A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
Dvmpo giusto J*t9 ét-Lr J í r ej i C-TJ m Ké - ret - ték É t né - né-met, Szép ki - raly - fi - á-nak, j-j J En-gem is ke - ret-tek, Egy kó-dus a*® íSiw® Nagymegyer Gyűjtő: Bartók Béla (1910) fi - á-nak. Elvitték nénémet Szép aranyhintóba, Engem is elvittek Egy kóduskordélyba. Etették nénémet Szép arany csészéből. Engem is etettek Moslékos sajtárból. Fektették nénémet Szép királyfi mellé, Engem is fektettek Egy kandisznó mellé. A CSALLÓKÖZ NÉPZENÉJE i. Zenei anyanyelvűnk, a népdal, valamikor szoros tartozéka volt a nép mindennapi életének. A hétköznapnak s az ünnepnek egyaránt. „Háromszáz éve még ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban ..." - írja Kodály Zoltán. A művelt réteg később az idegen kultúra felé fordult. A parasztság viszont megőrizte az ősi hagyományt. A 19. század új eszmei áramlatai újból ráterelték az értelmiség figyelmét. Csokonai írta 1803-ban: „Hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a . jámbor puttonost. . ." Kölcsey 1826- ban így nyilatkozott: „A való nemzeti poézis szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni." Petőfi, Aranyhoz írt levelében olvashatjuk: „A népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ohhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata ..." De nemcsak a költők tanúsítottak érdeklődést a népdalok iránt. A zeneszerzők is tudatosan kezdték felhasználni műveikben a népies hangvételt. Liszt Ferenc fejében a népdalgyűjtés gondolata is megfordult. 1838-ban egyik levelében így írt erről: „Szándékomban volt, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, útizsákkal a hátamon. Semmi sem lett belőle." A népköltészet Jókai Mórt, a nagy mesemondót is oly szép gondolatokra ihlette, amelyek feltétlenül ide kívánkoznak. A Népvilág című kötetből hadd idézzük Jókai sorait. „Ki ülteti a mezők virágait?... Ki tanítja a pacsirtát énekelni?... Ki teremti a népdalt? Honnan jönnek e zengzetes, sajátos énekek? Miknek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja kitől? Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe, minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a holt madár csontjaira? Hol lakik ez a kimeríthetetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, ami szép, ami ragyogó, ami kedves. Hol van, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy beszéljen a nemzet ős szokásiról, a vigadó bánatról, a fehér házról a távolban, a pusztai délibábról és a kedvenc paripáról, s minden szavát ihletként kísérje a nemes, vérben edzett szabadság, minden dallamát az oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet közülük valaha? Ki ismer most, midőn évről évre új dal, új zene kel ki a nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s rövid idő múlva ismét másiknak ad helyet. Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?" A Csallóközben gyűjtött régi stílusú népdalok egyik legszebb példája a mai számunkban közölt „Kétféle menyasszony" címen ismert népballadának nagymegyeri változata. AG TIBOR
