A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-12 / 19. szám

MIKLÓSI PETER Kővetkező szórnunk tartalmából: Mács József: VÁLTOZNI ÉS VÁLTOZTATNI Neumann János: BÁCSI. MAGA AZ ÉN APUKÁM? Kortársaink: NAGY LÁSZLÓ Miklósi Péter: OKLEVELES SZAKÁCSOK O. Geraszimov: BEDUINOK Az első oldalon riportkép az öt döntő nap című íráshoz. A címlapon Gyökeres György, a 24. oldalon Kontár Gyula (elvétele A CSEMADOK Központi Bizott­ságának képes hetilapja. Meg­jelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34. főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob­chodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS — Ústredná expedí­cia tlače, 884 19 Bratislava, Gott­­waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­kézbesítő. Kéziratokat nem ér­zünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 2H. Nyilvántartási szám: SÚTI 6/46. Délutánonként, azaz inkább már este­felé, amikor a prágai lakások ablakai­ban lámpafény gyullad, egy hófe­hér hajú, kerek arcú férfi rendszerint elindul napi sétájára. A neve: Ludvík Štefánik. Meglett korú, de egyenes tartású, fürge járású, halk szavú ember. Nyugdíjas. Most sem telnek azonban tétlenül napjai: a Fasisztaellenes Har­cosok Szövetsége Prágai Városi Bizott­sága történelmi-dokumentációs szak­csoportjának tagjo. Estefelé szokott hát sétálgatni, több­nyire a belvárosban. Közben meg-meg­­áll egy-egy sarkon vagy egy-egy ut­catábla előtt... Eltűnődik, s néha alig hallható sóhaj — emlékeinek belső visszhangja — hagyja el ajkát. Meg­áll az Óvárosi és a Szénpiac téren, a Celetná, Pafižská, Karlova utcákon, a Malostranské téren; a híres Orloj, a Kinský-palota a Schönbach-ház és a rádió egykori épülete, a mai városi nemzeti bizottság előtt... Sétái során százszor, ezerszer újra­olvassa az utcaneveket, pedig bárkit akár csukott szemmel is elvezetne er­refelé, hiszen ismer itt minden sarkot, beszögellést, kapualjat. Arcok, szem­párok villanok föl emlékezetében: egy­kori bajtársai, a prágai felkelők, a cseh nép májusi felkelésének derék harcosai, akik 1945 tavaszán bátran szembenéztek a horogkeresztes német tankokkal és az SS-karszalagos orvlö­vészekkel. A májusi napok emlékei csaknem három és fél évtized távlatá­ból is élénken elevenednek meg előt­te, pontosan emlékszik az Óvárosi tér környékén lezajlott harcok minden moz­zanatára. Partizántársaihoz hasonlóan ő is értünk, a békés jelenért fogott fegyvert. És azért, hogy a mai har­mincévesek nemzedéke -— a világ nagy részén — a háborút már csak az idő­sebbek visszaemlékezéseiből ismerje. Rengetegen lelték halálukat a fron­ton. Sokan estek el negyvennégy nya­rán a szlovákiai hegyekben és néhány hónappal később a prágai barikádo­kon is. De még többen vannak, akik túlélték a világháború borzalmait, hogy a béke éveiben — saját tapasztalataik hitelével — vallomást tehessenek azok­ról a vészterhes időkről, hogy fellib­­bentsék a történelem fátylát; hogy emlékeztessenek azokra a hősökre, akik nem élhették meg a felszabadulás örömteli pillanatát. Vagy csupán „egy­szerűen”, mindennapi sétáik közben emlékezzenek az akkor történtekre. Akárcsak Ludvík Štefánik. Kettesben lépegetünk, járjuk Prága belvárosának utcáit. Hallgatom a hat­vanadik életévén túl járó férfi higgadt szavait, s közben azon tűnődöm: vajon ez a lassacskán már idősnek tűnő kor­osztály hol merítette azt a különleges erőt, amely 1944—45-ben, a tettek órái­ban a cselekedeteiket irányította? Mi­ből ered az a legendaszerű hősiesség, amellyel inkább az igazsághoz és a férfias helytálláshoz vezető göröngyös utat választották a kitaposott ösvénye­ken vezető, kényelmesebb élet lehető­sége helyett? . . . Vajon hol kerekedett ennyi bátorság ebben oz akkoriban még csak harmincéves, de már csalá­dos fiatalemberben is? Talán csak fiatalos hév vagy belső szükséglet volt-e az. ami fegyvert adott a kezébe? Az ősz férfi megáll egy pillanatra, szúrósan a szemembe néz, aztán csu­pán ennyit mond: — Természetesen az utóbbi, fiam . . . A müncheni árulástól 1945 tavaszáig az egész cseh népnek már nagyon ele­ge volt a német fasizmusból. Az ellenállás csirája a cseh nép leg­jobb hazafiaiban valóban már a har­mincas évek legvégén: a müncheni dik­tátum életbe lépte utón megszületett. Főképpen a kommunisták és a párttal rokonszenvező haladó gondolkozású emberek figyelmeztettek a futótűzként terjedő fasizmus veszélyére. Ekkor azon­ban sokan még „vörös bújtogatásnak” tartották ezeket az előrelátó szavakat és inkább az angol-amerikai politikai irányzók jövőjében bíztak . . . Hosszú hónapoknak, sőt, egy-két esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy — a sztá­lingrádi és a kurszki csaták kimene­. tele láttán — o történelem a kommu­nisták körül csoportosuló cseh haza­fiaknak adjon igazat a tomóskodókkal szemben. És nem sokkal később: a CSKP ötö­dik illegális központi bizottságának föl­hívására megindult a széleskörű ellen­állási mozgalom. Eleinte inkább Szlovákiában, hiszen ide közelebb volt a Kelet felől köze­ledő front és a partizánharc megszer­vezéséhez szükséges szovjet segítség. S hamarabb eljutott ide a Vörös Had­sereg oldalán küzdő I. önálló Cseh­szlovák Hadtest harci sikereinek híre Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán és szén — a Szlovák Nemzeti Felkelés 2

Next

/
Thumbnails
Contents