlokán a megszállottak láthatatlan töviskoszorúja, az önkéntes világmegváltók fényes verítéke. A naiv és beavatatlan szemlélő azonnal kitalálja: a költőt megszállta az ihlet, homlokon csókolta a múzsa, nyilván ez ültette őt a küszöbre, s most a világűrből érkező üzenetek néma muzsikájára figyel nyitott lélekkel s félig nyitott szájjal, egyszóval ámuldozva, kiszolgáltatva mindenféle transcendenciáknak. A beavatatlan szemtanú legföljebb azon csodálkozik, miért ül a költő zokniban a küszöbön. Hogy ne feszélyezze őt a cipő? Vagy már nem volt ideje cipőbe bújni, oly villámgyorsan érte őt az ihlet? Ki tudja! A szemtanú, aki egyben a költő hűséges olvasója is, csak attól retteg, hogy így zokniban felfázik a Mester, hisze koratavasz van még, s a küszöb elég hideg lehet. S a zokni is, noha divatos, élénk színű, bizony elég vékony . . . Beavatatlan Olvasó azt is furcsának találja, hogy a Mestert sokan veszik körül, családtagok, rokonok, ajkukon egyfajta gúnyos mosoly. Egy-egy félhangos kuncogás is felhallatszik. Blaszfémia, gondolja felháborodottan Beavatatlan Olvasó. A költő most ünnepélyesen fellendíti jobbját, a felesége elérti O' néma utasítást.- Cipőhúzót kér - mondja, s a családtagok szétrebbennek a szobákban. Költőnk a távolba néz, a falakon túlra.- Nem találom! — mondja a költő lánya.- Közönséges evőkanál is megteszi!- mondja a feleség. A költő unokája már hozza is a kanalat szolgálatkészen.- Meghízva bár, de törve nem I - mondja a költő emelt, patetikus hangon s szemét egy pillanatra sem fordítva el egy láthatatlan csillagról, átveszi kisunokájától a kanalat. Jobb cipőjét frenetikus kacaj közepette sikerül felhúznia, sajnos a kanál a cipő és a költő sarka közé szorult.- Húzd, ki tudja meddig húzhatod! — szavalja a költő felesége. Beavatatlan Olvasó ámuldozva figyeli szeretett költője küzdelmét a lábánál másfél számmal kisebb cipővel, s rádöbben, hogy itt bizony nem vers születik, hanem tragédia. Mert mi lesz, ha a Mesternek zokniban kell végigmennie a város koratavaszi főutcáján. Már nem is a megfázástól félti a Mestert, hanem nehezen megszerzett tekintélyének az elvesztésétől. Azon töri a fejét, hogyan segíthetne szeretett poétáján, már arra gondol, hogy a nyakába veszi őt, de erről, tekintettel a költő súlyára, le kell mondania. De, úgy látszik, erre nincs is szükség: költőnk összeszorított fogakkal, a tőle megszokott fegyelemmel vívja harcát bal cipőjével. Igaz, a másik kanál is a cipő sarkába szorul, de az a lényeg, hogy a cipő fent van a költői lábon, s noha a mester járása nyugdíjjogosult balett-táncosnők libegésére emlékeztet, a kanálszárak jól megbújnak a divatosan költői nadrágszárban, tehát nincs veszélyben a mester tekintélye, Beavatatlan Olvosó megnyugodhat, sőt örömmel állapíthatja meg, hogy imádott mestere anyagiakban nem szenved hiányt, hisz íme a költői lábak jó másfél cipőszámot híztak az idők folyamán.- Miért nem vesz másik cipőt, kedves Mester? — kérdi bátortalanul. A költő szeme ártatlan kékséggel csodálkozik:- Új cipőt? De hiszen ez csaknem egészen új! Vőlegénykorom óta nem volt a lábamon! S Beavatatlan Olvasó, szívében mély áhítattal, karonfogva vezeti a költőien sántikáló Mestert, végig a neonfényes koratavaszi városon. 9
