A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-12 / 19. szám

A két osztály utcai találkozása híven tükrözi az angliai állapotokat

szerelési ipar is számos üzemmel képviselteti magát. Itt kezdték meg egyébként a múlt században az acéltollak gyártását. Hagyományos Birminghamben továbbá a pomutipar, az üveg- és a vegyipar, de gyártanak kerékpárokat, villamos háztartási készülékeket, divatékszereket, játékszereket, s itt verik a Nagy-Britanniában használatos bronz és réz váltópénzek, érmék zömét.

Persze, a turisták riem az ipartelepeké kiváncsiak. A legszívesebben az Aston negyedet, az itteni csodálatos parkot keresik fel, ahol Birminghamnek talán egyetlen megmaradt építészeti emléke, az Aston Hall, valamikor városháza, ma múzeum áll. Ugyancsak Astonban található az egyetemi városka.

A birminghami egyetem ugyan csak a század első évtizedében kezdte meg működését, de felszereltsége tekintetében példaként szolgálhat sok más nagy hagyományokkal rendelkező egyetemnek is a brit szigeteken, akárcsak a kontinensen.

Az útikalauzok, prospektusok nem emlékeznek meg Birmígham peremvárosairól, munkásnegyedeiről. Pedig csak az alkothat magának igazi képet erről a másfél milliós ipari központról, aki ezeket is látta. A szürke munkásházak sora nem valami szívderítő látvány. A múlt század végi lakásviszonyok között élnek itt azok a kétkezi munkások, akik az állandóan emelkedő élelmiszerárak, lakbérek mellett nem engedhetik meg maguknak, hogy a városközpontban épült modern lakóháztömbök valamelyikében béreljenek maguknak lakást, pedig ezek közül - spekulációs okokból - nagyon sok áll üresen. Ezeket a negyedeket s a munkába siető embereket, a macskaköves utcákon játszó gyerekeket látva érthető meg, miért küzdenek oly elkeseredetten a brit munkások szociális helyzetük megjavításáért, a nagyobb darab kenyérért, a gyárak leállítása, a munkanélküliek számának állandó növekedése ellen. Az idei téli „bércsata", a rengeteg sztrájk a legjobb példája ennek.

Szöveg és képek: PETER MARIOT A szerző és archív felvételek

EGYÜTT:

A BÍRÓSÁGON

2. PÉLDÁK A TÁRGYALÓTEREMBŐL

Bratislavában, a II. Városkörzet! Bíróság folyosóján ketten várakoznak. Ö meg ő. Néhány lépésnyi távolság választja el őket egymástól, a tekintetükkel másmás irányt keresnek.

Röviddel kilenc óra után kinyílik a tárgyalóterem ajtaja és a jegyzőkönyvvezetőnő beszálltja az ügyfeleket.

A bontóperi tanács elnöke barátságosan, tárgyilagosan nyitja meg a válóperi tárgyalást: olyan közvetlenül beszél velük, ahogy ismerősökkel szokás. Nem véletlen ez a „bizalmas" hangnem, az ősszel már találkoztak ugyanebben a teremben: a bírónőnek akkor sikerült összebékítenie a perben álló feleket. A békülési szándék ellenben nem bizonyult tartós elhatározásnak — a feleség februárban újabb válókeresetet nyújtott be.

A tanácselnök először őt kérdezi: fenntartja-e válási szándékát?

„Igen" — válaszol az asszony, aki harmincegy éves és egy ipari vállalat bérelszámolónője.

Egykorúak a férjével, aki buszsofőr. Mindkettőjüknek ez már a második házasságuk; előző házasságaik ugyancsak válóperrel értek véget.

„Esküvőnk után csak a kezdeti időszakban éltünk jól" — mondja az aszszony. „A férjem azután egyre gyakrabban gorombáskodott, durván szitkozódott és sértegetett, sőt, az is előfordult, hogy megütött!" Részleteket említ, amelyek aligha tartoznak a nyilvánosságra. „Tudom, fárasztó munkát végez, naponta nyolc-tíz órát a volán mellett ülni nem egyszerű feladat. De ez nem ok arra, hogy az idegességét rajtam vezesse le... Megjegyzem, az első házasságomból származó kislányomhoz mindig kedves és jóindulatú volt."

„Ősszel kibékültek, azt ígérték, hogy új életet próbálnak kezdeni" — szól közbe a tanácselnök.

„Megpróbáltuk, de úgy látszik, nem ülünk egymáshoz. Mindenkiben vannak hibák, s ezeken nem sikerült túltenni magunkat... A férjem túlságosan igényes, képtelen türtőztetni magát, zajos jeleneteket rendez. Igaz, később elnézést kér, de azt a szomszédok és az ismerősök már nem hallják..."

Nem is laknak együtt, a férfi visszaköltözött az édesanyja egyszobás lakásába. Csak ritkán jelenik meg a közös lakásban: ha fürödni akar vagy az ingeit jön kimosni. A tanácselnök kérdésére az asszony bevallja: még ma sem közömbös számára teljesen a férje, de a házassági köteléket nem kívánja továbbra is fenntartani, mert véleménye szerint semmi remény nincs arra, hogy erősen megromlott házasságukban elcsendesedjenek a viharok.

„A felperes vallomásának a fele sem igaz" — jelentkezik szólásra a férfi. „Valóban régebben ismerjük egymást, a feleségem első férjével ma is jóbarátságban vagyok, de közöttünk régebben nem volt semmi közelebbi kapcsolat. Mindketten már különváltan éltünk, amikor egy napon véletlenül találkoztunk, elbeszélgettük a délutánt, végül meghívott: töltsük együtt az estét. Az egyszeri alkalomból több lett, végül házasság . . . Pedig nemigen akartam én akkoriban nősülni!..."

A férfi nem tagadja, hogy munkából hazajövet gyakorta érzi magát idegesnek, de — véleménye szerint — nem ez nézeteltéréseik fő indítéka. Szerinte a felesége közömbös volt iránta, előfordult, hogy nem jött haza pontosan a munkából, ilyenkor neki kellett főznie, takarítania. „Ilyesmire nősülés meg feleség nélkül is rászorulhat az ember . . ." — szaladt ki a száján a csípős megjegyzés.

A tanácselnök és az ülnökök újabb és újabb kérdéseket tesznek föl. Kiderül, hogy az ősszel lezajlott békítő tárgyalás után többnapos kirándulást tettek a Magas-Tátrába, de ott is nézeteltéréseik támadtak. A férfi januárban síkirán^fulásra akart menni, de az aszszony hallani sem akart ilyesmiről. Persze, a férfi sem volt sokkal különb a „Deákné vásznánál": a legkisebb nézeteltérésre hangoskodással, sértő jelenetekkel reagált.

„Mindketten fiatalok, értelmesek . . . Nem akarják még egyszer, utoljára megpróbálni" - üt meg békítőén barátságos hangnemet a tanácselnök.

„Nem! Ebből a házasságból elegem van!" - csattan fel az asszony és a férfi bólint.

A tanácselnök még egy legutolsó kísérletet tesz:

„További életüket, a jövőjüket hogyan képzelik el? Egy újabb házasság sem csak mézeshetekből áll majd. Mindenkinek egyéni természete van, amit az évek során az élettárshoz kell csiszolni."

„Nem nősülök meg többször!" - zárja le a dolgot halk eréllyel a férfi.

A tanácselnök az ülnökökre pillant, mintegy jelezve a tekintetével: ezen a házasságon aligha van segítség. Percekkel később, rövid megbeszélés után, ezt a megállapítást tükrözi az ítélet is: a perben álló felek között fennálló mélyreható nézeteltérésekre való tekintettel, házasságukat a bíróság felbontja.

Ö meg ő — a férfi és az asszony - az ítélethirdetés után egy pillanatra megtorpannak, egymással szemben állva a helyükön maradnak. A tanácselnök töri meg a bántó csendet:

„Felbontottuk a házasságukat, mert jelenleg valóban nem tudnak szót érteni egymással, állandó nézeteltéréseik vannak és nem is becsülik egymást különösebben. Ám ha mégis meggondolnák a dolgot, úgy tekintsék semmisnek a postán kézbesítendő ítéletet, kibékülni még fellebbviteli eljárás keretében is lehet. .."

Külön-külön távoznak. Ö is, meg ő is.

§§§ A következő válóperben is fiatalok lépnek a bontóperi tanács elé. A férfi a felperes, huszonhét éves; a felesége három évvel fiatalabb.

„Kitartok a szándékom mellett, nem tudok többé bízni a feleségemben" — válaszol határozottan az első kérdésre.

Pillanatok alatt kiderül: a per tárgya hútlenségi gyanú. És ami alaposan megnehezíti a bíróság dolgát: mindkét fél részéről. A fiatalember azzal vádolja feleségét, hogy több ízben kereste más férfiak társaságát.

Az asszony törékeny alkatú, halk teremtés. Tagadja hűtlenségét, ellenkezőleg: ő is ugyanezzel vádolja a férjét:

„Állandó barátnője van, gyakorta az éjszakát is ott tölti" — mondja csöndesen, de nyomatékkal.

„Miért ne lehetne barátnőm, ha neki is barátai vannak?!" - csattan föl a felperes anélkül, hogy szót kapott volna.

A tárgyalóterem légköre hirtelen elmérgesedik, a tanács majd tanúvallomások révén próbál teljes képet nyerni az ügyről, ezért elnapolja a tárgyalást. De hogy addig se múljon fölöslegesen az idő, a bíróság azt javasolja: látogassanak el egvütt egy ifjúsági házassági tanácsadóba; ha sikerülne tisztázniuk egymás előtt vélt vagy valós sérelmeiket, talán megmenthető lenne ez a házasság.

§§§ Papírházasságnak mondják az olyan házastársi viszonyt, ahol a férj és feleség közötti kötelék már valóban csak papíron: az egykor boldog mosollyal aláírt házasságlevél szerint áll fenn.

Egy ilyen bontóper következik.

A felperes és az alperes egyaránt harmincéves.

Tulajdonképpen már hat éve élnek külön. A férfi tényleges katonai szolgáA SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN

EMBERI

SORSOK

latát letöltve - a jobb kereset reményében - egy csehországi üzemben helyezkedett el. Havonta két-háromszor járt csak haza, később már annyiszor

sem. A múló évek során teljesen elidegenedtek egymástól, sőt, mindketten már új, tartós ismeretségre is szert tettek. A bontóperi tanács minden különösebb huzavona nélkül kimondja a válást; a most már volt házasfelek négyéves kislányát az anyánál helyezi el. az apát pedig havi ötszáz korona eltartási díjra kötelezi.

§§§ Egy középkorú, sietős léptű férfi és tizennégy évvel fiatalabb felesége lépnek a tárgyalóterembe. A férj a felperes, őt illeti hát az első vallomástétel joga.

„Eleinte rendezett körülmények között, nyugodt házasságban éltünk; a veszekedésekre, tettlegességekre csak néhány év elmúltával került sor. . . Azzal kezdődött, hogy a feleségem egy alkalommal ittasan jött haza. Amikor másnap számonkértem tőle a dolgot, rámförmedt, hogy nincs jogom korlátozni az ő személyes szabadságát" - hadarja a férfi, sietős lépteihez hasonlóan, a szavakat is. „Később egyre gyakrabban ismétlődtek meg az ilyen jelenetek, sőt, később már verekedésekre is sor került közöttünk. Egyszer például megragadta a szeneslapátot és azzal fenyegetett, hogy agyonütt. . . Nyár óta nem vezetünk közös háztartást, októbertől pedig már nem is lakunk is fedél alatt.“

Az alperes vallomása új fényt vet a dologra:

„Állandó rögeszméje volt, hogy egyedül, magányosan érzi magát" — mondja haragosan az asszony. „Egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére és ilyenkor gorombáskodott, tört-zúzott, ötéves kisfiúnk van, vele a szomszédokhoz kellett menekülnöm ilyenkor. Tavaly a fejébe vette, hogy az egyik ismerősünk, egy négy gyermekes családapa szeretője vagyok. Ez merő hazugság, az viszont igaz, hogy az utóbbi egy-másfél évben olykor én is ittam egy keveset. Higgyék el, a keserűség adta kezembe a poharat... Amióta nem élünk együtt, egyszer sem fordult elő velem ilyen szégyen.”

A válás kimondása itt is elkerülhetetlen, a házasfelek kölcsönös kapcsolata véglegesen zátonyra futott. E két ember különböző természete és az alkohol romboló hatása — sajnos - ebben az esetben is megtette a magáét.

§§§ Négy példát említettünk a bontóperek ezrei közül.

Ezek a házasságok is úgy kezdődtek, mint az összes többi: kéz a kézben tett séták, a boldogító igen, utána összhangban, egyetértésben eltöltött hónapok és évek ... Itt azonban megszakad a lánc: jó szó és ölelés helyett hoszszabb-rövidebb ideig tartó harc, esetleg az utolsó „adu" következik. Majd pedig még egy közös „fellépés“ — a bontóperi tárgyalás. Azaz esetleg egy utolsó előtti is: a békítő tárgyalás.

(Következik: Lappangó szerelem)

17