A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-05 / 18. szám

3® CSEMADOK és kielégíti az alkotni vágyó gyerek ezerirányú igényét. Szóval, valahogy ezt tartottam szem előtt az induláskor. Szakmai képesítés nélkül, anyagi és erkölcsi támogatás hiányában a semmi­ből kellett alkotni valamit. Iskolai szakkörről lévén szó, egy alsó tagozatú magyar tannyelvű iskolában, ahol akkor már sok más szakkör mű­ködött (és működik ma is) nem volt könnyű a toborozás. Önkéntes jelent­kezőket gyűjtöttem magam köré, főleg kát valósít meg. A kezdeti nehézségek okozta keserű szájíz azonban még to­vábbra is megmaradt. Más formában, más okok miatt, de van. Kétségbe me­rem vonni azt az állítást, hogy vannak a bábjátszónál nehezebb, komplikál­tabb, több szabad időt igénybe vevő szakkörök. Itt a kör vezetője vagy ve­zetői — mivel 1973 óta már Veres Zol­tánná, iskolánk egyik pedagógusa is bekapcsolódott munkánkba - egy sze­mélyben dramaturg, színpadkép- és ÍGY dolgozunk mi... Nehéz feladat elé állítanak minket akkor, amikor azt kérik tőlünk, hogy írjunk valamit munkánkról, magunkról, szakkörünkről, szóval arról, hogy kik vagyunk, hogyan dolgozunk, mit értünk el eddig, és mit akarunk még elérni. a 4. és az 5. osztályból, annak tudatá­ban, hogy ha a tanuló felkerül a 6. osztályba (és ezzel más iskolába jut), megszűnik közöttünk a kapcsolat. Üj iskola, új szakkörök. így, ilyen körülmé­nyek között képtelenség volt egy szi­bábtervező és -készítő is, de ugyanúgy járatosnak kell lennie a zenében, ter­veznie kell a műsorokat, gondoskodnia kell anyagbeszerzésről és mindenről, ami a bábjátszással összefügg. Hosszú évek után az ember elfárad. Benkó Pálné A csoport Az emberi tulajdonságok közé tartozik, hogy senki sem tud elfogulatlanul be­szélni önmagáról, a saját munkájáról. Ha pedig elfogultak vagyunk, akkor nem tudjuk a reális valóságot ábrázol­ni. Pedig az, amit eddig csináltunk, és csinálunk ma is, nagyon is reális dolog. Megpróbálom hát felvázolni, hogyan indultunk tíz évvel ezelőtt. Mint nap­közis pedagógus kerestem a módját, hogyan lehetne aktív kulturális munká­ra serkenteni a gyerekeket, szórakoz­tatva tanítani őket, fejleszteni szép­érzéküket. Ennyi év távlatából már ne­héz megállapítani, hogy előbb kezd­­tünk-e el játszani vagy előbb született-e meg a játékunkról alkotott elképzelé­sünk. Egy azonban bizonyos, csinálni akartam és csinálni kellett valamit. Tu­dott dolog, hogy a pedagógiai gyakor­latban — főként óvodáskorban — fontos szerepet tölt be a bábjáték. Beszélni tanít, gátlásokat old fel, az ismert mesealakok megelevenítésével, közvet­len, elérhető távolságba hozza őket. Fejleszti a kézügyességet, szépérzéket, lárdan összekovácsolódott, fejlődőképes szakkört fenntartani. Évről évre elölről kezdve, új gyerekekkel, új kezdeti problémákkal indulva, csak az ügysze­retet és a tenniokarás tartotta össze az első kis kollektívát. Több kis mesét dra­matizálva — szakmai könyvek hiánya miatt — tréfás és tanulságos jelenetek­ből összeállított 1—2 órás műsorunkkal szórakoztattuk városunk, Tornaija (Ša­fárikovo) iskoláinak tanulóit, óvodásait, bölcsődéseit, de a közeli falvak isko­láinak tanulóit is. Évek hosszú során keresztül — egy esetet kivéve —, amikor a Városi Művelődési Otthon akkori ve­zetője — kesztyűsbábok vásárlására egy kisebb összeget biztosított számunkra, az iskola vezetősége pedig lehetővé tette az első paraván megrendelését a helybeli asztalosműhelyben — senki sem támogatott minket, senki sem fi­gyelt fel munkánkra. Azóta már kinőt­tünk az ismeretlenség homályából. Ille­tékes helyen felfedezték lelkesedésün­ket, kapunk már szakmai segítséget, főként a bratislavai Népművelési Inté­zettől, amely rendszeresen tanfolyamo­sok-sok szabad időt áldozva fel magán­életének rovására, számtalanszor elha­tározza, hogy „soha többé". Minden ember ért volamihez, de hogy egy-két ember meg tudjon oldani minden prob­lémát, ami a bábjátszással összefügg, tudjon olyan színvonalas műsorokat színpadra állítani, hogy csoportja pél-' dóul a Dunamenti tavasz bábjátszó­fesztiválján is megállja a helyét, azt kétlem. A kollektív összefogásnak, a fiatal pedagógusok lelkes bekapcso­lódásának hiánya az, ami a keserű szájízt okozza, ami a „soha többé-t" kimondatja velünk. De azért mégis csi­náljuk. Kétlem, hogy csak nálunk Tornaiján szeretnek bábozni a gyere­kek, mégis szerénytelenség nélkül állít­hatom, hogy sem járási sem kerületi szinten nincsen versenytársunk. Miért nincs több magyar bábjátszó együttes a közép-szlovákiai kerületben? Nem a gyerekek lelkesedésének a hiá­nya az oka ennek, hanem az áldozat­kész felnőttek hiánya. Pedig előbb vagy utóbb a mi kezünkből is ót kell vennie valakinek a stafétabotot, de ha nem lesznek lelkes fiatal pedagógusok, akik erre vállalkoznak, előfordulhat, hogy ez az egy meglevő bábjátszó csoport is megszűnik. Miért van az, hogy Nyugat- Szlovákiában olyan számos magyar bábkör működik? Kétlem, hogy Duna­­szerdahely közelsége lenne ennek az indítóoka. A nyugat-szlovákiai kerület­ben számos, egymást lelkesítő, minden szellemi és anyagi segítséget élvező báb játszócsoport működik, míg mine­künk egyedül, versenytárs nélkül, ön­zetlen támogatás hiányában kell tud­nunk helytállni, ha az a megtisztelés ér bennünket, hogy részt vehetünk a Du­namenti Tavasz bábjátszó fesztiválján. De minél magasabb szintre jut fel az ember, annál nagyobb az elvárás, annál több felelősségérzettel nyúl a dolgokhoz, és ezért fokozni kell a tem­pót, mert ezzel tartozik önmagának, az elvárásnak, a színvonal megtartásá­nak. Véleményem szerint sokkal keve­sebb, de színvonalas szakkörre lenne szükség egy-egy iskolában, így a taní­tók ereje nem forgácsolódna szét. A művelődési otthonok keretén belül nálunk is működhetne bábjátszócsoport, ami már Nyugat-Szlovákiában egyál­talán nem újság. A CSEMADOK támo­gatásával, a társadalmi szervezetek összefogásával is előre lehetne lendí­teni ezt. a nevelés szempontjából any­­nyira fontos kulturális tevékenységet. Felnőtt bábjátszócsoportok létrehozását is hiányoljuk. Felnőttek között a munka jobban megoszlik és kevesebb energia befektetésével is — jól képzett vezető irányítása mellett — színvonalas műkö­dést fejthetnek ki. De ehhez megértés­re, ügybuzgalomra és áldozatkész em­berekre von szükség. Hogyan tovább? Az új iskolaév meg­kezdődésével — hogy az elvárásnak eleget tegyünk — újra kezdtük a mun­kát. Objektív okból csak a darab ki­választásánál, a tanulók táborozásánál, a lehetőségek felmérésénél tartunk még. Fokozott tempóval indulva, az illetékesek legmesszebbmenő megérté­sére és támogatására számítva, remél­jük, hogy a késést behozzuk és megint ott lehetünk a legközelebbi bábjátszó­fesztiválon. Szeretnénk helytállni, sze­retnénk előre lépni, de ezt csak kollek­tív összefogással, sokrétű támogatás mellett tudjuk megvalósítani. Ha eddig végzett munkánk számított valamit, ha sikerült az amatőr bábjátszó mozgalmat előbbre lendítenünk, akkor azt hiszem, hogy célunkat elértük és munkánk nem volt teljesen hiábavaló. BENKÓ PALNÉ 6

Next

/
Thumbnails
Contents