A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-19 / 20. szám

gyógyászat eszközeihez folyamod­nak. A teve vizeletét hashajtónak, sebmosó szernek és szemgyulladás elleni borogatásnak használják. A Kis Nefud sivatagban terem egy répához hasonló növény, amely a nomádok szerint olyannyira gyógy­hatású, hogy hetven betegséget lehet vele gyógyítani. Arábia nomádjai mértéktartóan étkeznek, s konyhájuk nemigen di­csekedhet az ételek változatossá­gával. Ezt környezetük sivársága magyarázza és az, hogy ősidők óta szűkében vannak az ennivalónak. Az arab kávé, itteni nevén „Kah­­va murr" (keserű kávé), sötétsárga színű, jókora edényben főzik, de apró kis csészékbe töltik. A kávé­főző edény „lifá"-val, pálmarostok­ból készített kis gombóccal elduga­szolt csőréből az arab kiönt néhány csepp ital a csésze aljára, s át­nyújtja a vendégnek. A mai nomád, még ha iskolába járt, ér más országokban utazga­tott is, a beduin társadalom elő­ítéleteinek és a középkori iszlám hagyományoknak foglya. Az iszlám középkori tanításai élnek tovább abban is, hogy a nőket alacso­nyabb rendű embereknek tekintik. A nőknek külön erre a célra ké­szült kendővel „burká“-val kell el­takarniuk arcukat, hogy idegen „be ne szennyezhesse őket pillan­tásával". A muzulmán teológusok ma is vitatkoznak arról, hogy van-e lelke a nőnek. Többségük azt vall­ja, hogy nincs, ezért a nők nem is léphetnek be a muzulmánok para­dicsomába. „Vegyél magadhoz fe­leségnek kettőt, hármat vagy né­gyet azon nők közül, akiket jónak tartasz, de ha félsz, hogy nem tudsz egyformán bánni velük, akkor vegyél csak el egyet." A Koránnak ezzel a mondatával igazolják ma is az arab országokban hivatalosan is engedélyezett többnejüséget. A házasságokat fiatal korban kötik, s a 14 éves lányt már töké­letesen érettnek tartják a házas­életre. A beduinoknál a gyermek születése — különösen a kisfiúé — mindig ünnep. Az újszülöttet, ha a szülés nem kórházban ment vég­be, sós vízben megfürösztik, s egyik közeli rokona imát suttog % fülébe, hogy a csecsemő már élete első napjától kezdve a Korán hive le­gyen. A születést követő hetedik napon a gyermeknek nevet adnak, s kis családi ünnepségeket rendez­nek a tiszteletére. szálaiból kötelet fonnak, ágait tü­zelőnek használják, leveleiből pedig kosarakat készítenek. A teve is a szó szoros értelmé­ben táplálja, ruházza és cipővel látja el a beduin családot, amely szeretettel fizet az állatnak. A be­duinok meg vannak győződve róla, hogy a teve nagyon szép és na­gyon okos lény, s bármilyen meg­lepő is, ha egy beduin lány szép, akkor tisztavérű tevéhez hasonlít­ják. A nomádok hagyományos lakása a sátor, amit kecskeszőrből és juh­­gyapjúból szőtt fekete vászonlapok­ból készítenek. A sátorlapok alját nyáron felhajtják, hogy a szél sza­badon járjon a szellős otthonban. Télen, esős időben a durva szö­vésű anyag megduzzad, s nem ereszti át a vizet. A sátrak lehet­nek kisebbek vagy nagyobbak, de egy válaszfal mindegyiket külön férfi, illetve női részre osztja, ame­lyek mind berendezésüket, mind „tartalmukat" tekintve jelentősen különböznek. A nők térfelén tárol­ják a ruhákat, a gyermekek színes szalagokkal díszített bölcsőit, a víz és datolyakészletet tartalmazó töm­lőket és a szőnyegeket. A férfiak­nál őrzik a tevenyergeket, a lovag­lószerszámokat, a vadászeszközö­ket, a kávéskannákat, a kávépörkö­léshez használt edényeket, a mo­zsarakat, a kávéscsészéket. A be­duinok sátraiban nincsenek búto­rok: a padlót boritó szőnyegek és kis párnák helyettesítik őket, ezekre vagy rákönyökölnek, vagy a fejüket hajtják rájuk. A sivatagban nincse­nek kórházak és orvosi rendelők, s a nomádok szükség esetén a népi . . . Néhány évvel ezelőtt a siva­tag egy befolyásos hercegének, Masaan ben Fejszalnak, a Sammar törzs iraki ága sejkjének vendége voltam. A beduin etikett valameny­­nyi szabályával összhangban lezaj­lott az ebéd. Az arab kávé és a kölcsönös jókívánságok elhangzása után megkérdeztem Masaan sejket, hogy ő, mint gazdag ember, a XX. században miért él a sivatagban, egy fekete sátorban, megfosztva magát a városi civilizáció nyújtotta kényelemtől. — A sivatagban születtünk, itt is értünk férfivá. Ez a mi otthonunk. Minden embernek kedves a szülő­háza, ezért hát nekem is kedves a mi sivatagunk — válaszolta a sejk. O. GERASZIMOV nyomán EGYÜTT: A BÍRÓSÁGON 3. „LAPPANGÓ" SZERELEM „Ha egyszer magam nem tudtam szót érteni a férjemmel, akkor semmilyen bíró sem fog megbékéltetni vele!" — gyakran hallani ilyen és hasonló ki­rakodásokat válófélben lévő házastár­saktól. De tulajdonképpen lényegtelen: női vagy férfi szájból hangzik-e el az efféle indulatos kijelentés, mert mindenkép­pen egyazon tanulságra figyelmeztet. Arra, hogy a válópert indítók többsége ritkán reméli házasságának helyreállí­tását a hivatalos bontópert megelőző békítőtárgyalástól. Tudatában vannak ennek — tárgyaló­­termi tapasztalataikból kiindulva — a családjogi gyakorlattal rendelkező tanácsvezető bírák is; mégis, esetről esetre ugyanazzal a kérdéssel fordul­nak a válóperben álló felekhez: - Jól meggondolták? Jól megfontolták szán­dékukat? . . . Persze, kissé olyan ez, mintha az orvos állig felöltözött betegnél próbál­ná kitapintani a kór okát . . . Gyakran előfordul, hogy a perben álló felek a tanács értésére adják: a bontóper bevezető szakaszában még nem, majd csak a tárgyalás érdembeli megnyitása után hajlandók a bíróság elé tárni sé­relmeiket és érzelmi eltávolodásuk okát. „Társadalmi és családjogi szempont­ból egyaránt nagy kár, hogy a bontó­pert kezdeményező felek többségét úgyszólván elvakítja a dac meg a ha­rag" — mondja a Bratislovai Városi Bíróság egyik nagy gyakorlattal rendel­kező bírája. — Több mint másfél év­tizedes bírói tapasztalataim szerint ugyanis, sok esetben úgy érzem, hogy a perben álló felek lelkének legmélyén még ott lappang a régi szerelem szik­rája; de külsőleg annyira elmérgese­dett már közöttük a viszony, hogy vélt és valós sérelmeikre hivatkozva egyikük sem hajlandó egy tapodtat sem en­gedni!... Kár pedig, mert véleményem szerint sok házasság akár a tárgyaló­teremben is megmenthető lenne. Mivel szocialista társadalmunk elsőd­leges érdeke a családok harmonikus fejlődése, bíróságaink egyetlen esetben sem tekintenek el a válóperbe sodró­dott felek összebékítésének szándéká­tól. Főképpen a csonka családok prob­lémái ösztönzik erre a bontóperi taná­csokat, hiszen ezt a kérdést a társada­lom csak nehezen vagy egyáltalán nem tudja megoldani. E helyzet komolyságát tükrözi, hogy hazánkban a válófélben lévő szülők hatvanöt százalékának kis­korú gyermekei vannak. Mi tehát a bontópereket megelőző bákítőtárgyalások célja? „A társadalom érdeke, hogy meg­védje a házasságokat a házastársak hirtelen elhatározásán alapuló, nem teljes érzelmi eltávolodásból fakadó, elhamarkodott válásoktól ..." - mondja a családjogi ügyekben jártas tanács­vezető bíró. Más szavakkal: a békítőtárgyaláso­kat irányító és bontópereket vezető bírák — akárcsak a házassági tanács­adók pszichológusai — a felek egymás iránti lappangó szerelmében bíz­nak; abban, hogy esetleg még józan belátásra tudják bírni a pereskedőket. Különösen ha a bontókereset szövegé­ből vagy a tárgyalás első perceinek légköréből kiderül: a házaspár inkább csak dacból, mintsem alapos és eltökélt szándékból kíván válni. A bírák körében is gyakori vitatéma viszont: vajon a törvény talárba öltö­zött képviselője kellő befolyást tud-e gyakorolni a családi viszonyokra? Ö ugyanis csak a válókereset benyúj­tása után találkozik a házasfelekkel, akkor, amikor már jobbára elharapódz­­tak közöttük a vitás kérdések, sőt, kisebb-nagyobb konfliktusokba is tor­kolltak ... Az ilyen perek eredményes tárgyalása ezért nemcsak a jogszabá­lyok tökéletes ismeretét, de sok-sok emberi többletet is kíván a bíróktól. Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy elsősorban a tanácsvezető bíró s az őt segítő ülnökök egyéniségén, szemléletén, személyes tapasztalatán múlik: milyen eredményt ér el a békí­­tés során. Sőt — a Legfelsőbb Bíróság egy felmérésének tanúsága szerint —, sokan egyenesen azt állítják: aki a bí­rók közül nem próbálta meg a házas­ság és az együttélés sokrétű „megpró­báltatásait", az aligha lehet megértő egy-egy bontóperben. Akadnak, akik egyszerűen nő- és férfipárti bírákat emlegetnek, és gyakran a pert vezető jogász neme alapján vélik eleve bizo­nyosnak, hogy kivel érez együtt a bíró. Mondani sem kell, hogy ez az utóbbi feltevés erősen sántít, hiszen a bírót esküje kötelezi a pártatlanságra s a jogszabályok betartására . . . A válások miértjét és kimenetelét kutató felmérés során felbukkantak olyan nézetek is, amelyek megkérdő­jelezték a bíró szerepét a békítési el­járás során. Ehelyett azt javasolták, hogy ezzel a feladattal valamely pol­gári társadalmi szervet kellene meg­bízni. Az ötlet eredetiségét tulajdon­képpen a jogászszakemberek sem vitat­ják, ugyanakkor azonban rámutatnak: kérdéses, hogy milyen munkahelyi vagy lakóközösségi szervezet lenne az, amely közelebb állna mindkét félhez, egyben azonban teljesen pártatlan is len­ne?!... Ezt az érvelést el kell fogadni, hiszen a bontópert megelőzően a sző­kébb közösség amúgyis beleszól a fe­lek közötti vitába ha úgy látja, hogy a házasság felbontása elsietett vagy indokolatlan. így hát amennyi előny származna egy ilyen társadalmi szerv tevékenységéből, ugyanannyi hátránya is volna annak, hogy nem teljesen semleges fórum előtt zajlik a békítés. „A bíró kellő felkészülés után maga is eredményesen békéltethet, ha a fe­lekkel megtalálja a közös hangot és olyan légkört teremt, melyben a felek hajlandók az együttműködésre; hajlan­dók legalább próbát tenni a békülés­­re" - vallja a tanácsvezető bíró, aki már több mint tizenöt éve békít és bont. — „Amikor a bíró a békítő tár­gyalást megkezdi, olyan felekkel találja magát szemben, akik zaklatott lelki­­állapotban vannak. Gyakorlatától füg­gően arra is rögtön rá kell tapintania, vajon az egyik fél nemcsak akadékos­kodásból, azért gördít-e akadályt a házasság felbontása elé, mert egy másik házasságkötés útjába kíván állni? Az ilyen békülési szándék nem egyéb a képmutatásnál s az ilyen fél látszó­lagos ellenkezésével többnyire csak anyagi előnyöket kíván kicsikarni." Ilyen esetben szinte meddő próbál­kozás a békítés, de azért elhangzik a jóindulatú kérdés: — Jól meggondolták? Nyíltan mondják ki az igazságot! . . . Ki is mondják daccal, ingerülten: együtt maradnak — itt a bíróságon, a válás kimondásáig. (Következik: A vesztes: a gyerek) 17

Next

/
Thumbnails
Contents